34. fejezet

Nigar szemszöge
Csaknem egy év telt el, a lányom már majdnem két éves volt. Harize elhalálozott, az uralkodó pedig az egész birodalmat gyászba borította.  Borzalmas idők jártak. A birodalmat a pestis fenyegette, az emberek rettegtek csak kimenni is a házukból az utcára, az emberek közé. Azt hiszem, Ibrahim is ingerültebb volt a kelleténél, megszokottnál. Néha még hozzászólni sem volt merszem, láttam rajta, hogy csak veszekedés lenne belőlem. Persze elhidegülni nem hidegültünk el egymástól, de azért akadtak gondjaink. Ibrahim szerint a fejembe szállt a hatalom és máshogy viselkedem mint korábban, nincs meg az az alázat és tisztelet, ártatlanság a szememben, sem mikor vele vagyok, sem mikor mással. Szerintem ez ostobaság, ugyan olyan vagyok mint máskor, de talán lehet benne valami, ha már nem csak ő mondta egyedül... Mahidevran is meg van róla győződve, hogy megváltoztam. Bár ő nem mondta, hogy ossz irányba, de azért lehet köze Ibrahim megnyilatkozásához...
-Kedvesem...- jött be a hálószobánkba Ibrahim, ami közben így eltűnődtem az utóbbi időkön és gyermekünk tartottam kezemben.
-Ibrahim, hol voltál egész nap. Lányunk is hiányolt téged, egész nap sírt szegény, apját hiányolva.
-Honnan veszed, hogy értem sírt, asszony?- vetette le magát az ágyra, majd nem szólt többet.
-Ibrahim, én félek... Félek mindentől, még a reggeli nap fényétől is, nem tudni hol bujkál a betegség vagy mi akar végezni szeretteimmel... Olyan nagyon félek, hogy nem tudom elmondani sem, mit tegyek itthon egyedül, állandóan egyedül hagysz engem a gondjaimmal, hogy egyedül őrlődjem velük...-Felkelt az ágyból, elém térdelt majd megcsókolta a kezem.
-Kedvesem. Tudod, hogy sok a dolgom, nem jókedvemből hagylak itt. De ne félj, pár hónap és minden megváltozik. Elmúlik ez a járványidőszak aztán minden helyre jön.
-Sose nem fog helyrejönni semmi, pasám!-ugrottam fel gyermekemmel, majd kiviharzottam a szobából. Én nem arra gondoltam, ami a járvány miatt keletkezet mint baj,  hanem a köztünk lévő feszültségre és úrnővé válásom óta az állandó fenyegetéssel. De hogyan változtathatnám meg... Sokat gondolkoztam, mire rájöttem.
-Ibrahim,- mentem vissza órák után hozzá a szobában, amikor is ő még mindig az ágy előtt térdelt.- Kitaláltam valamit. Lehet, hogy nem igazán fog neked tetszeni, de hidd el, mindenkinek a hasznára lesz.
-Mondd hát, ne várass meg vele.
-Visszamegyek a hárembe, mint kalfa, hogy az uralkodót szolgáljam.- Tátva maradt a szája.
-De.. Nigar, nem teheted, hisz már szabad nő vagy, illetlenség lenne, az uralkodó nem is engedné meg, ráadásul szégyenbe hozol azzal, hogy az én feleségem, a birodalom 2. legnagyobb embere egy... szolgával van együtt.
-Szóval a hírnevedet félted... Köszönöm szépen, hogy ennyire fontos vagyok neked! Hogy mondhatsz ilyet, pasám, hisz miért is lenne szégyen az, ha valaki folgozik? Jobb, ha itthon lógatom a lábam és semmit sem teszek, a szolgák pedig haszontalanul rohangálnak utánam, miközben és unalommal töltöm mindennapjaim?
-Ez a szultánák élete, szépen összefoglaltad.
-De én nem akarok tovább így élni. Ha meg is változtam az egyetlen oka az, hogy semmit sem teszek. Nekem a lételemem a munka, ha újból visszamennék a hárembe, meg látsd, visszakapnád a régi Nigárt, aki odaadó volt és ártatlan.
-Jól van, de ennyire szeretnéd, menj hát, de én ezt nem tartom jó ötletnek. Az uralkodóval pedig biztosan nem beszélek, tedd meg magad. Úgyis annyira szeret téged, bár nem tudom miért, alig ismer.
-Ibrahim, ne tedd ezt. Évek óta féltékeny vagy, ha szóba jön az uralkodó... Nem érez irántam semmit, értsd meg...
-Igen, valóban ne, bár többször is azon kaptam, hogy arcod simogatja, vagy a kebledre bámulja, mikor itt van vendégségben.
-Hisz férfi, Ibrahim, ki ne tenné, de azon kívül semmit sem tesz. Arcomat pedig hogy simogatja, azért van csak, mert kedvel, de nem úgy, mint asszonyt, csak mint rokonát, tudhatnád...
-Jól van, hagyjuk, kérlek, mert csak felbőszülök ettől... Ne is beszéljünk róla többé.
-Jól van. De remélem tudod, hogy én csak téged szeretlek....
-Remélem is, asszony...- mondta, majd karjába kapott gyermekemmel együtt.

Másnap reggel kocsiba szálltam és a kicsivel együtt az uralkodóhoz indultam a Topkapiba.
-Nigar... Te lennél?- kérdezte egy aga, mikor meglátott az ajtóban.
-Gül aga, valóban te vagy?
-Uram isten, már évek óta nem láttalak itt, asszony! Hogy vagy, mi van veled, évek óta nem láttalak!
-Jól vagyok, agám.- öleltem át, majd tovább mentem. Félúton Mahidevrannal futottam össze.
-Nigar, csak nem?!
-Mahidevran, hogy vagy mindig?
-Köszönöm szól, kedves, hogy érdeklődsz, de inkább te hogy vagy! Évekkel ezelőtt elhagytad ezt a palotát és azóta alig láttalak párszor! Annyira nagyon hiányzol nekünk! De főleg az uralkodónak, mindig rólad beszél...
-Az uralkodónak? Ez érdekes... Viszont most épp hozzá megyek, kérni szeretnék tőle vaalamit.
-Rendben, de utána még keress meg, kérlek, olyan rég találkoztunk már, kicsit beszélgethetnénk.
-Mostantól minden nap fogsz látni, ne aggódj...
-Ezt hogy érted?-vonta fel szemöldökét, elengedvén kezemet.
-Hát, azért jöttem tulajdonképpen, hogy arra kérjem az uralkodót, hagy jöjjek vissza a hárembe, mint kalfa.
-Hogyan, de hát te szultána vagy, Nigar, ilyet nem igen lehet... A szultán nem hiszem, hogy...
-Mahidevran! Kérlek, ne kezdd te is!-szóltam közbe, mikor Ibrahim szavait ragozta volna.
-Rendben, befejeztem. De számíts rá, hogy nemet mondd... Akármennyire is kedvel téged...

Bementem az uralkodó lakosztályába, meghajoltam előtte, majd hozzá siettem. Ő átölelt, majd megcsókolta a homlokom.
-Nigarom, hát te, mi járatban erre? Rég láttalak.
-Nagyuram, egy kérésem lenne feléd.
-No, mi lenne az, tudod, hogy neked csak egy szavadba kerül és megteszek bármit!
-Tisztában vagyok vele, de ez most másféle kérés lenne...
-Na, talán baj van Ibrahim pasa és közted?
-Nem, Allahnak hála, nem. Csak... Tudod kicsit meguntam már a tétlenkedést... Szeretnék.... szeretnék visszajönni a háreme dolgozni a lányokhoz.- az uralkodó látszólag nagyon meglepődött.
-Na de Nigar, te már szabad asszony vagy, mégis hogy tehetném, hogy ezt engedélyezem? Illetlenség lenne... Nem jó ötlet ez, lányom..
-Kérem, nagyuram, bármit megteszek önnek...
-Nigar, neked én megteszek bármit, de ezt mégsem tehetem. Kérlek, ezt ne kérd tőlem, lehetetlen.
-Nagyuram, kérem!
-Elég, Nigar, szót se b!-üvöltött rám erőteljes hangon- Ha csak ezért jöttél, távozhatsz is, nem teljesítem kérésed!
-Ezt sosem felejtem el önnek, nagyuram!- mondtam, majd kimentem gyorsan.
Másnap reggel az uralkodó magához hívatott.
-Nagyuram... Mit szeretnél?
-Nigar...- jött oda hozzám, folyamatosan ajkamat fürkészve. Persze én is észrevettem, hogy furcsán kedves velem, de nem akartam Ibrahimot azzal idegesíteni, hogy én is észrevettem érzelmeit irántam.- Gondolkoztam a tegnapi dolgon...... Ha jobban belegondolok, nincs akadálya, hogy a háremben dolgozz.-Alig hittem fülemnek.
-Nagyuram, ez komoly? Köszönöm, annyira köszönöm!- mndtam, majdodarohantam, hogy megöleljem, de ő kitette kezét, hogy hátráljak.
-Egy feltétellel.
-Mi lenne az, nagyuram, bármit megteszek.
-Bármit?
-Természetesen.- mondtam, hisz nem tudtam még akkor, mit is kér majd tőlem.
-Akkor... arra kérlek, hogy töltsd velem az éjszakát.- Alig akartam elhinni, hogy valóban erre kér...
-Na de nagyuram, én szabad vagyok, nem tehetem...- Érveltem volna, de persze erre is volt magyarázata...
-Ha te is akarod és én is, akkor nem számít, hogy szabad vagy- e vagy sem, te is tudod.
-Igen, de én ezt nem akarom.
-De a hárememben szeretnél dolgozni, ugye?
-Igen, de...
-Igazából nincs de, Nigar... Vagy megteszed, vagy elfelejtheted!
-Nagyuram, bármi mást kérhet, csak ezt ne!
-Jól van, akkor hálj velem. Mást kértem, nemde?
-De ez ugyan azt takarja...
-Igazán? Hát, sajnálom. Ez a két választásod van, Nigar.
-Átgondolom, nagyuram, holnap pedig jövök válaszommal.
-Nem, Nigar. A kérés úgy szólt, hogy a ma éjszakát. Úgyhogy még ma döntsd el, kérlek...
-Nagyuram, csak egy napot adjon, kérem!
-Nem, így is eleget kaphatsz, ha ezt megteszem neked, ahhoz képest, amit te kérsz tőlem, az enyém semmi. Gondolkozz hát el rajta.

Kis idő múlva, miután átgondoltam az ajánlatot, üzentem a palotába Ibrahimnak, hogy az ékszakát a palotában töltöm, mert késő van már. Nem akartam megtenni a kérését, de tudtam, hogy csak így kaphatom vissza a régi éltemet. Este szépan felöltöztem, majd bementem a szobába.
-Nagyuram...- mondtam, majd a szemébe néztem.
-Nigar asszony... Látom döntöttél.
-Igen, uram, de szeretném, ha a szavát adná, hogy amit ígért, megteszi.
-Akár írásba is adom. Gyere csak, ülj le mellém.- szólt az ágyából.
-Nagyon vicces. És szeretném, hogyha erről senkinek sem szólnál. Főleg Ibrahim nem tudhatja meg.
-Értem, Nigar. Ha befejezted, várlak.
-Befejeztem.
-Akkor gyere. 
-Ígéred?
-Ígérem, Nigar.- Az uralkodó, miután leültem az ágyra, simogatni kezdte az arcom, majd lassan megcsókolt. Irtóztam tőle, éreztem, ahogy kiráz a hideg, majd ellöktem volna magamtól, de végül uralkodtam magamon. Végül megtörtént, aminek nem lett volna szabad. Szomorúan mentem vissza egy hálóterembe, alig tudtam elaludni. Hirtelen sírás fogott el... Sírtam, sírtam és sírtam...
Másnap reggel visszamentem a palotába, bár semmit sem aludtam éjjel.
-Kedvesem!- rohant ki elém Ibrahim, már a kapuban várt rám.- Hol voltál, életem, egész éjjel aggódtam, semmit sem aludtam, majdnem a palotába mentem, hogy megkeresselek!- még jó, hogy nem így tett. Úgy nem ölelne most így.
-Sajnálom, Ibrahim, de ott töltöttem az éjszakát, este vol már, mikor indulni készültem, Mahidevran tanácsolta, hogy aludjak nála. Viszont én levelet küldtem, azzal mi lett?
-Nem tudom, de levél ide nem érkezett, azt állíthatom. Mindegy is, a lényeg, hogy minden rendben.
Azt hiszem, Ibrahim semmit sem sejtett, meg volt róla győződve, hogy csak aludni voltam ott. Allahnak hála.

Másnap reggel azonnal Melihához igyekeztem, mert előző nap alig foglalkoztam vele. Ibrahim megint elment, egyedül voltam lányommal. Egyszer csak dörömbölést hallottam az ajtón. -Kinyitni, vagy betörjük az ajtót!- hallatszott hangos szava valakinek, én pedig halálra rémültem.
-Ki vagy te, uram, mit akarsz a palotámban?- kérdeztem az ajtóhoz rohanva, Melihával a karomban.
-Az, aki a halálodat hozza el, mocskos török, bolgárok vagyunk mind, ti pedig veszni fogtok, te és a hitvány Ibrahim urad, némber!
-Hogy mert velem így beszélni, te kutya, takarodj, vagy hívom az őrséget!- mondtam, remegő, de erőteljes hangon.
-Azokat hívhatod, nyugodt lélekkel, szívem!- nevetett- De ha nem engedelmeskedsz, rád sem vár jó sors, nézz csak ki az ablakon, hányan vagyunk!-Oda is siettem, és megláttam a sereget. Ha százan nem voltak, tízen sem.
-Bármit megadok neked, csak a gyermekem ne bántsd és a családom, bármit! Aranyat, ékszert, bútort, drágakövet!
-Nem kell a drágaköved! Jobban kell nekem rabszolga és a te urad mocskos feje! Miatta halt meg fiam, azt hiszed, számít nekem bármi is? De megbosszulom ezt! A te gyermeked is az ő sorsára jut, szavam adom rá!
-Azt várhatod!- mondtam, majd felrohantam az emeletre, szóltam az őröknek, hogy torlaszolják az ajtót minden lehetséges dologgal, amink csak van, Melihát pedig egy kis lepelben egy párnával együtt betettem e szekrényem legmagasabb polcára, száját pedig betömtem, nehogy sírni tudjon. Szörnyen rossz érzésem volt...
-Asszonyom, bejutottak!- szólt egy aga, majd egy nagy ordítást hallottam és kardsuhintást. Az aga meghalt. Szempillantás alatt. Rám is ez a sors vár? Gondoltam. És Ibrahim sehol, persze. De Melihát megvédem, az életem árán is! Gyorsan kisiettem a szobából, majd az attól legtávolabbiba mentem, hogy előbb ott keressenek.
-Hol vagy, asszony?- hallatszott egy mély, ijesztő hang a lépcső felől.Én a szekrénybe bújtam, a ruhákat pedig magamra vetettem. Valaki kinyitotta az ajtót. Lépteket hallottam a szekrény felé, de lassan távolodni kezdtek. Aztán újra közelebb, majd újra távolabb. Fel alá járkált a szobában, keresett, feldúlt mindent. De a szekrénybe nem nyitott be. Amikor már semmi zajt nem hallottam, meg voltam róla győződve, hogy kiment. Kinéztem volna, de még várni akartam. Aztán hirtelen valaki kinyitotta a szekrényt és ledobálta a ruhákat a földre, de engem még nem látott. Tovább folytatta volna, de egy barátja szólt neki, majd kiment. Hirtelen meghallottam sírni gyermekem. Hallottam ,hogy a szoba irányába futottak, így én kirontottam a szekrényből, majd odasiettem.
-A szekrényben lehet, uram!- mondták, é pedig ekkorra már a szobában voltam, felkaptam egy gyertyatartót és leütöttem azt a két embert, aki a szobámban volt. Fogtam gyermekem és kisiettem onnét. Megint megpillantottam egyet, majd leütöttem volna, de felpofozott, Melihát pedig majdnem elejtettem. Ezután elvette volna fegyverem, de nem hagytam, kikaptam a kezéből és leütöttem vele. Lefelé siettem a lépcsőn, majd ki az ajtón, mikor egy csapatnyi idegennel találtam magam szemben.
-Add át a gyermeket és add meg magad, vagy meghaltok!
-Soha, ölj meg hát akkor engem, de őt hagyjátok békén.!
-Azt mondtam, add át! Most! Futni készültem, mikor egyre közelebb jöttek, lefogtak és elették tőlem Melihát és nem láttam többé.
-Adjátok vissza, barbárok, hitetlen kutyák, nincs szívetek, nincsen családotok, mondjátok, nem érzitek, hogy mekkora hibát követtek el?
-Elég, asszony, vagy szavamra megöllek itt helyben!
-Ölj, mit számít, csak a lányom hagyjátok!
-Ne idegesíts fel, hallgass!
-Hallgass te, áruló kutya, dögöljetek meg mind!- mondtam, majd egy ütést éreztem és többre nem emlékszem. A következő pillanatban a földön találtam magam, este volt már, kinn voltam a kertben. Gyorsan felálltam, majd gondolkozni kezdtem. Hirtelen azt sem tudtam, mi történt, hogy miért vagyok ott, ahol vagyok. Aztán minden eszembe jutott. Gondolkozás nélkül a palotába siettem, majd Melihát kerestem, de nem találtam sehol. Minden átkutattam, de semmi. A földre zuhantam és sírtam amíg el nem ájultam. Mikor feleszméltem, egyik szolgám borogatta fejem hideg vízzel.
-Asszonyom, jól vagy?
-Ho-hol van Ibrahim, Meliha? Hol vannak?
-Asszonyom... Meliha... Nem találjuk őt, úrnőm...
-Ibrahim hazajött már?
-Nincs, szultánám, de megérdeklődöm, merre van.
-Hagyd, nem érdekel! Miatta van minden! Miatta veszettem l a lányom, miatta történt ez a borzalom! Ha itthon van, megvéd minket ezektől az emberektől!- a következő pillanatban Ibrahim lépett be az ajtón,
-Kedvesem, mi történt itt, mi ez a felfordulás? És te miért vagy a földön, miért sírsz?-Ibrahim!-rohantam oda hozzá, majd átöleltem és megint zokogni kezdtem.- Meliha.... Elvitték őt! Elvitték! Soha többé nem láthatom őt! Majdnem engem is megöltek...
-Miket beszélsz, ki vitte el és ki ölt meg majdnem?
-A bolgárok! Azt mondták, rajtad akarnak bosszút állni, téged kerestek, amiért a vezérük fiát megölted!
-Ó, Allah...
-Miattad van, Ibrahim, miattad! Miattad vesztettem el a lányom, miattad történt minden rossz! Miattad! Menj, ne lássalak, menj!- kezdtem el ütni, érni, pofozni, ütöttem, ahol csak értem.
-Kedvesem,nyugodj, meg, megtalálom a kislányunkat és megölöm azt az árulót!
-Gyűlöllek, hallod, gyűlöllek!
-Ne mondd ezt, kérlek, mert a szívembe marsz ezzel. Kérlek, hidd el ,hogy én ezt nem akartam, az az ember elárulta a birodalmat, felkelést indított ellenünk és merényletet követett el a szultán ellen.
-Hagyj, ne érj hozzám!- mondtam, majd kisiettem az ajtón, és hintóba ültem.
-Nigar, várj, mégis hová mész?
-Hagyj békén, uram, és tudd, hogy soha nem bocsájtom meg, amit tettél!- mondtam, majd elhajtottunk.
Heteket a Topkatiban töltöttem, miközben csak sírtam és sírtam. Elmémet, gondolataimat csak a háremi munkák kötötték le kicsit, de teljesen semmi sem tudta. Minden percben az lebegett a szemem előtt, hogy elveszik gyermekem tőlem, majd eltűnik a szemem elől, és pedig a földre zuhanok, majd keresem, tehetetlenül, kétségbeesetten.
-Szultánám...- szólt hozzám egy ismeretlen leány, alig lehetett tizennégy éves.- Hallottam mi történt veled, fogadd őszinte részvétem, én anyámat vesztettem el nemrég, tudom mit érzel és kívánom, hogy megtaláld gyermeked! Allah óvja őt és a családod, az áruló kutyákat pedig büntesse a sors halállal!
-Köszönöm. Te ki vagy? Olyan fiatalnak tűnsz. Hány éves vagy?
-Most töltöttem a tizenhármat, asszonyom, engedelmével.
-Nem szabadna itt lenned. Biztos van egy szerető családod odahaza.
-Igen, de z itt senkit sem érdekel...
-Hé, asszony, mit képzelsz, egy úrnővel beszélsz, adj tisztelet!-Halgass, asszony, én vagyok a hárem vezetője, a lány nem tett semmi rosszat, beszélgettünk csupán. Eredj a dolgodra.
-Köszönöm, szultánám. Engem itt mindenki utál...
-Miért tennék?
-Mert féltékenyek rám. Napok óta engem kéret az uralkodó, és egyszer egy egész hétig a szobájában voltam. Kedves ember, bár a családomhoz vissza nem enged.
-Mert tetszel neki. Nagyon szép lány vagy és kedves. De nagyon fiatal is. Nem szabadna itt lenned, azt sem tudod, mi a szerelem.
-Tévedsz, asszonyom, beleszerettem a szultánba. Biztosan tudom.
-Elhiszem, de ez így akkor sem helyénvaló Ha szeretnéd, beszélhetek az uralkodóval az érdekedben.
-Megtennéd, asszonyom?
-Szívesen, csak a neked hadd tudjam, hogy hivatkozni tudjak rád.
-Rumida, asszonyom. Azt jelenti, drágakő. A szultán szerint olyan vagyok, mint egy drágakő, kemény, erős, de csillogó, mindnekinek kedves és mindenekit elvarázsoló, akikért milliók vetekednek.
-Igaza lehet. Jól van, beszélek vele, szólok, mire jutottam.
-Sjnos sikerrel nem jártam, de a lányt magamhoz vettem, csak annyit tudtam elérni, hogy várjanak még a hárembe helyezésével egy évet, addig pedig magam nevelem. Nagyon megkedveltük egymást, lányomként nevelte őt. Olyan ártatlan és kedves volt, mint senki más ezen a világon. A világnál is jobban szerettem, mindent megtanítottam neki, amit egy szultánának kell, anyja helyett anyja voltam. Azt hiszem, talán Melihát próbáltam vele feledni, és kicsit sikerült is. Viszont átneveztem, az uralkodó engedélyével. Hazinének neveztem, ami kincset jelent, mert ő volt az egyetlen kincsem a Földön. Ibrahimot hónapok óta nem láttam. Nem bírtam még csak rá sem nézni, rögtön eszembe jutott mindent és elofogyott a bánat, eluralkodott rajtam a szomorúság, a gyász... Azóta többször háltam az uralkodóval, mert ott kerestem vigaszt és elégítettem ki testi, lelkik vágyaimat.
-Hazine, gyere ide, kérlek.
-Igen is, anyám.- így hívott már majdnem a kezdetek óta az én kérésemre.
-Szeretnék veled megbeszélni valamit. Ugye tudod, hogy én em itt éltem korábban.
-Tudom, Ibrahim pasával, az Admeydani palotában.
-Úgy van.
-Vissza akarsz menni?
-Dehogy. Soha.
-Anyám, kérlek, bocsáss meg neki, biztosan nagyon hiányol téged, és számtalanszor volt már itt, de te mindig elküldted innét. Nem tehet a dologról, erről senki sem tehet. Neked van férjed, aki szeret, nekem nincs apám, használd ki, kérlek.- hirtelen rádöbbentem, hogy igaza van. Ibrahim nagyon szeret engem, én pedig ellöktem magamtól. Pedig ennyit küzdöttünk azért, hogy együtt lehessünk. most meg itt a lehetőség és én elutasítom.
-Hazine, azonnal vissza kell mennem a palotába.
-És velem mi lesz, anyám?
-Nem vihetlek el, az uralkodó a háremébe szán téged.
-Nem érdekel, én nélküled nem maradok itt tovább.
-Minden nap a háremben fogok dolgozni, ne aggódj.
-Az nem ugyan az. Nem velem leszel, hanem a háremmel.
-Hazine...
-Lehet, hogy a férjednek megbocsájtottál, de engem ellöksz magadtól!
-Figyelj, beszélek az uralkodóval, de ne fűzz hozzá sok reményt.
Bementem az uralkodó lakosztályába, majd meghajoltam előtte.
-Nigarom! Mi járatban, most dolgom van, majd este kéretlek!
-Nem, azt szeretném, uram. És többé nem ismétlődik meg ami megtörtént egy párszor. Ibrahimot szeretem és hazamegyek hozzá. Viszont van itt valaki, aki kedvves nekem.
-Kicsoda? nem értelek?
-Hazine. Ki régen Rumida volt.
-Nem viszed őt innen sehová.
-Kérlek nagyuram, lányomként szeretem! Legalább ara legyél figyelemmel, hogy meg olyan rég gyermekem vesztettem el!
-Nigar...
-Nincs senkim! Nem ölelhetem őt magamhoz. Te is apa vagy, tudod milyen a szülői szeretet. mondd, mit éreznél, ha nem ölelhetnéd őt többé magadhoz, ha? Mit? Én ugyan ezt éreztem Meliha iránt, most pedig Hazine iránt.
-Jól van, nem bánom. De tudd, egyik legnagyobb kincsem adom neked. A legnagyobbat pedig most engedem útjára.
-Uram, tudod, hogy én...
-Tudom, Nigar... Tudom. És tiszteletben tartom döntésed és érzelmeid. De kérlek, néha gyere el hozzám, ne csak a hárembe, hozzám, a szobámba, beszélgetni.
-Rendben, nagyuram. Köszönöm kegyességed!
-Isten veled, Nigar!
Pár óra múlva Hazinével együtt tértem vissza a palotába, Ibrahim legnagyobb örömére.
-Nigar!- pillantott meg, majd azonnal hozzám rohant és megcsókolt.
-Végre, kedvesem, szerelemem, hitvesem ,egyetlenem, életem!- mondta, majd megölelt és nem eresztett sokáig.- Mondd, hogy maradsz és örökké itt leszek veled, soha többé nem hagylak magadra! Kérlek!
-Maradok, Ibrahim! Viszont... Ő itt Hazine.
-Üdvözöllek pasám, sokat hallottam már felőled.
-Köszöntelek, kis hölgy, hát te ki vagy?
-Ő a lányom.
-Lányod?
-A fogadott lányom. Az uralkodó háremében volt, de kikértem és magam neveltem, míg ott voltam a palotában.
-De Nigar, ő...
-Ő a lányom. Akár tetszik, akár nem, tartsd tiszteletben. És tekintsd családodként, Ibrahim.
-Rendben, kedvesem. Isten hozott a családban, Hazine!
-Köszönöm, pasám!

33. fejezet

Nigar szemszöge:
Lassan már egy éve annak, hogy meggyógyultam a pestisből, mégis rettegek, hogy még bajom lehet. Ki fogja felnevelni akkor gyermekem? Ráadásul az országban most lázadás van, attól is rettegek. Ibrahimot állandóan államügyek szólítják, alig van velem és Melihával. Jaj, igen, a kicsi Meliha... Olyan édes lett, már olyan nagy lány! És észrevettem rajta egy különleges foltot! Olyan, mint az apjáé. És meg is ajándékoztam már családi jelképünkkel, ami egy kis hold alakú tetoválás. Forró vasdarabbal nyomták a bőrébe, szegény nagyon sírt. De erre tudomásom szerint nem fog emlékezni, így jobb, ha most adtam be neki.  Hihetetlen, hogy repül az idő. Olyan érzés, mintha már alig lenne pár napom, hogy elveszítsem. Minden egyes perc egy évnek tűnik, annyira gyors minden, mégis néha annyira lassú. Ibrahim nélkül az idő is lassan jár. Remélem, később, mikor végre az országban újra csend és béke honol, többet lesz a családdal. A kedves szolgálólány, aki sajnos tudtán kívül ránk hozta bajt, még mindig itt van a palotában, és mostanra már Ibrahim is megbocsájtott lelki, aminek én nagyon örülök, nem lettem volna képes elküldeni, igazán megkedveltem azalatt az egy év alatt. Azt hiszem, inkább húgomnak tekintem, mint szolgámnak. A hajlongással pedig felhagyott végre, mert nem engedtem neki, hogy ilyen szégyen érje egyfolytában. Én is voltam szolga, és az, hogy egy ugyan olyan ember előtt, mint én, hajlongani kell, szörnyű volt. Mintha nagyobb, vagy több lenne nálam, csak azét mert uralkodói sarj. A fenéket! Én szerintem minden ember egyenlő és ugyan olyan jogok illetnék. Ha én itt szultána lennék, mindezzel felhagynék örökre. Egyébként sajnos a szultán és családja sincs rendben, Szulejmán gyengélkedik. Már hónapok óta ágynak esett, eszméletlen állapotban van. Addig, amíg fel nem épül, viszont minden Ibrahimra szakad. Trónörökös pedig egyenlőre nincsen. Fogalmam sincs, mi lenne, ha az uralkodó életét vesztené.
-Kedvesem!- szólal meg a legkedvesebb és legszebb  hang a világon, Ibrahim. Tegnap óta a palotában volt, hírét sem hallottam. Senki sem üzent, mi tart eddig, meddig marad...
-Ibrahim! Végre! Hol voltál?- rohanok oda, majd nyakába ugrom.
-Ne haragudj, Nigar, de az uralkodó felébredt, így mindenről be kellett neki számolnom, ami eddig történt. Nem aludtam semmit sem. Egész éjjel a jelentést írtam.
-Jaj, Ibrahim, ugyan, hogy haragudnék... Menj, feküdj le, biztosan nagyon fáradt vagy.
-Igen, valóban az vagyok, de... nekem jobb ötletem van...- mondja, majd finoman végighúzza ujját ajkamon, majd a mellemen. A fenekemen megállapodik keze.
-Ibrahim, ezt most nem kéne, nem vagy olyan állapotban.
-Nigar...- csitít el.- Majd én eldöntöm, mire van energiám, és mire nincsen. És tudd, rád mindig van...- mondja, majd közeledni kezd felém, s megcsókol, hevesen. Alig birok ellenállni, testem minden porcikája őrá vágyik, de lelkem azt súgja, pihennie kell. Majdnem ellököm, mikor kézbe kap, s belohol velem a hálószobába.
-Érezni akarlak, Nigar!
-Én is, Ibrahim, nagyon...- mondom vágyakozva, s nem bírok tovább ellenállni neki. Teljesen rabul ejt szenvedélye, s az az izgatottság, amivel irántam van most. Levet az ágyra, majd leveti vele együtt kaftánját is, s ruhámat tapogatja, hogy leszedje rólam. Én előbb találom meg, levetem magamról, majd alsóneműnk is eltávozik rólunk. Már mint a ketten meztelenek vagyunk, a vágy még erősebb, érzem a köztünk lévő vonzást, mert lehetetlen nem érezni. Akár a mágnes két pólusa, úgy akarjuk egymást, úgy közeledünk egymáshoz akaratlanul, természetesen. Ibrahim szája ekkor a számról a mellemre vándorol, lassan, finoman rátalál a közepére, azzal foglalatoskodik. Később lejjebb téved, egészen a köldökömig. Én ekkor már elveszítem önuralmam, teljesen átengedem magam neki, és nem törődöm semmivel, csak vele és azzal ami most történik. Alig kapok már levegőt, mikor még lejjebb megy, olyan tájékokra talál, ami teljesen beleborzong érintésébe. Ekkor azt hiszem, életem egyik legboldogabb pillanata ez, s hogy minden tökéletes, minden szépséges.
-Ugye, jó, drágám?
-Nagyon, folytasd kérlek, el akarok feledni minden rosszat, csak rád akarok gondolni.- mondom, majd megragadom fejét és puszit nyomok rá. Ő ekkor feljebb csúszik, hozzám dörgöli magát, majd nyakamat kezdi csókolgatni, nyaldosni és harapdálni. Különösen szenvedélyes ma. Bizonyára azért, mert már egy hete nem szerelmeskedtünk. Ez legalább megnyugtat, s nem tart szeretőket. Csak én vagyok neki, senki más a világon. Olyan jó ezt tudni, tisztában lenni vele, hogy ő és én, senki más. Örökre. És még azután is. Nekem ő az életem. Az egyetlen vigaszom. Csak akkor létezem, ha velem van, nélküle semmi vagyok, egy jelentéktelen árnyék, semmi, csak egy felleg, egy vízcsepp, levegőben a pára.
-Szeretlek, nélküled semmi vagyok!- mondja, mintha gondolataimban olvasna ekkor. Valószínűleg ezt is teszi, ez másképp nem lehetséges. Hallottam már arról, hogyha két ember tényleg, igazán szereti egymást, megérzik, mi jár kedvesük fejében.
-Én is téged, csak is téged!- mondom, majd szavam végére beszívja illatom, majd majd megint a mellemre téved szája, nem tud betelni vele. Lassan befejezi, majd elhelyezkedik, hogy végre érezhessen, s fölém térdel. Összeforrunk, mint a kagyló, mint két kéz, mikor féltik a másikat, érzem, hogy átjár a boldogság.  Egyszer csak szétválunk, majd újra össze, majd megint szét, mikor valami megáll, mint mikor egykedves álomból ébred fel az ember. Valaki KOPOGTAT! Most... Már épp felállnék, mikor Ibrahim visszaránt.
-Eszedbe ne jusson most így itthagyni! Az a valaki ráér, elvégre én vagyok a fővezér.
-Hát, rendben. Nem lesz ebből bajunk, hm?
-Ugyan, Nigar...- mondja, majd újból megcsókolna, de erőteljesebben kopogtat valaki, sőt úgy tűnik, hogy üvöltözik is.
-Úgy látszik, muszály kimenned.- mondom, ő pedig durcásan feláll, majd elindul kifelé. Néhány pillanat múlva sietve jön vissza, arcára rá van írva, hogy valami komoly gond merült fel.
-Mi az, Ibrahim, mi történt?
-Nigar, egy óriási csapat katona van a palota előtt, fellázadtak ellenünk, be akarnak törni!
-Micsoda? Mit tegyünk? Melihával mi lesz?
-Ti kimentek a hátsó kapun, én pedig elintézem őket.
-Nem, Ibrahim, nem hagyjak magadra!
-Kedvesem, gondolj Melihára, ha nem menekültök, bajotok lehet!
-Akkor neked is lehet, Ibrahim! Szökjünk meg együtt, mert én nélküled sehova sem megyek!
-Jól van, akkor maradjatok, de bújjatok el fent, majd jövök!- mondja, majd kimenne, de a hangok hallatán már be is törték az ajtót.
-Fuss Nigár, siess! Vidd Melihát!
-Pasám...
-Igen? Mi a baj?- mondja, s megsimogatja az arcomat.
-Uram, Meliha kinn van a nagyszobában!
-Mi? Siess gyorsan, eredj érte!!!- mondja, de én már ekkor kinn is vagyok a szobából. Leszaladok a lépcsőn, majd futok, hogy nehogy baja essen a kicsinek. Egy váratlan pillanatban azomban kibicsaklik a lábam, a földre zuhanok és elájulok.
A közetkező, amire emlékszem, az, hogy Ibrahim a fejemet simogatja, szeme pedig könnyektől nedves és piros. Fogalmam sincs mi történt, teljesen kiesett minden.
-Ibrahim? Mi történt?
-Szörnyű dolog, kedvesem...
-Micsoda? Mondd már! Elvittek valamit, bajod esett? Meliha hol...- ekkor eszembe jut, hogy mi történhetett. Azt hiszem, lelkem mélyén tudom, mi történt, de ki merné magának bevallani. A legutolsó pillanatig reménykedik, hogy gyermeke, akit kiszolgáltatva az ellenségnek otthagyott, rendben és egészségben van, ott ahol hagyta.
-Nigar, Meliha... Meliha...- mondja, majd kezembe temeti a fejét.
-Mi van vele Ibrahim, mondd már, teljesen meg akarsz őríteni?!
-Nigar, a kislányunk... Meliha... azok a barbárok elvitték őt, elrabolták!
Elakadt a lélegzetem, azt hiszem, megszűnök létezni, elsápadok, lassan visszaesek a földre, zokogni kezdek üvöltve. Ibrahim próbál biztató szavaival nyugtatni, de te meg sem hallom őt, csak a saját belső hangomat, ami azt mondja, ostoba, ostoba, ostoba... Hogy lehetsz ilyen ostoba...
-Nigar, nyugodj meg, ezt is megoldjuk valahogy, elkapom őket és visszahozom a kicsit!- mondja, majd hozzám bújik.
-Hagyj, Ibrahim, ne érj hozzám, menj most el, egyedül szeretnék lenni!- mondom, majd ellököm magamtól
-Nem lenne jobb, ha itt maradnék veled egy kicsit?
-Nem, Ibrahim, egyáltalán, miattad van minden! Ha nem foglalkozol annyit az állammal, akkor nem hozzánk jönnek ezek semmirekellőek!
-Miket nem mondasz, asszony? Egyébként is, mindenről te tehetsz! Nem te estél el a lépcsőn és hagytad kinn a kicsit? Ráadásul ha rám hallgatsz és elmenekültök, most meglenne Meliha!
-Hogy mondhatsz ilyet? Tudod, hogy soha nem akartam neki bajt és ártani sem!
-Én szerinted akartam? Hogy mersz megvádolni egy ilyen szörnyűséggel? Eszednél vagy, mondd?
-Ne haragudj, nem akartam, és nem is gondoltam komolyan, elborult az agyam!
-Hagy most inkább, tényleg jobb lesz, ha egyedül hagylak...
-Ibrahim, kérlek, ne csinálsz ezt, nem hagyhatsz most magamra!
-Gondolkoztál volna, mielőtt ilyen súlyos dolgokat vágsz a fejemnek.- mondja, majd kimegy az ajtón és becsapja maga mögött. Én zokogom tovább és nem hiszem el mindazt, ami történt.
Pár órával később a lépcsőn találom magam, elaludtam. Ibrahimot hallom beszélgetni valakivel, de nem tudom kivenni a hangjából, hogy ki az. Annyit csupán, hogy egy nő. Feltápászkodom, majd kimegyek hozzájuk. Mahidevránt pillantom meg.
-Szultánám!-mondja ő is könnyes szemmel, majd felém rohan, s átkarol azonnal. Én csak állak továbbra is, nem reagálok semmit rá, nem ölelem viszont őt.
-Ne aggódj, mindegy mg fog oldódni, Ibrahim pasa megtalálja őket és végez velük, a lányod pedig melletted lesz! Higgy nekem.
-Mahidevran, kérlek kísérd be Nigart a hálószobába, beszélgessetek kicsit.
-Persze, pasám.- mondta, majd elindul velem a szobába.
-Nigar...- mondja útközben.- Ha most elhagyod magad, sokkal nehezebb lesz talpra állnod! Most kell a legerősebbnek lenned, jó? Majd én és Harize segítünk...
-Mahidevran, kérek, ne csináld ezt, tudod te milyen elveszteni a gyermekedet? Borzalmas! Könnyen beszélsz mert nem élted át!
-De igen, szultána, kikérem magamnak! Sőt ő meg is halt. A karjaim között. A te lányod viszont még életben van és téged vár, de neked erősnek kell lenned, hogy megtalálhasd!
-Ne haragudj, Mahidevran... Megfogadom a tanácsod... De olyan nehéz, mikor nemrég még karjaimban volt, most meg ki tudja, hol és kivel... Csak ne legyen baja, azt én sem élem túl!
-Ilyenre még csak ne is gondolj, természetesen minden rendben lesz vele, érzem és tudom is! Te is higgy benne, kérlek! Ibrahim majd segít neked.
-Ibrahim most látni sem akar engem, Mahidevran.
-Miért, mi történt?
-Megbántottam, azt mondtam neki, hogy miatta van miden. Hogy lehetek ilyen ostoba?
-Jaj, Nigar... Nem szabadott volna, hisz te is tudod, hogy ő is rettenetesen van!
-Igen, de elborult az agyam. És minden miattam van, egyébként.
-Hogy érted? Ez butaság. Ne okold magad.
-Mikor Ibrahim mondta, hogy menjek el a palotából a kicsivel, megmakacsoltam magam és maradtam. Nem akartam itt hagyni őt egyedül.
-Igaza volt, Nigar, ti ketten mit sem tudtatok volna tenni, hallgatnod kellett volna rá!
-Tudom, de akkor nem így gondoltam. És el is ájultam, mikor kisiettem érte, mert elestem a lépcsőn.
-Allahra és minden rendben van?
-Persze, de ha nem esek el, időben odaérek.
-Nehogy emiatt magad okold! Megbotlottál, erről nem tehetsz!
-Még van valami. A kicsit a nappaliban hagytam, ha fenn lett volna a szobájában, nem viszik el!
-Nigar, honnan tudhattad volna, hogy ez történik?
-Akkor is, Mahidevran, egyértelmű, én vagyok az oka mindennek! Miattam veszítettem el őt!- mondom, majd megint zokogni kezdek!
-Nem igaz, Nigar, nem igaz! Fejezd ezt be, hallod! Fegye, feküdj le egy kicsit, pihenj keveset.
-Kérlek, hívd be Ibrahimot, beszélni szeretnék vele.
-Rendben, de akkor addig próbálj meg egy kicsit pihenni.
-Rendben.- mondom, majd alig, hogy távozik a szobából én elalszom. Mikor felébredek, már este van, Ibrahim pedig sehol. Felállok, majd kimegyek, hogy megkeressem őt. Bocsánatot kell kérjek tőle. Először a nappaliba begyek, majd minden szobát átnézek, majd a kertet is, de sehol sem találom. Kimegyek a ház elé, de ott sincsen. Befelé menet Harikával futok össze.
-Szultánám, mit csinálsz itt ilyenkor kinn?
-Hol van a pasa, Harika?
-A pasa...- mondja, de elakad a szava.
-Mi van vele, nyögd már ki!
-Azt mondta, hogy kilovagol, de már 2 órája nem jött vissza. Sötétedés előtt ment el, asszonyom, de bizonyára mindjárt jön, gyere!
-Nem! Megvárom idekinn!
-De szultánám, ki tudja, mikor tér vissza, megfázol!
-Hagyj békén, kérlek, úgy sem tudsz meggyőzni!
-Akkor megvárom veled idekinn.
-Rendben van. Maradj, de kérlek, ne beszélj, nincs hozzá kedvem.
-Rendben, úrnőm.- mondja, mire én kezdeményezek beszélgetést.
-Én tehetek mindenről, tudod? Hogy lehetek ilyen felelőtlen, mondd?
-Szultánám, fejezd be, ez nem igaz, te is tudod! Azok az emberek önszántukból jöttek ide, nem te hívtad ide őket.
-De én voltam az, aki itt maradt és nem ment el, ahogy Ibrahim mondta!- mondom, mire valaki közeledni kezd felénk. Azt hiszem Ibrahim az, de mikor közelebb jön, kiveszem az alakjából, hogy egy aga.
-Szultánám!- mondja az aga fáradt hangon.
-Mi az, Seriz aga, baj van?- kérdem idegesen. Ha Ibrahimmal is történt valami, abba belehalok!
-Nem, szultánám, csak annyit kellett mondanom, hogy Ibrahim pasa a Topkapi palotában éjszakázik.
Micsoda? De hát miért?
-A szultánt látogatta meg, és már nem akar útra kelni ilyen későn, úrnőm.
-Értem. És holnap mikorra várhatom őt haza?
-Arról nincsen tudomásom, nekem csak ennyit mondtak.
-Köszönöm, Seriz aga! Menj, későre jár, jó éjszakát!
Úrnőm, még annyi, hogy a szultán egy csapat őrséget küldött palotádba, esetleg engedelmeddel szolgálatba állítanám őket.
-Rendben, és továbbítsd az uralkodónak üzenetemet!-Úrnőm, én is itt maradok éjszakára.
-Értem. Akkor majd holnap magam megyek át a Topkapiba.
-Jó éjszakát, úrhőm!- annyira elegem van, hogy a szolgákat senki sem veszi figyelembe.
-Talán Harika asszonyt nem látod?
-De igen, úrnőm...
-Akkor?
-Harika asszony, jó éjszakát!
-Jó éjt Seriz aga!- majd elment a kert mögé.
-Úrnőm, köszönöm neked! Még sohasem köszöntek nekem!
-Épp ez az! Hogy van képük ilyesmire? Mintha a szolgák nem embere volnának.
-Miért tetted ezt, asszonyom?
-Magam is szolga voltam, tudod. Megfogadtam, hogyha én egyszer nagyasszonynak születek, mindent megteszek, hogy változtassak.
-Hát, kedves tőled, úrnőm.
-Ja, és kérlek, hagyd már ezt az úrnőm, asszonyom, dolgot. Csak simán Nigar, rendben?
-De... Nekem szt nem szabad, asszonyom.
-Én megengedtem. És szeretnék valamit kérni. Már egy ideje nálunk szolgálsz, és remek munkát végzel. Szeretném, hogyha végre megváltozna ez. Sok szolgálónk van még.
-Asszonyom, kérlek, ne küldj el!
-Jaj, Harika, dehogy küldelek! Csak azt szeretném, hogyha a társalkodónőm lennél és nem szolgám. Mit szólsz hozzá?
-Úrnőm, lekötelezel...
-Szeretnélek felszabadítani, Harika.
-Örömmel engedelmeskedem neked!
-Akkor hát, legyen. Ezennel felszabadítalak téged, Harika. Monstantól senki sem nevezhet téged szolgának.
-Úrnőm, köszönöm!
-Harika, elmondtam, csak Nigar! És mostantól kezdve nem vagyok az úrnőd egyébként sem.
-Nigar,.. hú, de furcsa. El sem hiszem, hogy ez velem megtörtént! Annyira hálás vagyok, köszönöm még egyszer!
-Kérlek, Harika, elég, ne hálálkodj, örömmel tettem! Ha tehetném, minden szolgát felszabadítanék. És nem azért, mert olyan rossz dolguk enne. Csak a lenézés az, ami aggaszt. Mintha nem is emberek volnának.
-Hát, igen. Viszont nálad semmi okom sem volt soha panaszra!
-Köszönöm, ennek örülök, mindent megtettem érte, hogy jól bánjak veletek.
-Tudod, te olyan jó vagy, egy ilyen nőnek az állam élén kéne állnia, mint valide. Remélem még mások is észreveszik, hogy milyen értékes ember vagy!
-Jaj, Harika, elég most már. Megojtasz kedvességeddel.
-Úrnőm, kezdek fázni, nem mennénk be mégis? Ibrahim pasa csak holnap jön. Remélem, nem akarsz addig várni rá.
-Nem, dehogyis, menjünk.- mondom, majd bemegyek Harikával a palotába.
Írd meg komiban alúl, hogy tetszet:
*   **   ***   ****   ***** ?

                                                                Sziasztok!!!!!!!!!! <3


Kedves olvasók, akik még itt vannak: szeretném kérdezni, hogy: LENNE-E IGÉNY A FOLYTATÁSRA? Kérlek titeket, ha igen, itt alul jelezzétek nekem kommentben, hogy lássam, hányan vagytok. Köszönöm! :) 

                                                                

32.fejezet

Mahidevran szemszöge:
Nem hiszem el, hogy ezt mondta az uralkodó... Azt hittem, te más vagy, mint Hürrem... Talán igaza van, semmivel sem vagyok különb annál a nőnél... Pedig hogy útálta őt mindenki, köztük én is, a legjobban! És most vele mondanak azonosnak? Nem, Mahidevran, nem lehetsz ilyen, nem szabad, hogy az uralkodó őt lássa benned. Őt, a szörnyet, aki tönkre tette egykor az életét mindannyiunknak...
-Asszonyom...-zavarta meg gondolataimat szolgám, Verona a lehető legrosszabbkor, ugyanis még soha nem voltam mérges ennyire, mint most rá...
-Verona...-töröltem le könnyeim, majd hirtelen elöntött a düh.
-Asszonyom, miért sírsz, talán valami baj van?-kérdezte az ostoba, egy csepp félelem nélkül. Kínomban elmosolyodtam, majd közelebb mentem hozzá. Arcom minden egyes léptemmel egyre vörösebb, s komorabb lett. Mikor odaértem elé, dühösen vágtam arcon, hogy a földre zuhant tőle.
-Sejted, már, hogy miért, igaz?!- üvöltöttem mélyen, szemét keresve, de ő rám sem tekintett, csak feküdt a földön, arcát fogva.- Válaszolj, de ostoba, mert esküszöm, megöllek!-rángattam fel a földről, majd kezem közé fogtam arcát, hogy végre elkapjam tekintetét.
-Asszonyom, kérlek eressz, ez fáj...-szólt síró hangon, kezével pedig az enyémet próbálta leszedni magáról.
-Oh, valóban? Akkor nem gondolkoztál ezen a fájdalmon, mikor Alexandrával tetted ezt, ugye? Akkor nem gondoltad, hogy mekkora veszélynek tetted ki a jó híremet, a becsületemet, a kedvességemet, igaz? Hát akkor most viseld a következményeit!-szorítottam erősebben, szemem csak szórta a szikrákat.
-Asszonyom, én csak neked akartam jót, kérlek, ne büntess ezért!-kezdett sírásba, s egyre erősebben próbált kiszabadulni kezeim közül., én viszont nem hagytam neki.
-Még hogy nekem akartál jót, mégis ki mondta neked, hogy bántalmazd őt, egyáltalán mit csináltál vele?!-kérdeztem, majd elengedtem, hogy normálisan tudjon beszélni. Kicsit összeszedte magát, majd végre megszólalt.
-Én... Én csak kivittem kicsit egy agával a vízre, és...
-Hogyan, a vízre? Mégis minek tetted?-vágtam szavába értetlenül.
-Gondoltam kicsit hatásosabb volna a beszélgetés, ha tétje is lenne a dolognak, így azzal fenyegettem meg őt, hogy a tenger nyeli el, ha nem teszi, amit mondok...-Teljesen elképedtem...
-És mégis mit mondtál neki, te szégyentelen?-üvöltöttem ismét rá, majd megszorítottam karját.
-Én, én csupán annyit, hogy ne tagadja meg, mikor engedetlensége miatt kikerül a kivételezettektől, s hogy ha a szultán kéreti, ne járuljon elé. És még annyit, hogy kerüljön mindenféle mulatozást, ahol felhívná magára a figyelmet.-szedte össze gondolatait dadogva, s rám sem mert nézni.
-Ez mind jó beszéd, s okos ötlet, de miért kellett ehhez így megfenyegetni, hisz gondolhattad volna, hogy így az uralkodó fülébe jut a hír, ki mellett a lány fokozott védelem alatt áll!- mondtam neki erősen gesztikulálva.
-Ne haragudj asszonyom, nem tudom mi ütött belém, de féltem, hogy máshogy nem engedelmeskedik!
Mégis kinek képzeled magad, Verona? Nem tehetsz vehetsz kényedre, ráadásul az én hátam mögött! Mégis mit gondolsz, kit fognak ezért megróni, s kibeszélni? Nem téged, te a szolgám vagy, így minden rajtam csattan majd! Gratulálok neked!-mondtam, majd kitessékeltem a lakrészből. Talán még soha nem voltam ilyen feldúlt, mit most. Mi lesz ezután, az uralkodó örökre megutált? Alexandra, vagyis, mint kiderült, Harize, most vajon még közelebb kerül majd az uralkodóhoz? És ha soha többé nem lehetek szerelmemmel?! És még ott van Nigar is, mikor lesz már ennek az egésznek vége?!


Harize szemszöge:
Az uralkodó a történtek után egész nap velem volt, s lakrészében vigyázott rám, szinte ki sem ment egy percre sem. Persze nagyon jól esett, és biztonságban is éreztem magam, de mégis, valamiért bűntudatot éreztem, amiért Mahidevrannal ezt teszem... Hisz ő mindig jó volt hozzám, mikor őt szolgáltam, akkor is kedves volt velem, mintha vele egyenrangú lettem volna. Én pedig ezt teszem vele.
-Mi a baj, drága Harizém?- zökkentett ki gondolataimból Szulejmán, miközben karjaiban simogatott a kandalló előtt.
-Nem is tudom, szerethetlek én egyáltalán?-kérdeztem, mélyen a szemébe nézve. Az uralkodó erre furcsán nézett rám, s szemöldökét felvonta.
-Nem értelek, asszony, kifejtenéd bővebben?
-Hát, míg mi most itt ülünk meghitten a tűz előtt, addig feleséged szobájában utánad epekedik... Úgy érzem, nekem nincs jogom beleavatkozni ebbe a szerelembe.- másztam volna ki öléből, de ő visszahúzott magához, s megcsókolta fejemet.
-Harize, Mahidevran rettenetes dolgot tett, miért most egyébként is bűnhődnie kell, másrészt, soha nem neveztem vagy gondoltam őt szerelmemnek. Feleségem, mert szép, okos, kedves asszony, s anyám is úgy látta jónak, ha elveszem őt. Szeretem, mint minden háremhölgyemet, de szerelmet soha sem éreztem iránta, szívemet őelőtte nyerte meg csupán egyetlen asszony, senki más...-erre felkaptam a fejem.
-És ki az az asszony, ha kérdezhetem?- fordultam felé kíváncsian.
-Még évekkel ezelőtt élt a palotában, Hürremnek hívták...- zárta volna rövidre, de én tovább kíváncsiskodtam.
-És mi történt vele, vagy már miért nincs a palotában?- Erre kissé feldúlt lett, látszott, hogy nagyon nem szerette volna ezt felhánytorgatni, viszont én már csak ezért is szerettem volna tudni, hogy mégis miért ennyire feldúlt ettől a dologtól...
-Ez egy nagyon hosszú, és kényes történet, nem szeretnék most belemenni...-mondta, majd bekapott volna egy szőlőszemet, de én kivettem kezéből.
-Kérlek, annyira kíváncsi vagyok!-mondtam, majd magam kaptam be a szőlőszemet. A szultán elnevette magát, majd végül beleegyezett.
-Hürrem Ruténiából jött ide hozzánk, jóanyám parancsára pedig a hárem tagjává vált. Eleinte csöndes asszony volt, mindenkivel kedves, jólelkű, mindent elvégzett, amit parancsoltak neki, akár egy angyal. Mikor egyszer látogatóba mentem a hárembe, akkor pillantottam meg személyesen először, mindig csak hallottam, hogy milyen szorgalmas, és illedelmes leány. Engem is, egyből elvarázsolt bájos jellemével. Gyönyörű, vörös haja volt, tengerkék szeme, piros orcája, porcelán fehér bőre. Egyből belé szerettem, s hamar a kivételezettek közé is emelkedett általam. Akkor már inkább panaszok érkeztek róla, mint dicséretek. Sokaktól halottam, hogy Hürrem egyre engedetlenebb, s csak s saját feje után megy, s hogy többször akadnak konfliktusai a többi háremhölggyel, de ekkor még nem figyeltem fel rá különösképp', hisz velem ugyanolyan kedves, és örömteli volt, mint azelőtt. Néhány hónap múlva úgy döntöttem, feleségül veszem, akkor volt várandós gyermekünkkel is. Kimondhatatlanul boldog voltam vele, minden egyes percet áldottam, mikor vele lehettem. Anyám viszont egyre többet mondta, hogy valami nincsen rendben vele, s a házasságot is ellenezte vele, mert mondása szerint egyre gonoszabb, és önfejűbb asszony, s őt is, többször azzal fenyegette, hogyha nem fogadja el, maga öli meg. Én viszont még ekkor sem hittem senkinek, elvakított a szerelem, feleségemül vettem. Anyám próbált nekem más asszonyt keresni, hogy elfelejtsem őt, ekkor jött Mahidevran... Sokat járt ide, szabad nőként, de akkor még nem lakott itt, anyjával Ankarában élt, még Ibrahim előtt volt fővezírem leányaként. Engem viszont csak Hürrem érdekelt, hiába próbálkozott a Valide. Később őt is megismerte Hürrem, mikor én láttam őket együtt, mindig kedves volt vele, de Mahidevran mondása szerint őt is többször megfenyegette, hogy életére tör, ha nem távolodik el tőlem. Ekkor már én is figyelni kezdtem őt, de még ekkor sem foglalkoztatott annyira, bárki mondott róla bármit, én nem hittem el. Mikor még Hatice húgom élt, tőle is kaptam megerősítést afelől, hogy Hürremmel minden rendben, ők nagyon jóban voltak. Viszont rajta kívül kezdte őt mindenki megutálni. Úgy határoztam, hogy védelemben tudhassam, anyámmal egyenrangúan irányíthatja a háremet, ami mindenkinél felháborodást váltott ki, hisz ilyet nem lehet, de engem ez sem érdekelt. Teljesen elvarázsolt engem, az ujja köré csavart... Míg mást kínzott az udvarban, s szolgák millióit távolította el a palotából, elhelyezve maga mellett saját bizalmasait, kiépítve sajátjaként a palotát, addig velem gyöngéd és elbűvölő volt, soha nem láttam rajta, hogy gonosz lélek rejtőzik benne. Bármint kért, én megtettem neki, nem volt olyan, amit ne kapott volna meg tőlem, vagy te tettem volna meg neki. Az életemként szerettem... Viszont egyszer, mikor épp anyához mentem volna jó kívánságaiért, őket hallottam beszélgetni, gondoltam nem zavarok, megvárom, míg befejezik. Meghallottam, miről beszélgetnek. Hürrem anyámat valóban azzal zsarolta meg, hogy elhozza a halálát, ha nem engedelmeskedik neki. Anyám többször is mondta, hogy Hürrem nem szeret engem, csak kihasználja, hogy hatalomra tegyen szert, és mint kiderült, ebben is igaza volt. Hürrem akkor arról is beszélt, hogy én bármit megteszek neki, amit csak mondd, s azt is elintézi, hadd idézzem őt: hogy az ostoba fia maga végezzen az anyjával, s akkor már semmi sem állíthatja meg abban, hogy a leghatalmasabb nő legyen a birodalomban. Egy világ tört össze bennem. Életemnél is jobban szerettem, ő pedig átvert, s kihasználta az érzéseimet. Azonnal elváltam tőle, majd messzire száműzettettem anyámmal, gyermekünkkel, a kis Alival együtt. Ekkor vettem feleségemül, bánatomat felejteni Mahidevrant. Viszont őt nem tudtam úgy szeretni, mint Hürremet. Mindenkit megrázott a Hürrem korszak, a feje tetejére állította az egész birodalmat, de legfőképp a palotát. Azóta sem hallottam felőle, s nem is szeretnék...
-Értem... Sajnálom, nagyuram. -simítottam végig karját megértően. Ő erre elmosolyodott.
-De hagyjuk is, ez a múlt szele, a jelen te vagy, szépséges Harizém! Úgyhogy ne félj, nem avatkozol bele szerelmi életembe, ugyanis nekem te vagy a szerelmem.-csókolt ismét homlokon, majd átölelt. Kissé megnyugtatott ezzel, de Mahidevran akkor is sajnálom, mert ő tiszta szívből szereti őt... Rémes lehet most neki...


Ibrahim szemszöge:
A beszélgetésünk után egész végig Nigarral maradtam, el sem mozdultam mellőle, nem érdekelt a fertőzés veszélye, egy csöppet sem. Ha Allah kegyes hozzám, se őt se engem nem zár el a földi élettől, s ha kedvesemet mégis elszólítaná, úgy állok elébe, megyek vele én is! Nélküle semminek sem lenne értelme. Viszont láttam, hogy minden órában egyre életvidámabb, talán egyre egészségesebb is, nem tudni. Az éjszakát is nála töltöttem, vele aludtam el, az ő lágy lélegzetét hallgatva, s hideg kezét szorítva.
~
Pirkadni kezdett, s a nappal együtt én is felébredtem nyugodt voltam, hogy kedvesem mellett töltöttem az estét, s hogy végre tegnap megérttettem vele, hogy nem adhatja fel. Kényelmesen, nyugodtan nyúltam az ágy másik oldala felé csukott szemmel, hogy megérezzem őt mellettem, de puha arca helyett csak a párna selymességét éreztem. Hirtelen kinyitottam a szemem, majd megfordultam, s láttam valóban nem pihen mellettem, s hogy hiába keresem,  egyedül vagyok az ápolóban. Reggeli fáradtságomat félretéve pattantam ki az ágyból, majd még hálóruhában kisiettem az előtérbe. Harikával futottam össze, hamar le is állítottam.
-Hol van Nigar?!-kérdeztem feldúltan, nem értve, miért nem fekszik pihenve a szobában. A lány meghajolt előttem, majd majd mélyen a szemembe nézett, könnyes tekintetével.- Mi van vele, beszélj végre, hová vittétek?- rángattam meg kissé vállánál fogva, s vártam, hogy mondjon már valamit végre, de nem szólt, csak állt előttem némán. Ekkor hirtelen megpillantottam az orvost, majd elé siettem, hátha ő többet mond majd.
-Yosa Effendi, kedvesem hol van, mondd?- kérdeztem kedvesen, s bizakodva, hogy itt van valahol, de egy belső hang már ekkor megsúgta nekem, hogy mi történhetett vele. Yosa Harikához hasonlóan csak hallgatott, egy árva szót sem szólt hozzám, csak nézett engem, mint egy hőst. Egy hőst, kit valamiért nagyon csodálnia kell, kit most áhítattal s odaadással tisztel valamiért, valami nagy dologért, amit tett, vagy a vállára vett. De vajon mi lehet ez a nagy dics? Miért néz így rám? Úgy, mintha részvétét nyilvánítaná nekem? Semmi oka nincsen rá, tudom, hogy csak én értem félre, nem, neki erre nincs oka, hisz engem nem kell semmiért sajnálni, nem történt semmilyen veszteség, nem, nem lehet! Hirtelen sok ember sírása ütötte meg fülemet a kert frissességén és bokrain át, hová azonnal kisiettem ekkor. Szívem minden léptemmel gyorsabban dobogott, levert a víz, hogy vajon mi vár majd kint rám. Az ajtó előtt, a küszöbön állva, mély levegőt véve mentem tovább a szabadba, a hangok irányába. Egyre hangosabb, és hangosabb lett minden, már láttam a sok embert, kik egy fehér márványépítmény felett állnak fekete ruhában, egymás kezét fogva. Odaértem, hirtelen magam előtt láttam az uralkodót, hogy Harizét öleli szorosan magához, elrejtve az asszony könnyeit mellkasával, s bő kaftánjával. Mahidevran szultánát, ki ekkor zsebkendővel kezében remeg, s imádkozik halkan. A szultán nagyasszony állt csak némán, s mérhetetlen komor, rezzenetlen  arccal a kőtömb előtt mereng valamin. Hirtlelen odaérkezésemmel mindenki rám szegezte tekintetét ugyanazzal a tisztelettel és odaadással, mint az orvos, ki elől az előbb jöttem el. A sok ember bekerített tekintetével, nem tudtam mit csináljak, mit mondjak, mit reméljek. Nem, ezek nem gyászruhát viselnek, ezek csak néznek, kedvesemnek ehhez semmi köze nem lehet! De mégis hol van?
-Hol van Nigar, mondd?- léptem hirtelen Mahidevran elé, ki ekkor szemét törölgette kendőjével, majd kérdésemre, egy árva szó nélkül fordította el tőlem fejét. Minden bátorságom összeszedve léptem egyre közelebb oda, mi felé a szultána is fordult. Mindenem remegett, fejemből az összes gondolat kiszállt, üres bábuként közeledtem a kőtömb elé. Odaértem... Láttam, hogy felette átlátszó üveg díszeleg, a nap megcsillogtatja felületét. Belenézek, mint halálos tükörbe, miben valami rettenetet fogok látni... És íme, látom... Látom kedvesem alatta, szürke szájjal, sebes bőrével, élettelen testben... Szívembe hirtelen erős fájdalom nyilal, nem hagy levegőhöz jutni. Hirtelen, erőmet vesztve, omlok a fehér kőkoporsóra. A belső hangnak igaza volt... Kedvesemet elvitte a pestis... Szólalni én sem bírok ekkor már, könnyeim beszélnek helyettem. Sírok, zokogok a fájdalomtól, mit belül érzek. Gondolatok száza önti el egyszerre a fejem, s levegő után kapkodok.
-Nigar!!!!-üvöltök fel hirtelen, de mire ezt megettem, alattam már puha a felszín tart, s takaró borít, én pedig az ágyban ülök.
-Ibrahim, mi lelt, mi baj szerelmem?- fogta meg vállam ijedten kedvesem hideg keze. Lassan fordítottam oldalra fejem. Valóban ő az, s él, nem vesztettem el, csupán képzeletem ostoba szüleménye volt ez!
-Jaj, Nigar!-nevettem fel, s tulajdonomként öleltem magamhoz gyönge testét.
-Mi történt, miért ver így szíved, mondd?- kezdett vizsgálni, én pedig még mindig nem tudtam felfogni, hogy valóban őt ölelem. Viszont nem akartam neki megemlíteni rossz álombeli látomásom, mert még nagy jelentőséget tulajdonít a dolognak, s ismét elveszti a reményt gyógyulása felől.
-Semmi nem történt, kedvesem, csupán örülök, hogy vagy nekem!- Nigar elmosolyodott, s végigsimította arcom.
-Jelenléted minden bajomra gyógyír. Ha mellettem vagy, úgy érzem semmi bajom nincsen, egyszerre minden fájdalmam elmúlik, csak a mi közös életünkre gondolok!- mondta, folyamatosan mosolyogva rám, s kezemet fogva.
-Ne félj, csak napok kérdése, és újra a kis kertünkben fogunk ülni a kellemes melegben, madáréneket hallgatva.- mondtam neki homlokát simogatva, de őt egy másik ügy foglalkoztatott...
-Úgy hiányzik Meliha, őt is úgy látnám már, vele mi van?
-Nem tudom, kedvesem, hozzá engem sem engednek már, tudod.- mondtam szomorúan. Nigar aggódni kezdett gyermekünkért.- De ne féltsd őt, a legjobb szolgák, köztük Harika is vigyázzák, s hamarosan mi is újra láthatjuk őt!-mosolyogtam rá, hogy újból jókedvre derítsem.
Legyen úgy, pasám!- majd visszabújtunk még kicsit az ágyba.

~

Nigar szemszöge:
Teltek, múltak a napok, én pedig egyre csak jobban lettem. Ibrahim jelenléte valóban többet segített mindennél, a legkülönb gyógyító krémeknél és főzeteknél... És végre én is elhittem, hogy még van esély a gyógyulásra, hogy nem veszítem el sem őt, sem gyermekemet! Az orvos reggelenkénti vizsgálásai is egyre jobb, és jobb eredményt mutattak, még maga is alig akarta elhinni, hogy valóban, ha egészen lassan is, de felépülök a pestisből! Mondása szerint nagyon ritka, hogy ebből valaki felépül, ráadásul még nem találkozott olyannal, hogy már szinte a végső fázisban hirtelen pozitív változás következik be, egyedül még csak nálam. Én viszont mindezt csakis szerelmemnek, és persze Allahnak köszönhetem. Végig mellettem voltak, s nem engedtek át a halál sötét árnyékának.
Egy héttel később már sebeim is kezdtek leszáradni, a palotában lassan kezdett elterjedni a gyógyulásom híre. A Topkapiban még ilyen információkkal nem keresték meg az uralkodót, de azt ott is tudták, hogy állapotom az elmúlt napokban egészen megnyugtató, s reményteljes lett.
Három hét telt el azóta, hogy megfertőződtem... Az orvos reggel, mikor felkeltem még utoljára megvizsgált.
-Na? Mondd, hogy vége!- fogtam meg az orvos kezét, miután végzett mindennel.
-Asszonyom, most már valóban kijelenthetem, újból egészséges vagy!- mosolygott rám őszintén. Igaz, az már tudtam, hogy nem fogok meghalni, de mégis, olyan jó érzés volt hallani, hogy újból, semmi bajom sincsen! Elöltött a meleg boldogság, lelkem pedig végleg megnyugodhatott, hogy valóban férjemmel és gyermekemmel maradhattam. Ekkor Ibrahim lépett be az ajtón, én pedig neki is elmondtam a jó hírt.
-Kedvesem, ez csodálatos!- nevette el magát, majd örömében a levegőbe emelt, s megpörgetett, úgy ölelt magához, s csókolt szerelmesen.

31.fejezet

Harize szemszöge:
Mikor magamhoz tértem, csak sötétséget láttam, arcom lángolt a melegtől. Magam mellett két különböző emberszót hallottam váltakozni néha-néha, de aligha értettem meg, teljesen elnyomták az alólam jövő erőteljes zúgó hangok és a szél süvítése. Testem, mint levetett rongy feküdt a földön, mozdulni sem tudtam a félelemtől. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, olyan, mintha mozgott volna velem a talaj, mégis testem egyfajta szilárdságot érzett. Hirtelen megjött az erőm, majd próbáltam eltávolítani magam elől azt a valamit, ami nem engedett fényt szememhez, de nem jártam sikerrel, kezem hátam mögött volt rögzítve egymáshoz, s akárhogy próbálkoztam, nem szabadult egymástól. Viszont ekkor hirtelen valaki más megtette ezt helyettem, s lerántotta fejemről a sötét akadályt, majd felrántott a földről, s valamiféle padra ültetett.. Rögtön kerestem az illető tekintetét, de éjszaka volt, s szemem még nem szokott hozzá teljesen, csak körvonalát láttam, mögötte pedig a végtelen tengert, miben egyedül e csónak úszott, amiben ültem.
-No, mi van, Alexandra, hát mégsem az uralkodóval találkoztál?-kérdezte gúnyosan egy számomra nagyon ismerős női hang, de nem tudtam pontosan, ki lehetett. Tehát ez a valaki tudta, hogy én az uralkodóval találkoztam volna.
-Ki vagy te, és miért hoztál ide?-kérdeztem félő hangon, arca pedig egyre tisztábban látszott, mellette pedig egy férfi ült.
-Tudod te azt nagyon jól, lányom!-mondta, majd nyakláncomnál fogva erőteljesen közel húzott magához. Rettenetes volt, a lánc szinte belevájódott nyakamba. Ekkor már arca tisztán látszott, s fel is ismertem. Ő szólt nekem délután, hogy készülődjek ma estére.. Hát persze, ő Mahidevran szolgálója, kivel a fürdőben is találkoztam már. Szóval ők tervelték ki ezt az egészet, s szó nem volt itt arról, hogy ismét Szulejmán kéretett! Nagyot nyeltem, majd megszólaltam.
-Mit akartok csinálni velem?-kérdeztem, közben pedig összeszorítottam fogam a fájdalomtól, mit a lánccal okozott. Erre ő gúnyosan elmosolyodott, majd jobban ráfogott.
-Mi? Ugyan semmit, csak gondoltam, kicsit beszélgethetnénk..-majd hirtelen elengedte, én pedig visszaültem a padra.
-Nincs miről beszélnünk, én nem csináltam semmit!-kiáltottam el magam. Hangom szinte harsogott a vízről visszaverődve.
-Valóban?-kérdezte felhúzott szemöldökkel. Persze tudtam, hogy mit akar...
-Nem, nincs mit mondanom neked!-mondtam határozottan, s próbáltam lazítani kezemen.
-Akkor hadd emlékeztesselek... Ha jól tudom, tegnap te voltál az uralkodónál, igaz? Vagy rosszul gondolom?-kérdezte kedvesen, viszont hallatszott a hangján, hogy egyáltalán nincs jó kedvében.
-Jól... Viszont nincs jogod engem az éjszaka közepén ide hurcolni ilyen ostobaságok miatt, erről én nem tehetek!-mondtam ekkor már nagyon félve ettől az egésztől.
-Engem nem érdekel, hogy ki tehet róla, vagy ki nem, Mahidevran asszony a szultán törvényes felesége, de te ezt nem tartod tiszteletben, ráadásul még versengesz is vele! Mégis kinek képzeled magad?!-mondta ekkor már üvöltve, s közelebb hajolt hozzám.
-Én ugyan semmit, ráadásul te is tudod, hogy  csak egy egyszerű ágyas vagyok, mit tehetnék?! Azt kell tennem, amit parancsolnak!-kezdtem sírásba kilátástalan helyzetemtől, hisz valóban nem értem, hogy, ha akarnám is, hogy mondhatnék az uralkodónak nemet!
-Én azt nagyon jól tudom, viszont azt senki sem parancsolta meg neked, hogy kellesd magad előtte, asszonyom őszintén szereti őt, nem fogom hagyni, hogy egy hatalomvágyó szolga vegye át a szerepét!-no, erre már én is ideges lettem, hangosan felkiáltottam.
-Én nem holmi nagyobb rangot, vagy nevet akarok magamnak, én őt szívből...-álltam volna ki érzéseim mellett, de eszembe jutott, mit is teszek ezzel...
-Szívből mi?-nézett rám sejtelmesen, de én nem válaszoltam.-Szereted?-kérdezett rá rosszallóan, én pedig lesütöttem tekintetem, ezzel elárulva mindent-Úgy, akkor gyorsan ki kell verned a szerelmes gondolatokat a fejedből, a szultánnak egy asszonya van, mégpedig Mahidevran!...-mondta, majd megragadta karom erőteljesen.
-A szívemnek nem tudok parancsolni, asszonyom!-mondtam neki, ekkor már zokogva, de nem hatotta meg, hangja még ellenszenvesebb lett velem szemben.
-Úgy, akkor végeztünk is.. Aga!-szólt a férfinek, ő pedig felállt a padról, majd egy zsákkal a kezében felém közeledett, s megállt előttem. Már tudtam, mit akarnak, még jobban zokogni kezdtem.-Csinálhatjuk egész egyszerűen is, hogy magadtól lépsz bele, de ha nem, kénytelenek leszünk magunk beleerőszakolni a zsákba!-mondta a szolga, de én csak álltam és sírtam.
-Nem teheted...Engem a palotában mindenki keresni fog!-mondtam ezzel magamat is nyugtatva. A szolga erre elnevette magát, majd közelebb jött ő is.
-Ugyan, már hogy ne tehetném... És ha keresnek, hát keressenek, találni már úgy sem fognak, nekünk ez nem akadály! Ráadásul, ki keresne oly' nagyon egy háremi szolgát?-mondta, majd intett a férfinak, de én leguggoltam a zsák elől, s a földre kuporodtam.
-Kérlek, ne! Tudod, hogy én erről nem tehetek, nem az én hibám, hogy ágyas lettem! Nem akarok meghalni, kegyelmezz!-mondtam remegő hangon, teljesen pánikba esve. Erre ő felállított, majd felém hajolva kezdett újra beszélni.
-Egy feltétellel... Ha visszatérünk a palotába, még csak ki sem jössz a szobából, hogy még véletlenül se hívjad fel magadra a figyelmet, én pedig közlöm a Validéval, hogy helyezzenek vissza a legalsó szintre engedetlenséged és szemtelenséged miatt, amit te el is ismersz. Az uralkodót pedig örökre kivered a fejedből, s ha netán mégis téged kéretne mondd, hogy szörnyen rosszul vagy, igazolni fogom. Egyenlőre ennyi, majd később meglátjuk, hogy hogy viselkedsz.. Megértetted?-Teljesen leképedtem...Mondjak le az uralkodóval együtt töltött közös percekről, s eddigi, szabad, kivételezetti életemről, mikor nem tettem semmit? Nem hiszem el... Viszont nem igen volt más választásom..-Halljam! De nekem mindegy, akár a halált is választhatod!-mutatott a zsákra. Én pedig nem tehettem semmit.
-Igen, megértettem!-mondtam neki hangosan, mire ő elmosolyodott, s intett az agának, hogy indulhatunk visszafelé...

Mahidevran szemszöge:
Csak vártam kanapémon ülve, hogy Verona visszatérjen, s elmondja, mi volt, de még csak nem is láttam őt a kertben. Már épp keresésére indultam volna, mikor kinyílt az ajtó, s besietett rajta.
-Na, mesélj hamar, mi történt?-támadtam le rögtön, s odasiettem elé, ő pedig meghajolt.
-Asszonyom...-kezdett bele bizonytalanul- ahogy mondtam, beszéltem vele kicsit erről az egészről, és meg is állapodtunk.
-Mégis miben?-kérdeztem meglepetten.
-Őm,-folytatta zihálva, majd lesütötte tekintetét a földre-csak általános dolgokban, nem fontosak, ami viszont a lényeg, hogy megtudtam valamit...
-Akkor mond hát!
-Alexandra...-kezdett bele, majd kisebb szünet után folytatta- Ő nem a hatalomért szeretett volna bármit is az uralkodóval, mondása szerint gyengéd szálak fűzik hozzá...-Szívem erre nagyot dobbant.
-Nem, nem lehet, hogy szerelmes legyen Szulejmánba, hisz mi van akkor, ha ez az érzés egyszer kölcsönös lesz?-Ijedtem meg hirtelen, majd föl-alá kezdtem járkálni a szobában.
-Ezektől nem kell tartanod, asszonyom, az ügyben én már mindent elintéztem. A lány kiveri ezt az egész ostobaságot a fejéből, s még csak észre sem fogjuk venni a palotában. Hidd el, gondoskodom róla.-mosolygott rám kedvesen. Én ekkor vállára tettem kezem, s szemébe néztem.
-Verona, mi lenne velem nélküled? Köszönöm!-hálálkodtam neki, mire ő ismét meghajolt előttem, majd kifelé indult.
-Várj még!-szóltam hirtelen utána-Ugye nem bántottad, vagy fenyegetted őt, csak határozottan meggyőzted, igaz?-Erre ő felém fordult, majd kis szünet után, némi gátlással válaszolt.
-Hát persze, semmi ilyesmi nem történt, biztosíthatlak felőle!-mondta, majd kiment. Összességében megnyugodtam a dologgal kapcsolatban, de Verona kissé furcsa volt... Remélem igazat beszél, s valóban csak beszélgetés történt közöttük...

Ibrahim szemszöge:
Másnap reggel miután felkeltem, egyből Nigarhoz siettem, ugyanis külön szobában aludtunk betegsége miatt. Mikor beléptem a szoba ajtaján, épp az orvos volt nála, s vizsgálta őt. Kedvesem még aludt, így halkan, köszönés nélkül mentem az ágyhoz, s néztem, ahogy a férfi szívét hallgatja, s mindenét átnézi, amijét csak lehet. Mikor készen lett felállt. Akkor látta csak meg, hogy én is ott vagyok.
-Pashám...-Hajolt meg előttem, majd visszahúzta a függönyt Nigar köré.
-Hogy van, állapota javult valamennyit?-kérdeztem szemébe nézve, ő pedig intett fejével, hogy menjünk távolabb. Kis idő után megszólalt.
-Sajnos semmi jót nem mondtatok, állapota inkább romlott, mint javult volna, így félő...
-Hallgass! Ki ne mondd, mert esküszöm megfojtalak! Nem lesz neki semmi baja!-förmedtem rá, mire kedvesem is felébredt, viszont én ezt ekkor még nem vettem észre, csak az orvosra koncentráltam.
-Pashám, tudom, hogy nehéz, de muszáj meghallgatnod, különben neked és gyermekednek is baja eshet.-próbált nyugtatni, mire én kicsit lehiggadtam, s meghallgattam mondandóját.- Mivel asszonyodon a gyógyulás halvány jelét sem látni, egyre csak nő a fertőzés veszélye. Megkérlek, mostantól ne gyere be ide, a babát pedig helyeztesd át lakrészedből máshova, mert, ha még nem is mutatkozik rajtad a betegség, könnyen lehet, hogy az érintkezés miatt benned is lappang, így jobb, ha nem vagy vele egy légkörbe egy ideig. És még egyszer kérlek, ide még csak be se nézz, majd én tájékoztatlak mindenről, amit tudnod kell.
Csak álltam ott a szoba közepén az orvost hallgatva, fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak. Hirtelen meghallottam, hogy valaki sír... Hátra fordultam, s ekkor vettem csak észre, hogy kedvesem már nem alszik, hanem nagyon is fenn van. Én hitelen, az orvos eddigi minden szavát figyelmen kívül hagyva, odarohantam hozzá. Ilyenkor nem tudok uralkodni magamon, mikor sírni látom...
-Kedvesem!-szóltam neki ijedten, majd elhúztam volna a függönyt, hogy megölelhessem őt, de eszembe jutott, hogy így is mekkora veszély ide jönnöm, nem akartam tovább fokozni az orvos rosszalló nézését.-Nigar..-szóltam neki újból, majd kicsit közelebb léptem.
-Ne, Ibrahim, kérlek menj innen végre! Hallhattad, számomra már nincs remény, ne akarj te is velem halni, vigyáznod kell gyermekünkre!-kiabált rám, vagyis csak próbált, mert már hang is alig jött ki torkán. Általában ilyenkor eleget tettem kérésének, s magára hagytam, de szokásommal ellenben mostanra már ekkor sem tágítottam, féltem, ha most nem szedi össze magát, valóban elveszítem! Tennem kellett valamit. Lépnem, hogy megmeneküljön, és újból egészséges legyen! Hirtelen elrántottam a függönyt, majd semmibe véve ellenkezését, s kalimpálását, hogy eltávolítson magától lefogtam kezét, majd közel hajoltam hozzá, s szemébe néztem, higgadtan. Az orvos közben szikrát szórt felém, annyira ellenezte cselekedetem.
-Nigar, kérlek figyelj rám!-szóltam neki, mert nem akart rám figyelni, csak azzal foglalkozott, hogy biztonságban tudjon engem magától.-Igaz, abban hazudtam, hogy enyhe meghűlés az egész, de abban viszont nem, hogy ha erős vagy, fel fogsz épülni! Csak pihenned kell! Azt hitted volna, hogy mikor Hatice hason szúrt, te még azután is életben maradsz, s gyermekünket is megszülöd? Már a bába asszony is kezdte elveszteni a reményt, ti mégis túléltétek!-Ekkorra már nyugodtabb lett, s ezen elmosolyodott, én pedig folytattam.- És mikor a lépcső tetejéről taszítottak le téged, mikor én háborúban voltam... Azt is sikeresen megúsztátok, mindketten! Hitted volna, hogy ekkora szerencséd lesz? Vagy azt hitted volna, hogy egy egyszerű háremi szolgálóból majd úrnő válik belőled egy ekkora palotában? Mi ketten annyi mindenen keresztül mentünk már, hogy végre egymásé lehessünk, Nigar!-fogtam meg kezét- Úgyhogy én nem hagyom, hogy egy nyavalyás betegség elválasszon minket! Ha kell, hát harcolunk éjjel, s nappal, de nem hagyom, hogy épp, mikor megkaptalak, ismét elveszítselek! Melihának is szüksége van az anyjára, te is tudod. Fel kell épülnöd, hogy újból saját szülei vigyázhassák őt! De ehhez te is kellesz. Nem hagyhatod el magad, nem szabad, nem veszítheted el a reményt! Még nem késő, még eldöntheted... Vagy összeszeded magad, és teljes mértékben arra törekszel, hogy felerősödj, vagy valóban, örökre véget ér a mi szerelmünk...-Ekkor már teljesen megnyugodott, nem szólt, nem ellenkezett csak szememet bámulta, szívünk a pár másodperces csöndben egyszerre dobbant... Most először éreztem én is úgy, hogy sikerült rá hatnom, s valóban felfogta, hogy mit is akarok neki mondani...
-Igazad van,-szólt rekedt, gyenge hangján- ne haragudj, megígérem, hogy ha kell a végsőkig kitartok, amíg csak lehet! Nem akarlak elveszíteni titeket, Ibrahim!
-Nem is fogsz, életem!-csókoltam őt fejen, s nagyon boldog voltam, hogy végre megértette, nem szabad elhagynia magát.- Ígérem, hogy ha ezt is átvészeljük, többé semmi bajod sem esik, egész nap vigyázni foglak, éjjel, nappal veled leszek! Csak tarts ki, rendben? Mert ehhez én valóban kevés vagyok...-elmosolyodott, majd bólintott. Én lassan végigsimítottam sebes arcát... Szemei beesettebbek voltak, szája szint már szürke... Gyorsan átöleltem, hogy ne lássa a látványtól megjelent könnycseppeket az arcomon.

Harize szemszöge:
Másnap reggel, ha még holmijaim nem is, én már a lenti lányok között ébredtem régi, egyszerű kék ruhámban, mi mindenkinek egységes volt. Mahidevran szolgája még aznap este elintézte a Validénél, hogy a megfelelő okkal visszakerüljek az alsó szintre, mondván, szemtelenül és engedetlenül viselkedtem vele és asszonyával, amit persze nekem alá kellett támasztanom, különben, a szolga mondása szerint a tenger lesz az új otthonom... Csak azt nem értem, hogyha ezt még meg is sikerült oldania.. azt, hogy az uralkodó engem többé ne keressen, s ne kéressen, azt hogy gondolja?! Nem is értem... Minden esetre kerülnöm kell őt, és mindenféle nagyobb  mulatozást a lányokkal, hogy nehogy kiválasszanak táncolni, esetleg meglepetés ágyasnak... Viszont akkor mit csináljak?! Ez így nem élet.. Mikor összeszedtem magam, kontyba fogtam hajam, majd nekiálltam az előtér subickolásának.. Már kissé elszoktam tőle, pedig alig pár napja lettem kivételezett, mégis nehezemre esett visszaállni a munkába. Az emeleten nem kellett semmit sem csinálnom, és pont most lettünk jóban Rüyannal is... Miért büntet engem a Jó Isten?
-Alexandra!-lökött oldalba hirtelen egy lány.
-Mi az?-szóltam hozzá kissé idegesen, mert egyébként is elegem volt ebből az egész takarításból, ráadásul valamitől mióta felkeltem, rosszul voltam, égett a szemem, és magamat is gyengének éreztem, nehezen vettem a levegőt.
-Gyere a sorba hamar, az uralkodó érkezik!-szólt újból felém. Normális esetben már rohantam is volna vidáman, hogy meglátogat minket a szultán, de most nagyon megrémültem, mozdulni sem tudtam... Eszembe jutott a tegnapi rossz élmény, s hogy miket mondott a szolga, s mi lesz, ha ismét engem kéret majd az uralkodó estére...-Nem hallod, gyere már!- lökött meg ismét, erélyesebben szólva. Mivel egyébként is feszült voltam és féltem, kissé ingerülten válaszoltam.
-Hagy engem békén, törődj a magad dolgával inkább!-kiabáltam rá, mire ő sértődötten hagyott ott engem a földön, s beállt a hosszú háremi sorba, amiből már csak én hiányoztam. Mivel nem akartam találkozni Szulejmánnal, hogy nehogy megkérdezze, miért nem lakok az általa kijelölt kivételezetti lakrészemben, s miért vagyok ismét ilyen ruhában, úgy döntöttem, elbújok előle. Gyorsan félretoltam a vízzel teli vödröt, majd odasiettem egy asztal mögé, s megbújtam mögötte.
-Gyerünk lányok, elhallgatni, fejeket le, egyenesen áll!-utasította a lányokat Gül aga, miközben én épp az asztal mögül figyeltem az eseményeket.-Várjunk csak, 51, 52... Valaki hiányzik!-Erre jobban meglapultam az asztal alatt, s próbáltam teljesen elfedni magam.
-Tisztulj, Szulejmán szultán őfelsége érkezik!-hangzott el a bűvös szó, mire még a légy is megállt a háremben, senki, még szólalni sem mert, s egyenesen állt, várva, hogy belépjen az uralkodó. Egyedül én mozgolódtam hátul, remélve, hogy Szulejmán nem fogja szóvá tenni hollétemet. Pár másodperc múlva megpillantottam őt szép, hosszú kaftánfában. A lányok mind lehajtott fejjel álltak, ő pedig a szokásos lassú járásától eltérően igen sürgősen menetelt előttük, mintha keresne valakit.
-Harize hol van?-lépett oda hirtelen Gül agához, aki értetlenkedve nézett végig a hosszú soron.
-Bocsáss meg nagyuram,-fordult az uralkodóhoz bizonytalanul- de én nem ismerek Harize nevű háremhölgyet, biztosan ez a neve annak, akit keresel?-mosolygott rá, de persze ezt ő nem viszonozta, dühösen nézett vissza a tudatlan férfira.
-Már hogyne, gondolod nem tudom, hogy kit keresek, te féleszű! Mégis mi az, hogy nem ismered?!-förmedt rá Szulejmán. Mivel már nem bírtam tovább nézni, hogy miattam szidják meg szegényt, kibontottam hajam, nagy levegőt vettem, majd lassan, összeszorított szemmel felálltam az asztal mögül. Gül rögtön észrevett engem, majd gyorsan odasietett, karon ragadott, s beállított a sorba. A lányok mind engem néztek, nem értették, hogy miért csináltam ezt. Az aga ekkor az uralkodóhoz futott vissza.
-Bocsáss meg, nagyuram, de ez a lány...
-Harize!-vágott szavába Szulejmán, majd elém sietett. Én persze ekkor is próbáltam rideg lenni, nem néztem szemébe, csak a földet bámultam mereven.-Mi történt, az előbb hozzád indultam, mikor láttam, hogy szobádból épp holmijaidat pakolják. És ez a ruha, miért vagy ebben, hisz te kivételezett vagy!-kezdett faggatni mindenről, de szólalni sem tudtam.
-Már nem, nagyuram, tegnap a Valide nagyasszony parancsára visszakerült az alsó szintre.-mondta, még mindig nem értve, hogy miért szólít engem Harikának Szulejmán, hisz a háremben erről még szólni sem mertem.
-Mi történt?-fordult ismét felém, nem értve a helyzetet. Az aga ismét helyettem válaszolt:
-Alexandra engedetlenül és szemtelenül viselkedett Mahidevran szultánával, így a nagyasszony nem tűrte meg a kedvencek közt.-mondta, majd rosszallóan nézett rám.
-Igaz ez?-Emelte fel fejem államnál fogva, majd szemembe nézett. Nem tudtam, mit csináljak... Tegyem szóvá a tegnapit, vagy erősítsem meg őt azzal a hazugsággal, hogy megsértettem az uralkodó család egyik tagját? Persze végül a megbeszélt mellett maradtam.
-Igen, nagyuram, az én hibám az egész, bocsáss meg asszonyod nevében is!-mondtam neki, közben pedig szememből kicsordultak a könnyek kezére. Azt hittem, hogy majd ezután otthagy engem, s többé, legnagyobb fájdalmamra nem keres, de helyette megtörölte arcomat.
-Harize, hisz te reszketsz!-mondta, majd megnézte, hogy nem meleg-e homlokom. Komolyan, elképesztő, hogy míg engem szemtelennek állítanak be feleségével szemben, ő szidás helyett még hogylétem felől érdeklődik!-Arcod is, szinte lángol!-most, hogy így említette, valóban rosszul voltam. Persze a reszketés nem attól, hanem a félelemtől volt, de már kora reggel fejem is fájt, biztosan meghűltem tegnap este a tengeren, mert hát nem úgy készültem, hogy esti "vízitúrára" megyek... Viszont ezt neki nem mondhattam.
-Nincs semmi bajom, nagyuram, csak fáradt vagyok, tegnap... tegnap sokáig fenn voltam, ennyi az egész.-füllentettem, mert így is majdnem elszóltam magam.Persze nem hagyta annyiban..
-Attól még az ember nem lesz lázas. No, gyere, a legjobb lesz, ha megnéz egy orvos, nehogy nekem te is pestises legyél!- Hát, én is nagyon remélem, hogy valóban, csak egyszerű megfázás..
-Rendben, nagyuram.-fogadtam el, mert őszintén kissé megijesztett ezzel a dögvésszel... Szulejmán kézen fogott, majd kihúzott a sorból, s semmibe véve mindent kivezetett a háremből. Felmentünk az orvoshoz, meglepetésemre saját kíséretével, senki mással. Ott bementem egy szobába, ő pedig az ajtó előtt maradt, az orvos kérésére, mert a járvány miatt semmilyen tünetes beteget nem engedett az uralkodócsalád közelébe, míg nem győződött meg róla, hogy nem dögvész-e. Persze, én sejtettem, hogy ez megfázás lesz, azért is hagytam, hogy maga, Szulejmán kísérjen ide fel, de azért minden esetre nem árt soha, ha biztosra megy az ember.. Bementem hát a szobába, majd megvizsgált az orvos. Mikor kész lett, kiszólt az uralkodónak, aki rögvest be is jött. Ebből már biztosra vehettem, hogy nem a pestis fertőzött meg.
-Az orvos szerint egyszerű meghűlés, szerencsére.. Viszont nem értem, hogy mitől, hisz kinn sem voltál az udvarban mostanság, ha jól tudom, a palotában pedig nem fázhattál meg!-Szólt hozzám az uralkodó. Erre nem tudtam mit mondani, hisz valóban kinn sem voltam a kertben, kivéve persze tegnap... De arról ő nem tudhatott. Már azt hittem, végre kimegy, s nem kell tovább hazudoznom neki, de ekkor kedves, aggódó arca összeráncolt lett, szemöldökét felhúzta, s nyakamat kezdte bámulni. Először nem értettem, mit találhat rajta olyan érdekesnek. Nyakláncodat már nem is hordod?-nyúlt oda nyakamhoz, de amint megérintette, megéreztem a tegnap este szerzett heget, amit a lánc vájt nyakamba az erős húzás miatt. Gyorsan elvettem kezét, majd, próbálva természetesen viselkedni, megsimogattam kezét.
-Dehogynem, nagyuram, csak ma még nem volt alkalmam...
-Mi a baj, talán fájlalod?-vágott szavamba az előbbi kézelhúzási cselekedetem miatt.
-Nem, dehogy is, csak,... csak,...-nem tudtam mit mondani, hogyan fojtatni, elakadt a szavam. Erre ő félredobta nyakamról a barna tincseket, majd jobban szemügyre vette.-Mi történt, mi ez?-simította lassan végig a piros, zöld foltot és heget.-Bántott valaki?- Ekkor hazudni már képtelen voltam.
-Nagyuram.. Én.. én nem mondhatok erről semmit, kérlek ne is faggass vele!-mondtam neki, de ránézni nem mertem.
-Mi az, hogy nem mondhatsz, mégis miért nem?!-szólt kissé határozottabban, keményebben. Ekkor már felkaptam tekintetem, s mélyen a szemébe néztem.
-Kérlek, értsd meg, ha most neked elmondom, csakis magamnak ártok! Megölnek, ha bárkinek eljár a szám, már így is túl sokat mondtam.
-Mi az, hogy megölnek, mégis ki, beszélj már végre!-mondta erélyesen, persze csak aggodalma miatt. Én viszont még mindig nem mondtam semmi konkrétat. Sőt, ez alkalommal meg sem szólaltam kérdésére.-Harize fogta meg némi csend után kezemet.- Hidd el, amíg én ennek a palotának és ennek a birodalomnak ura vagyok, neked bántódásod nem esik! Úgyhogy kérlek fejezd ezt be, és mond el, hogy mi ez az egész.. Rendben?- Mikor ezt kimondta, teljes biztonságban éreztem magam mellette, úgy éreztem, el kell mondanom neki a történteket.


Mahidevran szemszöge:
Az egész reggelem nyugodtan és békésen telt, minden olyan szép volt, és végre úgy éreztem, hogy Alexandrát is sikerült lerendeznem, Veronának hála.. Most talán minden olyan lesz, mint régen.. Az uralkodó ismét engem hív majd az estékre, fantasztikus lesz! Miközben így gondolkoztam, s reggelimet vártam hajamat kezdtem fésülgetni, míg meg nem érkezik Verona az étellel. Alig telt bele pár perc, mielőtt kiment, már nyílt is az ajtó.
-Köszönöm, Verona, tedd csak le az asztalra, és menj!-mondtam neki, de nem válaszolt. Megfordultam hát, hisz idáig háttal ültem az ajtónak, de szolgám helyett Szulejmán állt az ajtóban. Gyorsan meghajoltam előtte, majd vidáman, jókedvűen, hogy immáron minden rendben szaladtam, hogy átöleljem, de ő megállított ebben. Komoly és feszült ábrázatot öltött magára, majd hirtelen ordibálni kezdett.
-Mégis mit jelentsen ez, Mahidevran?!-Hirtelen eszembe jutott Alexandra, hogy talán mégis elmondhatta neki, amit Verona tegnap mondott neki? De az nem lehet, hisz semmit sem tett vele, csak beszélgettek, miért tette volna?
-Nem egészen értem, nagyuram...-kezdtem mondani neki, s közben bíztam abban, hogy egészen másról van szó, hogy nem emiatt ilyen ingerült.
-Ne add az ártatlant, Harize mindent elmondott!-vágott szavamba, én viszont valóban értetlenül álltam előtte.
-Még mindig nem értelek, miféle Harizéről beszélsz?-kérdeztem valóban kíváncsian, hisz nem is ismerek a palotában Harize nevű lányt! Az uralkodó viszont nem hitt nekem.
-Miért játszadozol velem, tudod, hogy miről beszélek! Az a lány fontos a számomra, ebbe pedig nincs beleszólásod!-kezdtem érteni a dolgokat...
-Alexandrára gondolsz talán, muzulmán neve lenne ez?-kérdeztem, mire még idegesebb lett.
-Nem, ő még mindig keresztény, én adtam neki, saját akaratomból ezt a nevet! De most itt nem ezen van a hangsúly... Hogy mered bármelyik háremhölgyemet is megfenyegetni, s bántalmazni, ráadásul az éjszaka közepén?-Kérdezte határozottan, s egyre közelebb jött hozzám. Nem értem.. Verona hazudott volna, s valóban több történt tegnap köztük, mint egyszerű szóváltás?
-Nem, nagyuram, az nem úgy volt, én...-próbáltam megmagyarázni, de ismételten elhallgattatott saját szavával.
-Szót se többet, nem akarom hallani, hogy miképp húznád ki magad a dolog alól, csak azért jöttem, hogy elmondtam, nagyon nagyot csalódtam benned... Soha, senkinek sem ártottál, mindenkiben csak a jót láttad, soha, egyetlen szót sem szóltál ágyasaimra! Hát persze, mert nem is volt rá szükség! Frigyünk óta egyetlen másik asszonyt nem hívattam magamhoz, jól tudod! Harize volt az egyetlen, és te máris hadat üzensz ellene?! Azt hittem, te más vagy, mint Hürrem... (erre majd a következő fejezetben választ kaptok, hogy ő pontosan hogy is került elő...)-mondta, majd kifelé vette az irányt, s köszönés nélkül, ennyivel, becsapta az ajtót maga mögött. Szívem hirtelen elnehezedett, mellkasom összeszűkült, szám sírástól remegett.. Hirtelen összeestem, s a földre zuhanva kezdtem zokogni. Nem hiszem el, hogy Verona ezt tette velem! Miatta van ez az egész!

30. fejezet

Nigar szemszöge:
Reggel, mikor felébredtem, talán még rosszabbul voltam, mint azelőtt... A sebek egész testemet beborították, én pedig még gyengébb lettem, már kikelni se tudtam az ágyból. Csak kis idő után vettem észre, hogy Ibrahim ágyam mellett ül székén, s kezemet szorítja önzetlenül, közben pedig aludt. Jaj, Ibrahim, miért akarod hogy megfertőzzelek?! Gyorsan kirántottam belőle, majd elhúztam az áttetsző függönyt. Erre ő felébredt, majd, még félálomban, felemelve fejét, szólt hozzám.
-Kedvesem, mi történt, mi a baj?-kérdezte nem értve a dolgot, nyilván fáradt volt még ahhoz, hogy kitalálja, miért kaptam el kezem.
-Kértelek, hogy ne érj hozzám, Ibrahim, te is meg akarsz halni?! Vigyáznod kell magadra!-mondtam, ő pedig már szólt is volna vissza valami olyasmit, hogy én sem fogok meghalni, csak pihennem kell, de az orvos lépett be az ajtón, s elénk sietett.
-Asszonyom, Harika szeretne veled beszélni, állítólag fontos lenne. Én elleneztem ezt, hisz sem neki, sem másnak- ekkor Ibrahimra nézett- nem szabadna közeledben lenni, de a lány hajthatatlan!-mondta felháborodva, majd tanácstalanul nézett ránk. Már mondtam is volna, hogy jöjjön, csak ne közvetlen közelembe, ha valóban olyan fontos, mikor Ibrahim hirtelen helyettem adott választ.
-Mondd meg neki, hogy ne erőszakoskodjon, rajtam kívül nem jöhet be senki!-mondta határozottan. Én erre gyorsan felé kaptam fejem, s nem értve a dolgot szóltam vissza.
-Pashám, ha valóban olyan fontos jöjjön, nem fog közel...-nyugtattam volne meg, de ő szavamba vágott.
-Engem nem egészsége érdekel, csak nem szeretném, ha bejönne hozzád, semmi keresnivalója itt!-mondta határozottan. Ekkor már éreztem, hogy van valami baja a lánnyal.
-Miért nem akarod, hogy bejöjjön, miért haragudtál meg rá ilyen hirtelen?-kérdeztem tényleg, semmit sem tudva, hisz eddig nem volt vele semmi baja, sőt, kifejezetten kedvelte, maga mondta, milyen jól végzi dolgát. Ő erre kicsit hallgatott, másodpecek múlva szólalt csak meg újra.
-Az ő rokonai fertőztek meg téged, miatta van ez az egész, érted?-tört ki belőle hirtelen, majd egyre intenzìvebben kezdett járkálni. Teljesen ledöbbentem... Valóban ott fertőződhettem meg, hisz máshol nem is igen jártam, viszont eddig bele sem gondoltam... Persze én ettől függetlenül Harikához ugyanúgy viszonyultam, hisz mit tehet ő arról, hogy nénje, vagy unokahúga is pestises, s tudhatni sem tudta, inkább csak sajnálom, hogy az ő családját is megfertőzte a dögvész.
-És ők hogy vannak?-kérdeztem hosszú csend után. Ibrahim ezalatt még mindig fel-alá járkált a szobában, rettentően felhúzta magát ezen az egészen. Erre viszont megállt, majd szomorúan válaszolt nekem.
-Ők belehaltak a fertőzésbe, mikor tegnap náluk jártam, holtan találtam mindkettőjükre...-mondta, majd tovább fojtatta a járkálást. Én viszont alig hittem el, amit mondott... Valóban meghaltak volna?  A kis Nihal, ki pár napja még velem játszott, s az a fürge asszony, kiben annyi élet, s fiatalság volt még.. Ilyen hamar elvitte őket a pestis? Akkor már nekem se lehet sok hátra, a halál egyre csak közeleg hozzám is....-Érted már, hogy miért nem szeretném, ha bejönne?-jött közelebb hozzám, mert én az előbbiek hallatán egy szót sem szóltam, gondolkoztam ezen az egészen.
-Értem, Ibrahim, viszont én akkor is kedvelem Harikát, s szeretnék vele beszélni, mert szerintem ő erről az egészről semmit nem tehet...-mondtam, mire Ibrahim nagyot sóhajtott, majd ismét megszólalt.
-Rendben, ha te ezt akarod, beszélj vele, de azt tudd, hogyha most ő nem lenne, te is egészséges lennél...-mondta, majd kiment, s becsapta az ajtót maga mögött. Nem értem, mi baja, hogy miért akar minenféleképpen bűnbakot keresni.
-Akkor most mi legyen, bejöhet?-szólt hozzám az orvos, ki végig abszoboban volt, míg mi Ibrahimmal beszélgettünk.
-Igen, jöjjön!-mondtam, ő pedig kinyitotta az ajtót, beengedte a lányt, majd kiment. Harika egyből elém sietett volna, de rászóltam, hogy csak messziről beszélgessünk, nem szeretném, ha neki is baja lenne. Erre ő csak lesütötte tekintetét, majd halkan megszólalt végre.
-Asszonyom, kérlek, bocsáss meg, én nem akartam, hogy így történjen, tudod, hogy....
-Harika, elég!-vágtam szavába erőtlen hangon, majd én kezdtem beszélni.-Te nem tehetsz erről, hidd el, hisz magad sem tudhattad, hogy ez lesz, úgyhogy emiatt ne ostorozd magad... Fogadd inkább legnagyobb részvétemet, sajnálom rokonaidat...- Csak bámult rám, nyilván azt hihette, hogy majd én is őt okolom majd, erről viszont szó sincs...
-Köszönöm, asszonyom... Te hogy vagy, rosszabbodott állapotod?-kérdezte remegő hangon, majd közelebb jött volna, de eszébe jutott, hogy nem szabad.
-Igen, sajnos egyre gyengébbnek érzem magam, úgyhogy nemsokára engem elvisz a halál...-mondtam neki halkan. Alig fejeztem beva monatot, mikor már szavamba vágva förmedt rám.
-Ilyeneket még csak ne is mondj, erős asszony vagy, bármit kibírsz!-próbált meggyőzni engem, de nem ért el vele sokat.
-Kérlek, ne gyere ezzel te is, a pasha is ezt mondja, de én tudom, hogy semmi esélyem, hisz mint már mondtam állapotom egyre inkább romlik!-mondtam, magamat is meggyőzve arról, hogy én sem élek már túl sokáig... Erre már ő sem tudott semmit mondani, csak hallgatott, s a földet bámulta.
-Hacsak ennyit szerettél volna, most kérlek nézd meg, mi van gyermekemmel, már tegnap reggel óta nem láttam őt.-mondtam, erre viszont ő nem ment ki, közelebb jött kicsit az ágyhoz, majd újra megszólalt.
-Assoznyom, nem engednének a gyermek közelébe, hozzád is csak búcsúzni jöttem... Erre már felkaptam fejem, miért búcsúzna el?
-Búcsúzni, miért hová mész?-kérdeztem, nem értve a dolgot.
-A pasha visszaküldött engem régi asszonyomhoz, mert többé nem akar látni engem.-sírta el magát. Jajj, Ibrahim, hát ezért nem akarta, hogy beszéljen velem, nyilván tudta, hogy én visszatartom őt. Sejtettem, hogy valami oka van rá, de ezt n gondoltam volna. Én viszont ezt nem fogadtam el.
-Emiatt ne aggódj, te nem mész innen sehova, nem engedem!-mondtam neki határozottan, majd rámosolyogtam.
-De asszonyom, a pasha azt mondta...-kezdett bele aggódva, hisz nyilván félt Ibrahimtól, de én ismét félbeszakítottam őt.
-A pasha csak miattam aggódik, nagyon fél, hogy elveszít, ezért mérges, de hidd el, ő is tudja, hogy nem tehetsz semmiről. Nekem pedig szükségem van rád, egyedül benned bízok meg annyira, hogy gyermekem életét is rád bízzam, mikor én már nem láthatom őt...Úgyhogy ha már becsomagoltál, hát szedj ki mindent, mert holmijaid veled együtt a palotában maradnak!-mondtam, majd hirtelen köhöni kezdtem. Erre ő felnézett rám, majd elmosolyodott, s rettentő hálás volt, alig akarta elhinni, hogy kiálltam mellette.
-Most akkor valóban maradhatok?-kérdezte, még mindig nem hitt fülének. Én erre csak elmosolyodtam, összeszedtem magam, majd válaszoltam egyértelműen.
-Hát persze!-Eddigi rossz kedve hirtelen elillant, annyira boldog volt, hogy nem kell elmennie tőlünk. Nem is értem, hogy gondolta ezt Ibrahim, mikor annyit segített már nekünk.
-Köszönöm, asszonyom!-hajolt meg előttem, s szinte kirepült a szobából.

Ibrahim szemszöge:
Az ajtótól nem sokra álltam, s vártam, hogy Harika kijöjjön Nigartól, hogy újra bemehessek hozzá. Nem is értem, hogy miért nem haragszik rá, hisz miatta van most ilyen állapotban, sőt, talán veszti életét! Viszont én azt nem fogom hagyni, nem hagytat itt ilyen egyszerűen! Miközben így gondolkoztam, pár perc után már Harikát láttam elsuhanni mellettem, észre sem vettem, hogy kijött. Gyorsan, vele most nem törődve, visszamentem a szobába, majd Nigar elé siettem. Igaz, hiába, tudtam, úgy is elküld majd magától, de nem bírtam ki, hogy ne legyek ilyenkor mellette.
-Na, mit akart?-kérdeztem komolyan, s reménykedtem, hogy neki is megváltozott a lányról véleménye, s hogy majd egyetért velem, de tévedtem...
-Mondd, miért akartad őt elküldeni?-kérdezte kissé mérgesen. Nagyszerű, tehát erről is eljárt a szája. Pár másodperc szünet után újra megszólaltam.
-Nigar, lehet, hogy te nem így látod, de akkor is ő a felelős mindenért!-kezdtem megint bele ebbe a témába, de neki látszólag nagyon elege volt már belőle, le is teremtett érte.
-És mégis miért, mondd? Talán ő akart oda menni?! Ennyi erővel már magadat is okolhatnád, hisz te sem ellenezted ezt az egész utazást!-förmedt rám, legalábbis próbált, mert alig volt hangja.Tudtam, hogy ő ezt csak példaként hozta fel, viszont nem mondott ostobaságot... Talán még sem volt annyira okom arra, hogy Harikát véljem teljes mértékben felelősnek, hisz magam is az vagyok, s talán ha állami kötelezettségeimet végeztem volna, nem mentünk volna aznap el, addigra pedig már a faluban is híre megy a pestisnek, s mi elhalasszuk az utazást!-Ibrahim, hallod amit mondok?-kérdezett vissza, mert előző kérdésére semmit sem mondtam, csak végiggondoltam, amit mondott, nem is figyeltem további szavaira.
-Igazad van, én tehetek róla legfőképp! Minden miattam van!-mondtam szégyellve magam... Ez Allah akarata volt, mert nem végzem feladataim. Így  most már értem, miért nem segít rajtunk... Engem büntet ezzel. Csak tudnám, miért pont Nigaron keresztül, ki számomra a legkedvesebb s a legfontosabb, miért pont vele kellett ezt szemléltetnie? Könnyek csordultak ki szememből. Nigar, mivel megijedt, hogy ilyeneket mondok elhúzta a lepedőt, s meglátta, hogy könnyezem.
-Pashám, én nem úgy értettem, példaként szántam, még véletlenül se vedd magadra, hisz tudod, hogy erről senki sem tehet!-próbált meggyőzni, de hiába, teljesen igazat mondott. Viszont úgy tettem, mintha erről szó sem lenne, nem akartam még ezzel is terhelni őt.
-Tudom, kedvesem, és igazad van, hagyjuk is ezt. A lényeg, hogy meggyógyulj, rendben?-mosolyogtam rá. Ebben viszont ő tett úgy, mintha egyet értene velem, s elmosolyodott, viszont én sajnos tudtam, hogy ez a mosoly nem szívből jövő, s hogy ő már temeti magát, s eszébe sincs harcolni a betegség ellen.
-Akkor maradhat, igaz?-tért vissza a Harika témára, mire természetesen rábólintottam, nem is értem, mi ütött belém, hogy nem vettem észre, ki is valójában ennek a felelőse. Viszont ha Nigar valóban meghal, azt soha sem bocsátom meg magamnak...

Mahidevran szemszöge:
Csak Szulejmánon járt fejem, mióta felkeltem, hogy vajon mit csinálhattak tegnap éjjel azzal a lotyóval... Átkozott Alexandra, miért kellett ennek így történnie?! Talán még most is ott van nála...
-Asszonyom, óhajtasz valamit enni, mondd?-szólt hozzám szolgám, de én csak fejemet ráztam. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy vajon mit csinálhatnak.-No, de úrnőm, mindjárt 11 óra, és tegnap sem vacsoráztál!-simogatta meg vállam, nagyon aggódott értem, de hiába, nem ért el vele túl sokat.
-Nem vagyok éhes, ennyi az egész, kérlek, ne nyaggass ezzel!-mondtam neki határozottan, persze ő is tudta, hogy ez nem csupán étvágytalanság, hisz velem együtt volt benn a fürdőben tegnap este ő is.
-Úrnőm, tudom, hogy most szomorú vagy, de hidd el, az uralkodó nagyon szeret téged, annak a lánynak semmi esélye nincsen nála veled szemben!-próbált nyugtatni, s leült mellém az ágyra. Én rá mosolyogtam, nagyon kedves, hogy ezzel bíztat, de vak én sem vagyok.
-Nem tudom, Verona, Alexandra nagyon teper érte, s megvan hozzá sajnos a kellő szépsége, s mersze is, hogy elszeresse tőlem; tegnap is, hogy visszaszólt nekem a fürdőben, láthattad... Az uralkodó pedig már nyakláncomat is neki adta, nem hinném, hogy számára pedig csak egy közömbös ágyas volna!-szomorodtam el még jobban ettől az egésztől.-Látod, erre már te sem tudsz semmit mondani!-szóltam hozzá ismét, hisz valóban nem reagált előbbi mondandómra, de ekkor végre megszólalt.
-Ne haragudj, asszonyom, csak azon gondolkozom, hogy tudnánk megállítani őt...-mondta fondorlatosan, de én gyorsan közbe vágtam.
-Sehogy, ilyenen még csak ne is gondolkozz, én nem vagyok olyan, hogy bármit is tennék vele! Te is tudod, hogy képtelen vagyok ártani bárkinek is!-mondtam hirtelen, hogy megfékezzem merényleteit, mit kigondolni kezdett magában.
-Tudom, asszonyom, de nem kéne őt megölni, s bántalmazni sem, csupán kisebb figyelmeztetésre gondoltam-erre már felkaptam a fejem.
-Mint például?-kérdeztem tőle érdeklődve, majd közelebb ültem hozzá.
-Szerintem tartani kellene neki egy rövid beszámolót, miben elmondasz neki mindent, amit tudnia kell, ha fel akarja veled venni a harcot.-erre ismét megijedtem, majd kissé hangosabban kezdbem beszélni.
-De hisz én nem akarok semmilyen harcot, már mondtam!-förmedtem rá, de hamar kimagyarázta magát.
-Nem is kell, csupán kicsit megijeszteni, hogy többé eszébe se jusson kikezdeni az uralkodóval...-Ezen megint elgondoltoztam, hisz még sohasem ártottam senkinek...
-Nem tudom, Verona, én nem szeretnék senkit sem megfenyegetni, csak azt szeretném, hogyha minden úgy lenne, mint régen volt...-mondtam, majd visszagondoltam a régi, szép időkre, de szolgám hirtelen megszakította békés gondolataim.
-Ezt viszont csak ezzel érheted el, különben Alexandra eltapos téged!-mondta meg őszintén, vállamra tett kezével ösztönözve a cselekedetre. Én nagy levegőt vettem, majd beleegyeztem a dologba.
-Rendben. De mégis hogy csináljam, mit tegyek?!-kérdeztem segítőmet tanácstalanul, hisz még sohasem csináltam ilyet, egyedül még Haticével, mikor megfenyegettem tőrével, de azt csak a jó cél érdekében, ez viszont nem igazán az, maximum nekem...
-Ne aggódj, azt majd én elintézem, te emiatt ne aggódj.-mosolygott rám. Be kell valljam, attól is kissé félek, hogy vajon mit csinál majd vele, vagy hogy Alexandra nem mondja-e el az uralkodónak, de abban igaza van, hogyha nem cselekszünk, ő lesz a szultán új kedvence, s örökre elfelejthetem az igaz szerelmet. Annyira pedig csak nem lesz vele könyörtelen, hogy egyből elmondja Szulejmánnak, hisz okos leány, meg fogja érteni a dolgot...
-Rendben, és köszönöm!-bólintottam rá, szolgám pedig már ki is ment, hogy végrehajtsa tervét, mit még magam sem tudok pontosan, hogy mi is.

Harize szemszöge:
Egész reggel csak Nigaron járt az agyam, hogy vajon egyáltalán él-e még! Mondjuk azt biztosan tudnánk már, hisz gyorsan terjed ebben a palotában a hír, Szulejmánnak pedig Ibrahim mindent elmond. Annyira meglátogatnám őt, de az uralkodó nem enged, pedig nem mennék hozzá nagyon közel, csak hogy lássam, egyáltalán milyen állapotban van szegény. Remélem, ebbe a palotába nem terjed majd el a pestis, mert az rettenetes lenne! Szulejmán pedig remélem nem fertőződött meg Ibrahimtól, bár egyiküknek sem láttam volna, hogy bármi baja lenne, úgyhogy felesleges aggódnom... Jaj, borzalmas ez az egész!
-Mi a baj, talán...-jött oda hozzám Rüyan, gondolom, hogy ismét tegnap estémet elemezze, mert, mikor visszajöttem nem tehette meg, már aludt, de nagyon nem volt most sem kedvem, sem pedig türelmem ehhez, szavába vágtam.
-Rüyan, most ne!-szóltam rá indulatosan, majd visszahajtottam fejem térdemre, miközben összekuporodva ültem a díványon. Erre ő meglepetten nézett rám, majd mellém ült.
-De most komolyan, mi a baj? Amióta felkeltél, csak itt ülsz, magadba zuhanva és egy szót sem szólsz!-Nem értettem, mi ez a hirtelen érdeklődés nála, kicsit úgy éreztem, mintha valóban érdekelné bajom.
-Miért, kivel beszélgessek, talán veled?!-kérdeztem tőle, végül ellenszenvesen, nem tudtam elhinni, hogy valóban komolyan gondolja.
-Jó, figyelj, ha nem akarod elmondani, és csak veszekedni akarsz, akkor nem kell, én csak kérdeztem...-mondta kissé szomorúan majd elment volna, de ekkor már megállítottam.
-Ne, várj...-majd visszaült a díványra. Nem tudtam, mire készül, vagy hogy mi van vele, mindenesetre megpróbáltam vele megint értelmesen beszélni, még mielőtt tegnap betelt nálam a pohár.- Még ebben a palotában volt egy háremszolga, mikor idejöttem, mindenben ő segített nekem, nagyon megkedveltem, jóban is voltunk. Ő most már nincs itt, a nagyvezír felesége...-már azt hittem, nem érdekli, és abba hagytam volna, mire közbevágott.
-A... nagyvezír az náluk valami nagy ember, igaz?-érdeklődött, miről meggyőződtem, hogy valóban érdekli, amit mondok.
-Igen, az...-folytattam volna, de ismét beleszólt. Persze nem zavart, örültem, hogy végre tudok vele beszélgetni.
-De akkor hogy lehet egy háremszolga a felesége?-kérdezte, jogosan furcsállván a dolgot.
-Ez egy bonyolult történet, mert a nagyvezír a szultán húgával volt házasságban, de ő meghalt, azután a szultán őt adta neki feleségül, mert látta, hogy mennyire szeretik egymást, de ez most mindegy, a lényeg, hogy házasok, és most tegnap tudtam meg, hogy megfertőzte a dögvész...-mondtam, utolsó szavaim már sírva, mert ismét rágondoltam Nigarra. Rüyan erre szája elé kapta kezét.
-Uram Isten, de mégis hogyan, ki fertőzte őt meg?-kérdezte kíváncsian, de erre én sem tudtam válaszolni.
-Nem tudom, ezt is csak hallottam, mikor a férje mondta el az uralkodónak, hogy mi történt...-mondtam szipogva, jólvesett valakinek ismétckiadni.
-Vagyvúgy... Akkor most már értem, miért jöttél vissza olyan korán...-mondta, egyszerűen, min én eléggé meglepődtem, hisz ő akkor mán nem volt fönn.
-Igen.. De honnan tudod, hisz már aludtál, mikor megjöttem.-Ő erre lesütötte tekintetét.
-Igazából nem aludtam, csak tegnap nagyon összevesztünk, nem akartam újabb vitát, inkább visszavonultam. Közben elgondolkoztam azon, amiket mondtál, tudod, hogy csak segíteni akarsz nekem, és rájöttem, igazat beszélsz, hogy te nekem nem akartál semmi rosszat, és te tényleg nem tehetsz semmiről, ami velem történt, hogy a családom odaveszett, hogy az egész életem tönkrement... Te valóban nem tehetsz ezekről, én mégis az elejétől kezdve goromba és ellenszenves voltam veled, amit most már nagyon bánok, és... szeretnék bocsánatot kérni a pofonért, a viselkedésemért, a szavaimért, egyszóval mindenért...-mondott el őszintén mindent. Hát, úgy látszik most az egyszer tévedtem vele kapcsolatban, erre őszintén nagyon nem számítottam, viszont nagyon örültem, mert azt hittem, hogy a tegnapi dolgot is ugyanúgy hátra hagyta maga mögött, s nem értett meg belőle semmit, de úgy látszik ebben is tévedtem... Örömmel megbocsátottam neki, viszont még kicsit kéretni akartam magam.
-Hát igen, pedig én tényleg örömmel segítettem volna neked mindig...-mondtam, s rá sem néztem közben.
-Tudom, és ostoba voltam! De egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy ide kerültem! Viszont te kedves vagy, legalábbis tegnap nem voltál, de előtte igen, és ha megkérnélek, hogy megint legyél velem olyan és én is kedvesebb leszek, és megkérnélek, hogy megint segíts egy pár dologban, akkor mit mondanál?-kérdezte bizonytalanul, s elmosolyodott.
-Hát...-néztem le a földre, majd vissza rá, s én is mosolyogni kezdtem- Azt, hogy rendben van, megpróbálhatjuk.-Látszólag ő ennek nagyon örült, s nevetni kezdett, majd hirtelen átölelt engem.
-Köszönöm, köszönöm, köszönöm!-mondta, még mindig ölelve. Én is nagyon örültem, hogy talán most végre jóban leszünk majd, s megkedvelem a kedvencek életét is. Tovább beszélgettünk volna, de ekkor kinyílt az ajtó, s egy, számomra ismeretlen, szolga lépett be rajta.
-Alexandra kisasszony, a szultán ma este találkozni szeretne veled a belső kertben...-mondta, mire én nagyon megörültem, bár kissé furcsálltam, hogy ez a nő szól, nem pedig Gül aga.
-Este, a belső kertben, mégis minek?-kérdeztem vissza, mert még a helyzet is furcsa volt, mit akarhat csinálni a szultán este, a kertben?
-Azt nem kötötte az orromra!-majd becsapta az ajtót. Nagyon ismerős volt nekem, de nem tudom honnan... Mindegy, boldog voltam, hogy ismét engem kéretett!

Mahidevran szemszöge:
-Na, beszéltél vele?-támadtam le Veronát egyből, ahogy belépett, ő viszont csak fejét rázta.
-Nem, de most jöttem tőle, este a "szutánnal" fog találkozni a belső kertben.-kacsintott rám, majd elmosolyodott. Nem értettem, miért élvezi ennyire, én egyáltalán nem így voltam vele, inkább féltem ettől az egésztől.
-Rendben, de mit akarsz te vele csinálni a kertben? Nem azt beszéltük meg, hogy csak beszélgetni fogsz vele?-kérdeztem, nem értve a dolgot, s közelebb léptem hozzá. Ő persze mentegetőzni kezdett rögtön.
-Úgy is lesz, asszonyom, de hatásosnak kell lennie, hogy egy életre megtanulja, hogy....
-Jó, jó, értem!-vágtam szavába az izgalomtól és a félelemtől, így utólag nem tűnt olyan jó ötletnek ez az egész, de most már nem mondhatom vissza, Verona elintézte. Remélem, nem kerülünk bajba emiatt...
~
Már este hét óra volt, s szolgámmal egyfolytában azt néztük, hogy Alexandra kiment-e már a kertbe, de sehol nem láttuk őt, bár egyébként sem sokat.
-Mi van, hogyha már kiment, csak nem látni a sötéttől?-kérdeztem aggódva szolgámtól, helyette is idegeskedve, mert ő egyáltalán nem látszott annak. Nem értem, csak én fújom fel ennyire a dolgot?!
-Nyugodj meg asszonyom,-tette vállamra kezét-még biztosan nincsen lenn.-mondta teljesen nyugodtan, én viszont nem hagytam békén.
-Én azért jobban örülnék, hogyha megnéznéd, hogy lenn van-e. Vagy csak legalább nézz ki!-mondtam, mire ő az ajtó elé sietett, s kinézett a folyosóra. Egy ideig nézelődött, majd kilépett volna, de egyszer csak hirtelen behúzta fejét, majd becsapta az ajtót.
-Most jön ki a szobából, az előbb láttam!-mondta, mire szívem nagyot dobbant, s teljesen levert a víz.
-Verona, biztos, hogy...-mondtam volna le az egészet, hisz még nem volt késő, de ő szavamba vágott.
-Asszonyom, mennem kell, ha nem talál ott senkit, elmegy!-mondta, majd máris az ajtó felé vette az irányt, én pedig beláttam, most már mindegy, mennie kell.. Még ki sem lépett az ajtón, én már másodpercenként az ablakot néztem, hogy valamelyikőjük lenn van-e, de rájöttem, így csak gyanúba keverednék, még észrevesz valaki. Nyugodj meg, Mahidevran, nem lesz semmi baj!

Harize szemszöge:
Gül aga alig akart elengedni, mikor mondtam neki, hogy hová megyek, azt mondta, az uralkodó biztosan nincsen ott, mert éppen egy pashával tárgyal, de engem nem érdekelt, biztos voltam abban, hogy a szultán titokban akarta összehozni ezt a kis találkozót, nyilván ezért is üzent azzal a nővel, nem pedig az agával. Viszont alig tudtam kilopózni, hogy senki ne vegye észre, minden esetre megbeszéltem Rüyannal, hogy ha keresnének, már alszok, nagyon elfáradtam...Bár nem hiszem, hogy bárki is értem aggódott volna ilyenkor...Minden egyes lépcsőfokon, min a kertig mentem, kezdett egyre jobban dobogni szívem, és egyre idegesebb lettem. Mit akarhat a kertben este az uralkodó, nem értem. Talán az épületeket mutatná meg, miket az első alkalommal mutatott nekem erkélyéről? Lehet! Annak nagyon örülnék, hisz a palotán kívül még alig láttam valamit a birodalomban. Miközben így gondolkoztam, már kinn is voltam a kertben, s keresni kezdtem a szultánt. Először legelöl néztem meg, majd a kerti tónál, de ott sem volt. Ezután a sövényeshez mentem, de elég valószínűtlennek tartottam, hogy majd ott vár, eléggé sötét és eldugott hely volt. Minden esetre azért oda is bekukkantottam. Csendben járkáltam a bokorsor között, halkan, kapucnival a fejemen, mikor mozgást hallottam meg hirtelen, mögülem jőve. Nagyon megörültem, nem fordultam meg, csak lassan felemeltem fejem.
-Szulejmán..-szóltam neki egészen halkan, szinte súgva, majd megfordultam volna, mikor a másodperc töredéke alatt magához rántott hátulról, majd arcomba nyomott egy kendőt, s odaszorította. Ekkor már meggyőződtem róla, hogy nem Szulejmán az, s minden erőmmel azon voltam, hogy eltávolítsam magamtól azt a kendőt, mert levegőt sem tudtam venni, rettenetes szaga volt. Ekkor kiáltani próbáltam, de mikor levegőt vettem hozzá, beszippantottam a kendő szagát is, majd hirten megszédültem tőle, s minden megszűnt körülöttem, erőtlenül hulltam az illető karjába, majd teljesen elvesztettem eszméletem.