33. fejezet

Nigar szemszöge:
Lassan már egy éve annak, hogy meggyógyultam a pestisből, mégis rettegek, hogy még bajom lehet. Ki fogja felnevelni akkor gyermekem? Ráadásul az országban most lázadás van, attól is rettegek. Ibrahimot állandóan államügyek szólítják, alig van velem és Melihával. Jaj, igen, a kicsi Meliha... Olyan édes lett, már olyan nagy lány! És észrevettem rajta egy különleges foltot! Olyan, mint az apjáé. És meg is ajándékoztam már családi jelképünkkel, ami egy kis hold alakú tetoválás. Forró vasdarabbal nyomták a bőrébe, szegény nagyon sírt. De erre tudomásom szerint nem fog emlékezni, így jobb, ha most adtam be neki.  Hihetetlen, hogy repül az idő. Olyan érzés, mintha már alig lenne pár napom, hogy elveszítsem. Minden egyes perc egy évnek tűnik, annyira gyors minden, mégis néha annyira lassú. Ibrahim nélkül az idő is lassan jár. Remélem, később, mikor végre az országban újra csend és béke honol, többet lesz a családdal. A kedves szolgálólány, aki sajnos tudtán kívül ránk hozta bajt, még mindig itt van a palotában, és mostanra már Ibrahim is megbocsájtott lelki, aminek én nagyon örülök, nem lettem volna képes elküldeni, igazán megkedveltem azalatt az egy év alatt. Azt hiszem, inkább húgomnak tekintem, mint szolgámnak. A hajlongással pedig felhagyott végre, mert nem engedtem neki, hogy ilyen szégyen érje egyfolytában. Én is voltam szolga, és az, hogy egy ugyan olyan ember előtt, mint én, hajlongani kell, szörnyű volt. Mintha nagyobb, vagy több lenne nálam, csak azét mert uralkodói sarj. A fenéket! Én szerintem minden ember egyenlő és ugyan olyan jogok illetnék. Ha én itt szultána lennék, mindezzel felhagynék örökre. Egyébként sajnos a szultán és családja sincs rendben, Szulejmán gyengélkedik. Már hónapok óta ágynak esett, eszméletlen állapotban van. Addig, amíg fel nem épül, viszont minden Ibrahimra szakad. Trónörökös pedig egyenlőre nincsen. Fogalmam sincs, mi lenne, ha az uralkodó életét vesztené.
-Kedvesem!- szólal meg a legkedvesebb és legszebb  hang a világon, Ibrahim. Tegnap óta a palotában volt, hírét sem hallottam. Senki sem üzent, mi tart eddig, meddig marad...
-Ibrahim! Végre! Hol voltál?- rohanok oda, majd nyakába ugrom.
-Ne haragudj, Nigar, de az uralkodó felébredt, így mindenről be kellett neki számolnom, ami eddig történt. Nem aludtam semmit sem. Egész éjjel a jelentést írtam.
-Jaj, Ibrahim, ugyan, hogy haragudnék... Menj, feküdj le, biztosan nagyon fáradt vagy.
-Igen, valóban az vagyok, de... nekem jobb ötletem van...- mondja, majd finoman végighúzza ujját ajkamon, majd a mellemen. A fenekemen megállapodik keze.
-Ibrahim, ezt most nem kéne, nem vagy olyan állapotban.
-Nigar...- csitít el.- Majd én eldöntöm, mire van energiám, és mire nincsen. És tudd, rád mindig van...- mondja, majd közeledni kezd felém, s megcsókol, hevesen. Alig birok ellenállni, testem minden porcikája őrá vágyik, de lelkem azt súgja, pihennie kell. Majdnem ellököm, mikor kézbe kap, s belohol velem a hálószobába.
-Érezni akarlak, Nigar!
-Én is, Ibrahim, nagyon...- mondom vágyakozva, s nem bírok tovább ellenállni neki. Teljesen rabul ejt szenvedélye, s az az izgatottság, amivel irántam van most. Levet az ágyra, majd leveti vele együtt kaftánját is, s ruhámat tapogatja, hogy leszedje rólam. Én előbb találom meg, levetem magamról, majd alsóneműnk is eltávozik rólunk. Már mint a ketten meztelenek vagyunk, a vágy még erősebb, érzem a köztünk lévő vonzást, mert lehetetlen nem érezni. Akár a mágnes két pólusa, úgy akarjuk egymást, úgy közeledünk egymáshoz akaratlanul, természetesen. Ibrahim szája ekkor a számról a mellemre vándorol, lassan, finoman rátalál a közepére, azzal foglalatoskodik. Később lejjebb téved, egészen a köldökömig. Én ekkor már elveszítem önuralmam, teljesen átengedem magam neki, és nem törődöm semmivel, csak vele és azzal ami most történik. Alig kapok már levegőt, mikor még lejjebb megy, olyan tájékokra talál, ami teljesen beleborzong érintésébe. Ekkor azt hiszem, életem egyik legboldogabb pillanata ez, s hogy minden tökéletes, minden szépséges.
-Ugye, jó, drágám?
-Nagyon, folytasd kérlek, el akarok feledni minden rosszat, csak rád akarok gondolni.- mondom, majd megragadom fejét és puszit nyomok rá. Ő ekkor feljebb csúszik, hozzám dörgöli magát, majd nyakamat kezdi csókolgatni, nyaldosni és harapdálni. Különösen szenvedélyes ma. Bizonyára azért, mert már egy hete nem szerelmeskedtünk. Ez legalább megnyugtat, s nem tart szeretőket. Csak én vagyok neki, senki más a világon. Olyan jó ezt tudni, tisztában lenni vele, hogy ő és én, senki más. Örökre. És még azután is. Nekem ő az életem. Az egyetlen vigaszom. Csak akkor létezem, ha velem van, nélküle semmi vagyok, egy jelentéktelen árnyék, semmi, csak egy felleg, egy vízcsepp, levegőben a pára.
-Szeretlek, nélküled semmi vagyok!- mondja, mintha gondolataimban olvasna ekkor. Valószínűleg ezt is teszi, ez másképp nem lehetséges. Hallottam már arról, hogyha két ember tényleg, igazán szereti egymást, megérzik, mi jár kedvesük fejében.
-Én is téged, csak is téged!- mondom, majd szavam végére beszívja illatom, majd majd megint a mellemre téved szája, nem tud betelni vele. Lassan befejezi, majd elhelyezkedik, hogy végre érezhessen, s fölém térdel. Összeforrunk, mint a kagyló, mint két kéz, mikor féltik a másikat, érzem, hogy átjár a boldogság.  Egyszer csak szétválunk, majd újra össze, majd megint szét, mikor valami megáll, mint mikor egykedves álomból ébred fel az ember. Valaki KOPOGTAT! Most... Már épp felállnék, mikor Ibrahim visszaránt.
-Eszedbe ne jusson most így itthagyni! Az a valaki ráér, elvégre én vagyok a fővezér.
-Hát, rendben. Nem lesz ebből bajunk, hm?
-Ugyan, Nigar...- mondja, majd újból megcsókolna, de erőteljesebben kopogtat valaki, sőt úgy tűnik, hogy üvöltözik is.
-Úgy látszik, muszály kimenned.- mondom, ő pedig durcásan feláll, majd elindul kifelé. Néhány pillanat múlva sietve jön vissza, arcára rá van írva, hogy valami komoly gond merült fel.
-Mi az, Ibrahim, mi történt?
-Nigar, egy óriási csapat katona van a palota előtt, fellázadtak ellenünk, be akarnak törni!
-Micsoda? Mit tegyünk? Melihával mi lesz?
-Ti kimentek a hátsó kapun, én pedig elintézem őket.
-Nem, Ibrahim, nem hagyjak magadra!
-Kedvesem, gondolj Melihára, ha nem menekültök, bajotok lehet!
-Akkor neked is lehet, Ibrahim! Szökjünk meg együtt, mert én nélküled sehova sem megyek!
-Jól van, akkor maradjatok, de bújjatok el fent, majd jövök!- mondja, majd kimenne, de a hangok hallatán már be is törték az ajtót.
-Fuss Nigár, siess! Vidd Melihát!
-Pasám...
-Igen? Mi a baj?- mondja, s megsimogatja az arcomat.
-Uram, Meliha kinn van a nagyszobában!
-Mi? Siess gyorsan, eredj érte!!!- mondja, de én már ekkor kinn is vagyok a szobából. Leszaladok a lépcsőn, majd futok, hogy nehogy baja essen a kicsinek. Egy váratlan pillanatban azomban kibicsaklik a lábam, a földre zuhanok és elájulok.
A közetkező, amire emlékszem, az, hogy Ibrahim a fejemet simogatja, szeme pedig könnyektől nedves és piros. Fogalmam sincs mi történt, teljesen kiesett minden.
-Ibrahim? Mi történt?
-Szörnyű dolog, kedvesem...
-Micsoda? Mondd már! Elvittek valamit, bajod esett? Meliha hol...- ekkor eszembe jut, hogy mi történhetett. Azt hiszem, lelkem mélyén tudom, mi történt, de ki merné magának bevallani. A legutolsó pillanatig reménykedik, hogy gyermeke, akit kiszolgáltatva az ellenségnek otthagyott, rendben és egészségben van, ott ahol hagyta.
-Nigar, Meliha... Meliha...- mondja, majd kezembe temeti a fejét.
-Mi van vele Ibrahim, mondd már, teljesen meg akarsz őríteni?!
-Nigar, a kislányunk... Meliha... azok a barbárok elvitték őt, elrabolták!
Elakadt a lélegzetem, azt hiszem, megszűnök létezni, elsápadok, lassan visszaesek a földre, zokogni kezdek üvöltve. Ibrahim próbál biztató szavaival nyugtatni, de te meg sem hallom őt, csak a saját belső hangomat, ami azt mondja, ostoba, ostoba, ostoba... Hogy lehetsz ilyen ostoba...
-Nigar, nyugodj meg, ezt is megoldjuk valahogy, elkapom őket és visszahozom a kicsit!- mondja, majd hozzám bújik.
-Hagyj, Ibrahim, ne érj hozzám, menj most el, egyedül szeretnék lenni!- mondom, majd ellököm magamtól
-Nem lenne jobb, ha itt maradnék veled egy kicsit?
-Nem, Ibrahim, egyáltalán, miattad van minden! Ha nem foglalkozol annyit az állammal, akkor nem hozzánk jönnek ezek semmirekellőek!
-Miket nem mondasz, asszony? Egyébként is, mindenről te tehetsz! Nem te estél el a lépcsőn és hagytad kinn a kicsit? Ráadásul ha rám hallgatsz és elmenekültök, most meglenne Meliha!
-Hogy mondhatsz ilyet? Tudod, hogy soha nem akartam neki bajt és ártani sem!
-Én szerinted akartam? Hogy mersz megvádolni egy ilyen szörnyűséggel? Eszednél vagy, mondd?
-Ne haragudj, nem akartam, és nem is gondoltam komolyan, elborult az agyam!
-Hagy most inkább, tényleg jobb lesz, ha egyedül hagylak...
-Ibrahim, kérlek, ne csinálsz ezt, nem hagyhatsz most magamra!
-Gondolkoztál volna, mielőtt ilyen súlyos dolgokat vágsz a fejemnek.- mondja, majd kimegy az ajtón és becsapja maga mögött. Én zokogom tovább és nem hiszem el mindazt, ami történt.
Pár órával később a lépcsőn találom magam, elaludtam. Ibrahimot hallom beszélgetni valakivel, de nem tudom kivenni a hangjából, hogy ki az. Annyit csupán, hogy egy nő. Feltápászkodom, majd kimegyek hozzájuk. Mahidevránt pillantom meg.
-Szultánám!-mondja ő is könnyes szemmel, majd felém rohan, s átkarol azonnal. Én csak állak továbbra is, nem reagálok semmit rá, nem ölelem viszont őt.
-Ne aggódj, mindegy mg fog oldódni, Ibrahim pasa megtalálja őket és végez velük, a lányod pedig melletted lesz! Higgy nekem.
-Mahidevran, kérlek kísérd be Nigart a hálószobába, beszélgessetek kicsit.
-Persze, pasám.- mondta, majd elindul velem a szobába.
-Nigar...- mondja útközben.- Ha most elhagyod magad, sokkal nehezebb lesz talpra állnod! Most kell a legerősebbnek lenned, jó? Majd én és Harize segítünk...
-Mahidevran, kérek, ne csináld ezt, tudod te milyen elveszteni a gyermekedet? Borzalmas! Könnyen beszélsz mert nem élted át!
-De igen, szultána, kikérem magamnak! Sőt ő meg is halt. A karjaim között. A te lányod viszont még életben van és téged vár, de neked erősnek kell lenned, hogy megtalálhasd!
-Ne haragudj, Mahidevran... Megfogadom a tanácsod... De olyan nehéz, mikor nemrég még karjaimban volt, most meg ki tudja, hol és kivel... Csak ne legyen baja, azt én sem élem túl!
-Ilyenre még csak ne is gondolj, természetesen minden rendben lesz vele, érzem és tudom is! Te is higgy benne, kérlek! Ibrahim majd segít neked.
-Ibrahim most látni sem akar engem, Mahidevran.
-Miért, mi történt?
-Megbántottam, azt mondtam neki, hogy miatta van miden. Hogy lehetek ilyen ostoba?
-Jaj, Nigar... Nem szabadott volna, hisz te is tudod, hogy ő is rettenetesen van!
-Igen, de elborult az agyam. És minden miattam van, egyébként.
-Hogy érted? Ez butaság. Ne okold magad.
-Mikor Ibrahim mondta, hogy menjek el a palotából a kicsivel, megmakacsoltam magam és maradtam. Nem akartam itt hagyni őt egyedül.
-Igaza volt, Nigar, ti ketten mit sem tudtatok volna tenni, hallgatnod kellett volna rá!
-Tudom, de akkor nem így gondoltam. És el is ájultam, mikor kisiettem érte, mert elestem a lépcsőn.
-Allahra és minden rendben van?
-Persze, de ha nem esek el, időben odaérek.
-Nehogy emiatt magad okold! Megbotlottál, erről nem tehetsz!
-Még van valami. A kicsit a nappaliban hagytam, ha fenn lett volna a szobájában, nem viszik el!
-Nigar, honnan tudhattad volna, hogy ez történik?
-Akkor is, Mahidevran, egyértelmű, én vagyok az oka mindennek! Miattam veszítettem el őt!- mondom, majd megint zokogni kezdek!
-Nem igaz, Nigar, nem igaz! Fejezd ezt be, hallod! Fegye, feküdj le egy kicsit, pihenj keveset.
-Kérlek, hívd be Ibrahimot, beszélni szeretnék vele.
-Rendben, de akkor addig próbálj meg egy kicsit pihenni.
-Rendben.- mondom, majd alig, hogy távozik a szobából én elalszom. Mikor felébredek, már este van, Ibrahim pedig sehol. Felállok, majd kimegyek, hogy megkeressem őt. Bocsánatot kell kérjek tőle. Először a nappaliba begyek, majd minden szobát átnézek, majd a kertet is, de sehol sem találom. Kimegyek a ház elé, de ott sincsen. Befelé menet Harikával futok össze.
-Szultánám, mit csinálsz itt ilyenkor kinn?
-Hol van a pasa, Harika?
-A pasa...- mondja, de elakad a szava.
-Mi van vele, nyögd már ki!
-Azt mondta, hogy kilovagol, de már 2 órája nem jött vissza. Sötétedés előtt ment el, asszonyom, de bizonyára mindjárt jön, gyere!
-Nem! Megvárom idekinn!
-De szultánám, ki tudja, mikor tér vissza, megfázol!
-Hagyj békén, kérlek, úgy sem tudsz meggyőzni!
-Akkor megvárom veled idekinn.
-Rendben van. Maradj, de kérlek, ne beszélj, nincs hozzá kedvem.
-Rendben, úrnőm.- mondja, mire én kezdeményezek beszélgetést.
-Én tehetek mindenről, tudod? Hogy lehetek ilyen felelőtlen, mondd?
-Szultánám, fejezd be, ez nem igaz, te is tudod! Azok az emberek önszántukból jöttek ide, nem te hívtad ide őket.
-De én voltam az, aki itt maradt és nem ment el, ahogy Ibrahim mondta!- mondom, mire valaki közeledni kezd felénk. Azt hiszem Ibrahim az, de mikor közelebb jön, kiveszem az alakjából, hogy egy aga.
-Szultánám!- mondja az aga fáradt hangon.
-Mi az, Seriz aga, baj van?- kérdem idegesen. Ha Ibrahimmal is történt valami, abba belehalok!
-Nem, szultánám, csak annyit kellett mondanom, hogy Ibrahim pasa a Topkapi palotában éjszakázik.
Micsoda? De hát miért?
-A szultánt látogatta meg, és már nem akar útra kelni ilyen későn, úrnőm.
-Értem. És holnap mikorra várhatom őt haza?
-Arról nincsen tudomásom, nekem csak ennyit mondtak.
-Köszönöm, Seriz aga! Menj, későre jár, jó éjszakát!
Úrnőm, még annyi, hogy a szultán egy csapat őrséget küldött palotádba, esetleg engedelmeddel szolgálatba állítanám őket.
-Rendben, és továbbítsd az uralkodónak üzenetemet!-Úrnőm, én is itt maradok éjszakára.
-Értem. Akkor majd holnap magam megyek át a Topkapiba.
-Jó éjszakát, úrhőm!- annyira elegem van, hogy a szolgákat senki sem veszi figyelembe.
-Talán Harika asszonyt nem látod?
-De igen, úrnőm...
-Akkor?
-Harika asszony, jó éjszakát!
-Jó éjt Seriz aga!- majd elment a kert mögé.
-Úrnőm, köszönöm neked! Még sohasem köszöntek nekem!
-Épp ez az! Hogy van képük ilyesmire? Mintha a szolgák nem embere volnának.
-Miért tetted ezt, asszonyom?
-Magam is szolga voltam, tudod. Megfogadtam, hogyha én egyszer nagyasszonynak születek, mindent megteszek, hogy változtassak.
-Hát, kedves tőled, úrnőm.
-Ja, és kérlek, hagyd már ezt az úrnőm, asszonyom, dolgot. Csak simán Nigar, rendben?
-De... Nekem szt nem szabad, asszonyom.
-Én megengedtem. És szeretnék valamit kérni. Már egy ideje nálunk szolgálsz, és remek munkát végzel. Szeretném, hogyha végre megváltozna ez. Sok szolgálónk van még.
-Asszonyom, kérlek, ne küldj el!
-Jaj, Harika, dehogy küldelek! Csak azt szeretném, hogyha a társalkodónőm lennél és nem szolgám. Mit szólsz hozzá?
-Úrnőm, lekötelezel...
-Szeretnélek felszabadítani, Harika.
-Örömmel engedelmeskedem neked!
-Akkor hát, legyen. Ezennel felszabadítalak téged, Harika. Monstantól senki sem nevezhet téged szolgának.
-Úrnőm, köszönöm!
-Harika, elmondtam, csak Nigar! És mostantól kezdve nem vagyok az úrnőd egyébként sem.
-Nigar,.. hú, de furcsa. El sem hiszem, hogy ez velem megtörtént! Annyira hálás vagyok, köszönöm még egyszer!
-Kérlek, Harika, elég, ne hálálkodj, örömmel tettem! Ha tehetném, minden szolgát felszabadítanék. És nem azért, mert olyan rossz dolguk enne. Csak a lenézés az, ami aggaszt. Mintha nem is emberek volnának.
-Hát, igen. Viszont nálad semmi okom sem volt soha panaszra!
-Köszönöm, ennek örülök, mindent megtettem érte, hogy jól bánjak veletek.
-Tudod, te olyan jó vagy, egy ilyen nőnek az állam élén kéne állnia, mint valide. Remélem még mások is észreveszik, hogy milyen értékes ember vagy!
-Jaj, Harika, elég most már. Megojtasz kedvességeddel.
-Úrnőm, kezdek fázni, nem mennénk be mégis? Ibrahim pasa csak holnap jön. Remélem, nem akarsz addig várni rá.
-Nem, dehogyis, menjünk.- mondom, majd bemegyek Harikával a palotába.
Írd meg komiban alúl, hogy tetszet:
*   **   ***   ****   ***** ?