34. fejezet

Nigar szemszöge
Csaknem egy év telt el, a lányom már majdnem két éves volt. Harize elhalálozott, az uralkodó pedig az egész birodalmat gyászba borította.  Borzalmas idők jártak. A birodalmat a pestis fenyegette, az emberek rettegtek csak kimenni is a házukból az utcára, az emberek közé. Azt hiszem, Ibrahim is ingerültebb volt a kelleténél, megszokottnál. Néha még hozzászólni sem volt merszem, láttam rajta, hogy csak veszekedés lenne belőlem. Persze elhidegülni nem hidegültünk el egymástól, de azért akadtak gondjaink. Ibrahim szerint a fejembe szállt a hatalom és máshogy viselkedem mint korábban, nincs meg az az alázat és tisztelet, ártatlanság a szememben, sem mikor vele vagyok, sem mikor mással. Szerintem ez ostobaság, ugyan olyan vagyok mint máskor, de talán lehet benne valami, ha már nem csak ő mondta egyedül... Mahidevran is meg van róla győződve, hogy megváltoztam. Bár ő nem mondta, hogy ossz irányba, de azért lehet köze Ibrahim megnyilatkozásához...
-Kedvesem...- jött be a hálószobánkba Ibrahim, ami közben így eltűnődtem az utóbbi időkön és gyermekünk tartottam kezemben.
-Ibrahim, hol voltál egész nap. Lányunk is hiányolt téged, egész nap sírt szegény, apját hiányolva.
-Honnan veszed, hogy értem sírt, asszony?- vetette le magát az ágyra, majd nem szólt többet.
-Ibrahim, én félek... Félek mindentől, még a reggeli nap fényétől is, nem tudni hol bujkál a betegség vagy mi akar végezni szeretteimmel... Olyan nagyon félek, hogy nem tudom elmondani sem, mit tegyek itthon egyedül, állandóan egyedül hagysz engem a gondjaimmal, hogy egyedül őrlődjem velük...-Felkelt az ágyból, elém térdelt majd megcsókolta a kezem.
-Kedvesem. Tudod, hogy sok a dolgom, nem jókedvemből hagylak itt. De ne félj, pár hónap és minden megváltozik. Elmúlik ez a járványidőszak aztán minden helyre jön.
-Sose nem fog helyrejönni semmi, pasám!-ugrottam fel gyermekemmel, majd kiviharzottam a szobából. Én nem arra gondoltam, ami a járvány miatt keletkezet mint baj,  hanem a köztünk lévő feszültségre és úrnővé válásom óta az állandó fenyegetéssel. De hogyan változtathatnám meg... Sokat gondolkoztam, mire rájöttem.
-Ibrahim,- mentem vissza órák után hozzá a szobában, amikor is ő még mindig az ágy előtt térdelt.- Kitaláltam valamit. Lehet, hogy nem igazán fog neked tetszeni, de hidd el, mindenkinek a hasznára lesz.
-Mondd hát, ne várass meg vele.
-Visszamegyek a hárembe, mint kalfa, hogy az uralkodót szolgáljam.- Tátva maradt a szája.
-De.. Nigar, nem teheted, hisz már szabad nő vagy, illetlenség lenne, az uralkodó nem is engedné meg, ráadásul szégyenbe hozol azzal, hogy az én feleségem, a birodalom 2. legnagyobb embere egy... szolgával van együtt.
-Szóval a hírnevedet félted... Köszönöm szépen, hogy ennyire fontos vagyok neked! Hogy mondhatsz ilyet, pasám, hisz miért is lenne szégyen az, ha valaki folgozik? Jobb, ha itthon lógatom a lábam és semmit sem teszek, a szolgák pedig haszontalanul rohangálnak utánam, miközben és unalommal töltöm mindennapjaim?
-Ez a szultánák élete, szépen összefoglaltad.
-De én nem akarok tovább így élni. Ha meg is változtam az egyetlen oka az, hogy semmit sem teszek. Nekem a lételemem a munka, ha újból visszamennék a hárembe, meg látsd, visszakapnád a régi Nigárt, aki odaadó volt és ártatlan.
-Jól van, de ennyire szeretnéd, menj hát, de én ezt nem tartom jó ötletnek. Az uralkodóval pedig biztosan nem beszélek, tedd meg magad. Úgyis annyira szeret téged, bár nem tudom miért, alig ismer.
-Ibrahim, ne tedd ezt. Évek óta féltékeny vagy, ha szóba jön az uralkodó... Nem érez irántam semmit, értsd meg...
-Igen, valóban ne, bár többször is azon kaptam, hogy arcod simogatja, vagy a kebledre bámulja, mikor itt van vendégségben.
-Hisz férfi, Ibrahim, ki ne tenné, de azon kívül semmit sem tesz. Arcomat pedig hogy simogatja, azért van csak, mert kedvel, de nem úgy, mint asszonyt, csak mint rokonát, tudhatnád...
-Jól van, hagyjuk, kérlek, mert csak felbőszülök ettől... Ne is beszéljünk róla többé.
-Jól van. De remélem tudod, hogy én csak téged szeretlek....
-Remélem is, asszony...- mondta, majd karjába kapott gyermekemmel együtt.

Másnap reggel kocsiba szálltam és a kicsivel együtt az uralkodóhoz indultam a Topkapiba.
-Nigar... Te lennél?- kérdezte egy aga, mikor meglátott az ajtóban.
-Gül aga, valóban te vagy?
-Uram isten, már évek óta nem láttalak itt, asszony! Hogy vagy, mi van veled, évek óta nem láttalak!
-Jól vagyok, agám.- öleltem át, majd tovább mentem. Félúton Mahidevrannal futottam össze.
-Nigar, csak nem?!
-Mahidevran, hogy vagy mindig?
-Köszönöm szól, kedves, hogy érdeklődsz, de inkább te hogy vagy! Évekkel ezelőtt elhagytad ezt a palotát és azóta alig láttalak párszor! Annyira nagyon hiányzol nekünk! De főleg az uralkodónak, mindig rólad beszél...
-Az uralkodónak? Ez érdekes... Viszont most épp hozzá megyek, kérni szeretnék tőle vaalamit.
-Rendben, de utána még keress meg, kérlek, olyan rég találkoztunk már, kicsit beszélgethetnénk.
-Mostantól minden nap fogsz látni, ne aggódj...
-Ezt hogy érted?-vonta fel szemöldökét, elengedvén kezemet.
-Hát, azért jöttem tulajdonképpen, hogy arra kérjem az uralkodót, hagy jöjjek vissza a hárembe, mint kalfa.
-Hogyan, de hát te szultána vagy, Nigar, ilyet nem igen lehet... A szultán nem hiszem, hogy...
-Mahidevran! Kérlek, ne kezdd te is!-szóltam közbe, mikor Ibrahim szavait ragozta volna.
-Rendben, befejeztem. De számíts rá, hogy nemet mondd... Akármennyire is kedvel téged...

Bementem az uralkodó lakosztályába, meghajoltam előtte, majd hozzá siettem. Ő átölelt, majd megcsókolta a homlokom.
-Nigarom, hát te, mi járatban erre? Rég láttalak.
-Nagyuram, egy kérésem lenne feléd.
-No, mi lenne az, tudod, hogy neked csak egy szavadba kerül és megteszek bármit!
-Tisztában vagyok vele, de ez most másféle kérés lenne...
-Na, talán baj van Ibrahim pasa és közted?
-Nem, Allahnak hála, nem. Csak... Tudod kicsit meguntam már a tétlenkedést... Szeretnék.... szeretnék visszajönni a háreme dolgozni a lányokhoz.- az uralkodó látszólag nagyon meglepődött.
-Na de Nigar, te már szabad asszony vagy, mégis hogy tehetném, hogy ezt engedélyezem? Illetlenség lenne... Nem jó ötlet ez, lányom..
-Kérem, nagyuram, bármit megteszek önnek...
-Nigar, neked én megteszek bármit, de ezt mégsem tehetem. Kérlek, ezt ne kérd tőlem, lehetetlen.
-Nagyuram, kérem!
-Elég, Nigar, szót se b!-üvöltött rám erőteljes hangon- Ha csak ezért jöttél, távozhatsz is, nem teljesítem kérésed!
-Ezt sosem felejtem el önnek, nagyuram!- mondtam, majd kimentem gyorsan.
Másnap reggel az uralkodó magához hívatott.
-Nagyuram... Mit szeretnél?
-Nigar...- jött oda hozzám, folyamatosan ajkamat fürkészve. Persze én is észrevettem, hogy furcsán kedves velem, de nem akartam Ibrahimot azzal idegesíteni, hogy én is észrevettem érzelmeit irántam.- Gondolkoztam a tegnapi dolgon...... Ha jobban belegondolok, nincs akadálya, hogy a háremben dolgozz.-Alig hittem fülemnek.
-Nagyuram, ez komoly? Köszönöm, annyira köszönöm!- mndtam, majdodarohantam, hogy megöleljem, de ő kitette kezét, hogy hátráljak.
-Egy feltétellel.
-Mi lenne az, nagyuram, bármit megteszek.
-Bármit?
-Természetesen.- mondtam, hisz nem tudtam még akkor, mit is kér majd tőlem.
-Akkor... arra kérlek, hogy töltsd velem az éjszakát.- Alig akartam elhinni, hogy valóban erre kér...
-Na de nagyuram, én szabad vagyok, nem tehetem...- Érveltem volna, de persze erre is volt magyarázata...
-Ha te is akarod és én is, akkor nem számít, hogy szabad vagy- e vagy sem, te is tudod.
-Igen, de én ezt nem akarom.
-De a hárememben szeretnél dolgozni, ugye?
-Igen, de...
-Igazából nincs de, Nigar... Vagy megteszed, vagy elfelejtheted!
-Nagyuram, bármi mást kérhet, csak ezt ne!
-Jól van, akkor hálj velem. Mást kértem, nemde?
-De ez ugyan azt takarja...
-Igazán? Hát, sajnálom. Ez a két választásod van, Nigar.
-Átgondolom, nagyuram, holnap pedig jövök válaszommal.
-Nem, Nigar. A kérés úgy szólt, hogy a ma éjszakát. Úgyhogy még ma döntsd el, kérlek...
-Nagyuram, csak egy napot adjon, kérem!
-Nem, így is eleget kaphatsz, ha ezt megteszem neked, ahhoz képest, amit te kérsz tőlem, az enyém semmi. Gondolkozz hát el rajta.

Kis idő múlva, miután átgondoltam az ajánlatot, üzentem a palotába Ibrahimnak, hogy az ékszakát a palotában töltöm, mert késő van már. Nem akartam megtenni a kérését, de tudtam, hogy csak így kaphatom vissza a régi éltemet. Este szépan felöltöztem, majd bementem a szobába.
-Nagyuram...- mondtam, majd a szemébe néztem.
-Nigar asszony... Látom döntöttél.
-Igen, uram, de szeretném, ha a szavát adná, hogy amit ígért, megteszi.
-Akár írásba is adom. Gyere csak, ülj le mellém.- szólt az ágyából.
-Nagyon vicces. És szeretném, hogyha erről senkinek sem szólnál. Főleg Ibrahim nem tudhatja meg.
-Értem, Nigar. Ha befejezted, várlak.
-Befejeztem.
-Akkor gyere. 
-Ígéred?
-Ígérem, Nigar.- Az uralkodó, miután leültem az ágyra, simogatni kezdte az arcom, majd lassan megcsókolt. Irtóztam tőle, éreztem, ahogy kiráz a hideg, majd ellöktem volna magamtól, de végül uralkodtam magamon. Végül megtörtént, aminek nem lett volna szabad. Szomorúan mentem vissza egy hálóterembe, alig tudtam elaludni. Hirtelen sírás fogott el... Sírtam, sírtam és sírtam...
Másnap reggel visszamentem a palotába, bár semmit sem aludtam éjjel.
-Kedvesem!- rohant ki elém Ibrahim, már a kapuban várt rám.- Hol voltál, életem, egész éjjel aggódtam, semmit sem aludtam, majdnem a palotába mentem, hogy megkeresselek!- még jó, hogy nem így tett. Úgy nem ölelne most így.
-Sajnálom, Ibrahim, de ott töltöttem az éjszakát, este vol már, mikor indulni készültem, Mahidevran tanácsolta, hogy aludjak nála. Viszont én levelet küldtem, azzal mi lett?
-Nem tudom, de levél ide nem érkezett, azt állíthatom. Mindegy is, a lényeg, hogy minden rendben.
Azt hiszem, Ibrahim semmit sem sejtett, meg volt róla győződve, hogy csak aludni voltam ott. Allahnak hála.

Másnap reggel azonnal Melihához igyekeztem, mert előző nap alig foglalkoztam vele. Ibrahim megint elment, egyedül voltam lányommal. Egyszer csak dörömbölést hallottam az ajtón. -Kinyitni, vagy betörjük az ajtót!- hallatszott hangos szava valakinek, én pedig halálra rémültem.
-Ki vagy te, uram, mit akarsz a palotámban?- kérdeztem az ajtóhoz rohanva, Melihával a karomban.
-Az, aki a halálodat hozza el, mocskos török, bolgárok vagyunk mind, ti pedig veszni fogtok, te és a hitvány Ibrahim urad, némber!
-Hogy mert velem így beszélni, te kutya, takarodj, vagy hívom az őrséget!- mondtam, remegő, de erőteljes hangon.
-Azokat hívhatod, nyugodt lélekkel, szívem!- nevetett- De ha nem engedelmeskedsz, rád sem vár jó sors, nézz csak ki az ablakon, hányan vagyunk!-Oda is siettem, és megláttam a sereget. Ha százan nem voltak, tízen sem.
-Bármit megadok neked, csak a gyermekem ne bántsd és a családom, bármit! Aranyat, ékszert, bútort, drágakövet!
-Nem kell a drágaköved! Jobban kell nekem rabszolga és a te urad mocskos feje! Miatta halt meg fiam, azt hiszed, számít nekem bármi is? De megbosszulom ezt! A te gyermeked is az ő sorsára jut, szavam adom rá!
-Azt várhatod!- mondtam, majd felrohantam az emeletre, szóltam az őröknek, hogy torlaszolják az ajtót minden lehetséges dologgal, amink csak van, Melihát pedig egy kis lepelben egy párnával együtt betettem e szekrényem legmagasabb polcára, száját pedig betömtem, nehogy sírni tudjon. Szörnyen rossz érzésem volt...
-Asszonyom, bejutottak!- szólt egy aga, majd egy nagy ordítást hallottam és kardsuhintást. Az aga meghalt. Szempillantás alatt. Rám is ez a sors vár? Gondoltam. És Ibrahim sehol, persze. De Melihát megvédem, az életem árán is! Gyorsan kisiettem a szobából, majd az attól legtávolabbiba mentem, hogy előbb ott keressenek.
-Hol vagy, asszony?- hallatszott egy mély, ijesztő hang a lépcső felől.Én a szekrénybe bújtam, a ruhákat pedig magamra vetettem. Valaki kinyitotta az ajtót. Lépteket hallottam a szekrény felé, de lassan távolodni kezdtek. Aztán újra közelebb, majd újra távolabb. Fel alá járkált a szobában, keresett, feldúlt mindent. De a szekrénybe nem nyitott be. Amikor már semmi zajt nem hallottam, meg voltam róla győződve, hogy kiment. Kinéztem volna, de még várni akartam. Aztán hirtelen valaki kinyitotta a szekrényt és ledobálta a ruhákat a földre, de engem még nem látott. Tovább folytatta volna, de egy barátja szólt neki, majd kiment. Hirtelen meghallottam sírni gyermekem. Hallottam ,hogy a szoba irányába futottak, így én kirontottam a szekrényből, majd odasiettem.
-A szekrényben lehet, uram!- mondták, é pedig ekkorra már a szobában voltam, felkaptam egy gyertyatartót és leütöttem azt a két embert, aki a szobámban volt. Fogtam gyermekem és kisiettem onnét. Megint megpillantottam egyet, majd leütöttem volna, de felpofozott, Melihát pedig majdnem elejtettem. Ezután elvette volna fegyverem, de nem hagytam, kikaptam a kezéből és leütöttem vele. Lefelé siettem a lépcsőn, majd ki az ajtón, mikor egy csapatnyi idegennel találtam magam szemben.
-Add át a gyermeket és add meg magad, vagy meghaltok!
-Soha, ölj meg hát akkor engem, de őt hagyjátok békén.!
-Azt mondtam, add át! Most! Futni készültem, mikor egyre közelebb jöttek, lefogtak és elették tőlem Melihát és nem láttam többé.
-Adjátok vissza, barbárok, hitetlen kutyák, nincs szívetek, nincsen családotok, mondjátok, nem érzitek, hogy mekkora hibát követtek el?
-Elég, asszony, vagy szavamra megöllek itt helyben!
-Ölj, mit számít, csak a lányom hagyjátok!
-Ne idegesíts fel, hallgass!
-Hallgass te, áruló kutya, dögöljetek meg mind!- mondtam, majd egy ütést éreztem és többre nem emlékszem. A következő pillanatban a földön találtam magam, este volt már, kinn voltam a kertben. Gyorsan felálltam, majd gondolkozni kezdtem. Hirtelen azt sem tudtam, mi történt, hogy miért vagyok ott, ahol vagyok. Aztán minden eszembe jutott. Gondolkozás nélkül a palotába siettem, majd Melihát kerestem, de nem találtam sehol. Minden átkutattam, de semmi. A földre zuhantam és sírtam amíg el nem ájultam. Mikor feleszméltem, egyik szolgám borogatta fejem hideg vízzel.
-Asszonyom, jól vagy?
-Ho-hol van Ibrahim, Meliha? Hol vannak?
-Asszonyom... Meliha... Nem találjuk őt, úrnőm...
-Ibrahim hazajött már?
-Nincs, szultánám, de megérdeklődöm, merre van.
-Hagyd, nem érdekel! Miatta van minden! Miatta veszettem l a lányom, miatta történt ez a borzalom! Ha itthon van, megvéd minket ezektől az emberektől!- a következő pillanatban Ibrahim lépett be az ajtón,
-Kedvesem, mi történt itt, mi ez a felfordulás? És te miért vagy a földön, miért sírsz?-Ibrahim!-rohantam oda hozzá, majd átöleltem és megint zokogni kezdtem.- Meliha.... Elvitték őt! Elvitték! Soha többé nem láthatom őt! Majdnem engem is megöltek...
-Miket beszélsz, ki vitte el és ki ölt meg majdnem?
-A bolgárok! Azt mondták, rajtad akarnak bosszút állni, téged kerestek, amiért a vezérük fiát megölted!
-Ó, Allah...
-Miattad van, Ibrahim, miattad! Miattad vesztettem el a lányom, miattad történt minden rossz! Miattad! Menj, ne lássalak, menj!- kezdtem el ütni, érni, pofozni, ütöttem, ahol csak értem.
-Kedvesem,nyugodj, meg, megtalálom a kislányunkat és megölöm azt az árulót!
-Gyűlöllek, hallod, gyűlöllek!
-Ne mondd ezt, kérlek, mert a szívembe marsz ezzel. Kérlek, hidd el ,hogy én ezt nem akartam, az az ember elárulta a birodalmat, felkelést indított ellenünk és merényletet követett el a szultán ellen.
-Hagyj, ne érj hozzám!- mondtam, majd kisiettem az ajtón, és hintóba ültem.
-Nigar, várj, mégis hová mész?
-Hagyj békén, uram, és tudd, hogy soha nem bocsájtom meg, amit tettél!- mondtam, majd elhajtottunk.
Heteket a Topkatiban töltöttem, miközben csak sírtam és sírtam. Elmémet, gondolataimat csak a háremi munkák kötötték le kicsit, de teljesen semmi sem tudta. Minden percben az lebegett a szemem előtt, hogy elveszik gyermekem tőlem, majd eltűnik a szemem elől, és pedig a földre zuhanok, majd keresem, tehetetlenül, kétségbeesetten.
-Szultánám...- szólt hozzám egy ismeretlen leány, alig lehetett tizennégy éves.- Hallottam mi történt veled, fogadd őszinte részvétem, én anyámat vesztettem el nemrég, tudom mit érzel és kívánom, hogy megtaláld gyermeked! Allah óvja őt és a családod, az áruló kutyákat pedig büntesse a sors halállal!
-Köszönöm. Te ki vagy? Olyan fiatalnak tűnsz. Hány éves vagy?
-Most töltöttem a tizenhármat, asszonyom, engedelmével.
-Nem szabadna itt lenned. Biztos van egy szerető családod odahaza.
-Igen, de z itt senkit sem érdekel...
-Hé, asszony, mit képzelsz, egy úrnővel beszélsz, adj tisztelet!-Halgass, asszony, én vagyok a hárem vezetője, a lány nem tett semmi rosszat, beszélgettünk csupán. Eredj a dolgodra.
-Köszönöm, szultánám. Engem itt mindenki utál...
-Miért tennék?
-Mert féltékenyek rám. Napok óta engem kéret az uralkodó, és egyszer egy egész hétig a szobájában voltam. Kedves ember, bár a családomhoz vissza nem enged.
-Mert tetszel neki. Nagyon szép lány vagy és kedves. De nagyon fiatal is. Nem szabadna itt lenned, azt sem tudod, mi a szerelem.
-Tévedsz, asszonyom, beleszerettem a szultánba. Biztosan tudom.
-Elhiszem, de ez így akkor sem helyénvaló Ha szeretnéd, beszélhetek az uralkodóval az érdekedben.
-Megtennéd, asszonyom?
-Szívesen, csak a neked hadd tudjam, hogy hivatkozni tudjak rád.
-Rumida, asszonyom. Azt jelenti, drágakő. A szultán szerint olyan vagyok, mint egy drágakő, kemény, erős, de csillogó, mindnekinek kedves és mindenekit elvarázsoló, akikért milliók vetekednek.
-Igaza lehet. Jól van, beszélek vele, szólok, mire jutottam.
-Sjnos sikerrel nem jártam, de a lányt magamhoz vettem, csak annyit tudtam elérni, hogy várjanak még a hárembe helyezésével egy évet, addig pedig magam nevelem. Nagyon megkedveltük egymást, lányomként nevelte őt. Olyan ártatlan és kedves volt, mint senki más ezen a világon. A világnál is jobban szerettem, mindent megtanítottam neki, amit egy szultánának kell, anyja helyett anyja voltam. Azt hiszem, talán Melihát próbáltam vele feledni, és kicsit sikerült is. Viszont átneveztem, az uralkodó engedélyével. Hazinének neveztem, ami kincset jelent, mert ő volt az egyetlen kincsem a Földön. Ibrahimot hónapok óta nem láttam. Nem bírtam még csak rá sem nézni, rögtön eszembe jutott mindent és elofogyott a bánat, eluralkodott rajtam a szomorúság, a gyász... Azóta többször háltam az uralkodóval, mert ott kerestem vigaszt és elégítettem ki testi, lelkik vágyaimat.
-Hazine, gyere ide, kérlek.
-Igen is, anyám.- így hívott már majdnem a kezdetek óta az én kérésemre.
-Szeretnék veled megbeszélni valamit. Ugye tudod, hogy én em itt éltem korábban.
-Tudom, Ibrahim pasával, az Admeydani palotában.
-Úgy van.
-Vissza akarsz menni?
-Dehogy. Soha.
-Anyám, kérlek, bocsáss meg neki, biztosan nagyon hiányol téged, és számtalanszor volt már itt, de te mindig elküldted innét. Nem tehet a dologról, erről senki sem tehet. Neked van férjed, aki szeret, nekem nincs apám, használd ki, kérlek.- hirtelen rádöbbentem, hogy igaza van. Ibrahim nagyon szeret engem, én pedig ellöktem magamtól. Pedig ennyit küzdöttünk azért, hogy együtt lehessünk. most meg itt a lehetőség és én elutasítom.
-Hazine, azonnal vissza kell mennem a palotába.
-És velem mi lesz, anyám?
-Nem vihetlek el, az uralkodó a háremébe szán téged.
-Nem érdekel, én nélküled nem maradok itt tovább.
-Minden nap a háremben fogok dolgozni, ne aggódj.
-Az nem ugyan az. Nem velem leszel, hanem a háremmel.
-Hazine...
-Lehet, hogy a férjednek megbocsájtottál, de engem ellöksz magadtól!
-Figyelj, beszélek az uralkodóval, de ne fűzz hozzá sok reményt.
Bementem az uralkodó lakosztályába, majd meghajoltam előtte.
-Nigarom! Mi járatban, most dolgom van, majd este kéretlek!
-Nem, azt szeretném, uram. És többé nem ismétlődik meg ami megtörtént egy párszor. Ibrahimot szeretem és hazamegyek hozzá. Viszont van itt valaki, aki kedvves nekem.
-Kicsoda? nem értelek?
-Hazine. Ki régen Rumida volt.
-Nem viszed őt innen sehová.
-Kérlek nagyuram, lányomként szeretem! Legalább ara legyél figyelemmel, hogy meg olyan rég gyermekem vesztettem el!
-Nigar...
-Nincs senkim! Nem ölelhetem őt magamhoz. Te is apa vagy, tudod milyen a szülői szeretet. mondd, mit éreznél, ha nem ölelhetnéd őt többé magadhoz, ha? Mit? Én ugyan ezt éreztem Meliha iránt, most pedig Hazine iránt.
-Jól van, nem bánom. De tudd, egyik legnagyobb kincsem adom neked. A legnagyobbat pedig most engedem útjára.
-Uram, tudod, hogy én...
-Tudom, Nigar... Tudom. És tiszteletben tartom döntésed és érzelmeid. De kérlek, néha gyere el hozzám, ne csak a hárembe, hozzám, a szobámba, beszélgetni.
-Rendben, nagyuram. Köszönöm kegyességed!
-Isten veled, Nigar!
Pár óra múlva Hazinével együtt tértem vissza a palotába, Ibrahim legnagyobb örömére.
-Nigar!- pillantott meg, majd azonnal hozzám rohant és megcsókolt.
-Végre, kedvesem, szerelemem, hitvesem ,egyetlenem, életem!- mondta, majd megölelt és nem eresztett sokáig.- Mondd, hogy maradsz és örökké itt leszek veled, soha többé nem hagylak magadra! Kérlek!
-Maradok, Ibrahim! Viszont... Ő itt Hazine.
-Üdvözöllek pasám, sokat hallottam már felőled.
-Köszöntelek, kis hölgy, hát te ki vagy?
-Ő a lányom.
-Lányod?
-A fogadott lányom. Az uralkodó háremében volt, de kikértem és magam neveltem, míg ott voltam a palotában.
-De Nigar, ő...
-Ő a lányom. Akár tetszik, akár nem, tartsd tiszteletben. És tekintsd családodként, Ibrahim.
-Rendben, kedvesem. Isten hozott a családban, Hazine!
-Köszönöm, pasám!