30. fejezet

Nigar szemszöge:
Reggel, mikor felébredtem, talán még rosszabbul voltam, mint azelőtt... A sebek egész testemet beborították, én pedig még gyengébb lettem, már kikelni se tudtam az ágyból. Csak kis idő után vettem észre, hogy Ibrahim ágyam mellett ül székén, s kezemet szorítja önzetlenül, közben pedig aludt. Jaj, Ibrahim, miért akarod hogy megfertőzzelek?! Gyorsan kirántottam belőle, majd elhúztam az áttetsző függönyt. Erre ő felébredt, majd, még félálomban, felemelve fejét, szólt hozzám.
-Kedvesem, mi történt, mi a baj?-kérdezte nem értve a dolgot, nyilván fáradt volt még ahhoz, hogy kitalálja, miért kaptam el kezem.
-Kértelek, hogy ne érj hozzám, Ibrahim, te is meg akarsz halni?! Vigyáznod kell magadra!-mondtam, ő pedig már szólt is volna vissza valami olyasmit, hogy én sem fogok meghalni, csak pihennem kell, de az orvos lépett be az ajtón, s elénk sietett.
-Asszonyom, Harika szeretne veled beszélni, állítólag fontos lenne. Én elleneztem ezt, hisz sem neki, sem másnak- ekkor Ibrahimra nézett- nem szabadna közeledben lenni, de a lány hajthatatlan!-mondta felháborodva, majd tanácstalanul nézett ránk. Már mondtam is volna, hogy jöjjön, csak ne közvetlen közelembe, ha valóban olyan fontos, mikor Ibrahim hirtelen helyettem adott választ.
-Mondd meg neki, hogy ne erőszakoskodjon, rajtam kívül nem jöhet be senki!-mondta határozottan. Én erre gyorsan felé kaptam fejem, s nem értve a dolgot szóltam vissza.
-Pashám, ha valóban olyan fontos jöjjön, nem fog közel...-nyugtattam volne meg, de ő szavamba vágott.
-Engem nem egészsége érdekel, csak nem szeretném, ha bejönne hozzád, semmi keresnivalója itt!-mondta határozottan. Ekkor már éreztem, hogy van valami baja a lánnyal.
-Miért nem akarod, hogy bejöjjön, miért haragudtál meg rá ilyen hirtelen?-kérdeztem tényleg, semmit sem tudva, hisz eddig nem volt vele semmi baja, sőt, kifejezetten kedvelte, maga mondta, milyen jól végzi dolgát. Ő erre kicsit hallgatott, másodpecek múlva szólalt csak meg újra.
-Az ő rokonai fertőztek meg téged, miatta van ez az egész, érted?-tört ki belőle hirtelen, majd egyre intenzìvebben kezdett járkálni. Teljesen ledöbbentem... Valóban ott fertőződhettem meg, hisz máshol nem is igen jártam, viszont eddig bele sem gondoltam... Persze én ettől függetlenül Harikához ugyanúgy viszonyultam, hisz mit tehet ő arról, hogy nénje, vagy unokahúga is pestises, s tudhatni sem tudta, inkább csak sajnálom, hogy az ő családját is megfertőzte a dögvész.
-És ők hogy vannak?-kérdeztem hosszú csend után. Ibrahim ezalatt még mindig fel-alá járkált a szobában, rettentően felhúzta magát ezen az egészen. Erre viszont megállt, majd szomorúan válaszolt nekem.
-Ők belehaltak a fertőzésbe, mikor tegnap náluk jártam, holtan találtam mindkettőjükre...-mondta, majd tovább fojtatta a járkálást. Én viszont alig hittem el, amit mondott... Valóban meghaltak volna?  A kis Nihal, ki pár napja még velem játszott, s az a fürge asszony, kiben annyi élet, s fiatalság volt még.. Ilyen hamar elvitte őket a pestis? Akkor már nekem se lehet sok hátra, a halál egyre csak közeleg hozzám is....-Érted már, hogy miért nem szeretném, ha bejönne?-jött közelebb hozzám, mert én az előbbiek hallatán egy szót sem szóltam, gondolkoztam ezen az egészen.
-Értem, Ibrahim, viszont én akkor is kedvelem Harikát, s szeretnék vele beszélni, mert szerintem ő erről az egészről semmit nem tehet...-mondtam, mire Ibrahim nagyot sóhajtott, majd ismét megszólalt.
-Rendben, ha te ezt akarod, beszélj vele, de azt tudd, hogyha most ő nem lenne, te is egészséges lennél...-mondta, majd kiment, s becsapta az ajtót maga mögött. Nem értem, mi baja, hogy miért akar minenféleképpen bűnbakot keresni.
-Akkor most mi legyen, bejöhet?-szólt hozzám az orvos, ki végig abszoboban volt, míg mi Ibrahimmal beszélgettünk.
-Igen, jöjjön!-mondtam, ő pedig kinyitotta az ajtót, beengedte a lányt, majd kiment. Harika egyből elém sietett volna, de rászóltam, hogy csak messziről beszélgessünk, nem szeretném, ha neki is baja lenne. Erre ő csak lesütötte tekintetét, majd halkan megszólalt végre.
-Asszonyom, kérlek, bocsáss meg, én nem akartam, hogy így történjen, tudod, hogy....
-Harika, elég!-vágtam szavába erőtlen hangon, majd én kezdtem beszélni.-Te nem tehetsz erről, hidd el, hisz magad sem tudhattad, hogy ez lesz, úgyhogy emiatt ne ostorozd magad... Fogadd inkább legnagyobb részvétemet, sajnálom rokonaidat...- Csak bámult rám, nyilván azt hihette, hogy majd én is őt okolom majd, erről viszont szó sincs...
-Köszönöm, asszonyom... Te hogy vagy, rosszabbodott állapotod?-kérdezte remegő hangon, majd közelebb jött volna, de eszébe jutott, hogy nem szabad.
-Igen, sajnos egyre gyengébbnek érzem magam, úgyhogy nemsokára engem elvisz a halál...-mondtam neki halkan. Alig fejeztem beva monatot, mikor már szavamba vágva förmedt rám.
-Ilyeneket még csak ne is mondj, erős asszony vagy, bármit kibírsz!-próbált meggyőzni engem, de nem ért el vele sokat.
-Kérlek, ne gyere ezzel te is, a pasha is ezt mondja, de én tudom, hogy semmi esélyem, hisz mint már mondtam állapotom egyre inkább romlik!-mondtam, magamat is meggyőzve arról, hogy én sem élek már túl sokáig... Erre már ő sem tudott semmit mondani, csak hallgatott, s a földet bámulta.
-Hacsak ennyit szerettél volna, most kérlek nézd meg, mi van gyermekemmel, már tegnap reggel óta nem láttam őt.-mondtam, erre viszont ő nem ment ki, közelebb jött kicsit az ágyhoz, majd újra megszólalt.
-Assoznyom, nem engednének a gyermek közelébe, hozzád is csak búcsúzni jöttem... Erre már felkaptam fejem, miért búcsúzna el?
-Búcsúzni, miért hová mész?-kérdeztem, nem értve a dolgot.
-A pasha visszaküldött engem régi asszonyomhoz, mert többé nem akar látni engem.-sírta el magát. Jajj, Ibrahim, hát ezért nem akarta, hogy beszéljen velem, nyilván tudta, hogy én visszatartom őt. Sejtettem, hogy valami oka van rá, de ezt n gondoltam volna. Én viszont ezt nem fogadtam el.
-Emiatt ne aggódj, te nem mész innen sehova, nem engedem!-mondtam neki határozottan, majd rámosolyogtam.
-De asszonyom, a pasha azt mondta...-kezdett bele aggódva, hisz nyilván félt Ibrahimtól, de én ismét félbeszakítottam őt.
-A pasha csak miattam aggódik, nagyon fél, hogy elveszít, ezért mérges, de hidd el, ő is tudja, hogy nem tehetsz semmiről. Nekem pedig szükségem van rád, egyedül benned bízok meg annyira, hogy gyermekem életét is rád bízzam, mikor én már nem láthatom őt...Úgyhogy ha már becsomagoltál, hát szedj ki mindent, mert holmijaid veled együtt a palotában maradnak!-mondtam, majd hirtelen köhöni kezdtem. Erre ő felnézett rám, majd elmosolyodott, s rettentő hálás volt, alig akarta elhinni, hogy kiálltam mellette.
-Most akkor valóban maradhatok?-kérdezte, még mindig nem hitt fülének. Én erre csak elmosolyodtam, összeszedtem magam, majd válaszoltam egyértelműen.
-Hát persze!-Eddigi rossz kedve hirtelen elillant, annyira boldog volt, hogy nem kell elmennie tőlünk. Nem is értem, hogy gondolta ezt Ibrahim, mikor annyit segített már nekünk.
-Köszönöm, asszonyom!-hajolt meg előttem, s szinte kirepült a szobából.

Ibrahim szemszöge:
Az ajtótól nem sokra álltam, s vártam, hogy Harika kijöjjön Nigartól, hogy újra bemehessek hozzá. Nem is értem, hogy miért nem haragszik rá, hisz miatta van most ilyen állapotban, sőt, talán veszti életét! Viszont én azt nem fogom hagyni, nem hagytat itt ilyen egyszerűen! Miközben így gondolkoztam, pár perc után már Harikát láttam elsuhanni mellettem, észre sem vettem, hogy kijött. Gyorsan, vele most nem törődve, visszamentem a szobába, majd Nigar elé siettem. Igaz, hiába, tudtam, úgy is elküld majd magától, de nem bírtam ki, hogy ne legyek ilyenkor mellette.
-Na, mit akart?-kérdeztem komolyan, s reménykedtem, hogy neki is megváltozott a lányról véleménye, s hogy majd egyetért velem, de tévedtem...
-Mondd, miért akartad őt elküldeni?-kérdezte kissé mérgesen. Nagyszerű, tehát erről is eljárt a szája. Pár másodperc szünet után újra megszólaltam.
-Nigar, lehet, hogy te nem így látod, de akkor is ő a felelős mindenért!-kezdtem megint bele ebbe a témába, de neki látszólag nagyon elege volt már belőle, le is teremtett érte.
-És mégis miért, mondd? Talán ő akart oda menni?! Ennyi erővel már magadat is okolhatnád, hisz te sem ellenezted ezt az egész utazást!-förmedt rám, legalábbis próbált, mert alig volt hangja.Tudtam, hogy ő ezt csak példaként hozta fel, viszont nem mondott ostobaságot... Talán még sem volt annyira okom arra, hogy Harikát véljem teljes mértékben felelősnek, hisz magam is az vagyok, s talán ha állami kötelezettségeimet végeztem volna, nem mentünk volna aznap el, addigra pedig már a faluban is híre megy a pestisnek, s mi elhalasszuk az utazást!-Ibrahim, hallod amit mondok?-kérdezett vissza, mert előző kérdésére semmit sem mondtam, csak végiggondoltam, amit mondott, nem is figyeltem további szavaira.
-Igazad van, én tehetek róla legfőképp! Minden miattam van!-mondtam szégyellve magam... Ez Allah akarata volt, mert nem végzem feladataim. Így  most már értem, miért nem segít rajtunk... Engem büntet ezzel. Csak tudnám, miért pont Nigaron keresztül, ki számomra a legkedvesebb s a legfontosabb, miért pont vele kellett ezt szemléltetnie? Könnyek csordultak ki szememből. Nigar, mivel megijedt, hogy ilyeneket mondok elhúzta a lepedőt, s meglátta, hogy könnyezem.
-Pashám, én nem úgy értettem, példaként szántam, még véletlenül se vedd magadra, hisz tudod, hogy erről senki sem tehet!-próbált meggyőzni, de hiába, teljesen igazat mondott. Viszont úgy tettem, mintha erről szó sem lenne, nem akartam még ezzel is terhelni őt.
-Tudom, kedvesem, és igazad van, hagyjuk is ezt. A lényeg, hogy meggyógyulj, rendben?-mosolyogtam rá. Ebben viszont ő tett úgy, mintha egyet értene velem, s elmosolyodott, viszont én sajnos tudtam, hogy ez a mosoly nem szívből jövő, s hogy ő már temeti magát, s eszébe sincs harcolni a betegség ellen.
-Akkor maradhat, igaz?-tért vissza a Harika témára, mire természetesen rábólintottam, nem is értem, mi ütött belém, hogy nem vettem észre, ki is valójában ennek a felelőse. Viszont ha Nigar valóban meghal, azt soha sem bocsátom meg magamnak...

Mahidevran szemszöge:
Csak Szulejmánon járt fejem, mióta felkeltem, hogy vajon mit csinálhattak tegnap éjjel azzal a lotyóval... Átkozott Alexandra, miért kellett ennek így történnie?! Talán még most is ott van nála...
-Asszonyom, óhajtasz valamit enni, mondd?-szólt hozzám szolgám, de én csak fejemet ráztam. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy vajon mit csinálhatnak.-No, de úrnőm, mindjárt 11 óra, és tegnap sem vacsoráztál!-simogatta meg vállam, nagyon aggódott értem, de hiába, nem ért el vele túl sokat.
-Nem vagyok éhes, ennyi az egész, kérlek, ne nyaggass ezzel!-mondtam neki határozottan, persze ő is tudta, hogy ez nem csupán étvágytalanság, hisz velem együtt volt benn a fürdőben tegnap este ő is.
-Úrnőm, tudom, hogy most szomorú vagy, de hidd el, az uralkodó nagyon szeret téged, annak a lánynak semmi esélye nincsen nála veled szemben!-próbált nyugtatni, s leült mellém az ágyra. Én rá mosolyogtam, nagyon kedves, hogy ezzel bíztat, de vak én sem vagyok.
-Nem tudom, Verona, Alexandra nagyon teper érte, s megvan hozzá sajnos a kellő szépsége, s mersze is, hogy elszeresse tőlem; tegnap is, hogy visszaszólt nekem a fürdőben, láthattad... Az uralkodó pedig már nyakláncomat is neki adta, nem hinném, hogy számára pedig csak egy közömbös ágyas volna!-szomorodtam el még jobban ettől az egésztől.-Látod, erre már te sem tudsz semmit mondani!-szóltam hozzá ismét, hisz valóban nem reagált előbbi mondandómra, de ekkor végre megszólalt.
-Ne haragudj, asszonyom, csak azon gondolkozom, hogy tudnánk megállítani őt...-mondta fondorlatosan, de én gyorsan közbe vágtam.
-Sehogy, ilyenen még csak ne is gondolkozz, én nem vagyok olyan, hogy bármit is tennék vele! Te is tudod, hogy képtelen vagyok ártani bárkinek is!-mondtam hirtelen, hogy megfékezzem merényleteit, mit kigondolni kezdett magában.
-Tudom, asszonyom, de nem kéne őt megölni, s bántalmazni sem, csupán kisebb figyelmeztetésre gondoltam-erre már felkaptam a fejem.
-Mint például?-kérdeztem tőle érdeklődve, majd közelebb ültem hozzá.
-Szerintem tartani kellene neki egy rövid beszámolót, miben elmondasz neki mindent, amit tudnia kell, ha fel akarja veled venni a harcot.-erre ismét megijedtem, majd kissé hangosabban kezdbem beszélni.
-De hisz én nem akarok semmilyen harcot, már mondtam!-förmedtem rá, de hamar kimagyarázta magát.
-Nem is kell, csupán kicsit megijeszteni, hogy többé eszébe se jusson kikezdeni az uralkodóval...-Ezen megint elgondoltoztam, hisz még sohasem ártottam senkinek...
-Nem tudom, Verona, én nem szeretnék senkit sem megfenyegetni, csak azt szeretném, hogyha minden úgy lenne, mint régen volt...-mondtam, majd visszagondoltam a régi, szép időkre, de szolgám hirtelen megszakította békés gondolataim.
-Ezt viszont csak ezzel érheted el, különben Alexandra eltapos téged!-mondta meg őszintén, vállamra tett kezével ösztönözve a cselekedetre. Én nagy levegőt vettem, majd beleegyeztem a dologba.
-Rendben. De mégis hogy csináljam, mit tegyek?!-kérdeztem segítőmet tanácstalanul, hisz még sohasem csináltam ilyet, egyedül még Haticével, mikor megfenyegettem tőrével, de azt csak a jó cél érdekében, ez viszont nem igazán az, maximum nekem...
-Ne aggódj, azt majd én elintézem, te emiatt ne aggódj.-mosolygott rám. Be kell valljam, attól is kissé félek, hogy vajon mit csinál majd vele, vagy hogy Alexandra nem mondja-e el az uralkodónak, de abban igaza van, hogyha nem cselekszünk, ő lesz a szultán új kedvence, s örökre elfelejthetem az igaz szerelmet. Annyira pedig csak nem lesz vele könyörtelen, hogy egyből elmondja Szulejmánnak, hisz okos leány, meg fogja érteni a dolgot...
-Rendben, és köszönöm!-bólintottam rá, szolgám pedig már ki is ment, hogy végrehajtsa tervét, mit még magam sem tudok pontosan, hogy mi is.

Harize szemszöge:
Egész reggel csak Nigaron járt az agyam, hogy vajon egyáltalán él-e még! Mondjuk azt biztosan tudnánk már, hisz gyorsan terjed ebben a palotában a hír, Szulejmánnak pedig Ibrahim mindent elmond. Annyira meglátogatnám őt, de az uralkodó nem enged, pedig nem mennék hozzá nagyon közel, csak hogy lássam, egyáltalán milyen állapotban van szegény. Remélem, ebbe a palotába nem terjed majd el a pestis, mert az rettenetes lenne! Szulejmán pedig remélem nem fertőződött meg Ibrahimtól, bár egyiküknek sem láttam volna, hogy bármi baja lenne, úgyhogy felesleges aggódnom... Jaj, borzalmas ez az egész!
-Mi a baj, talán...-jött oda hozzám Rüyan, gondolom, hogy ismét tegnap estémet elemezze, mert, mikor visszajöttem nem tehette meg, már aludt, de nagyon nem volt most sem kedvem, sem pedig türelmem ehhez, szavába vágtam.
-Rüyan, most ne!-szóltam rá indulatosan, majd visszahajtottam fejem térdemre, miközben összekuporodva ültem a díványon. Erre ő meglepetten nézett rám, majd mellém ült.
-De most komolyan, mi a baj? Amióta felkeltél, csak itt ülsz, magadba zuhanva és egy szót sem szólsz!-Nem értettem, mi ez a hirtelen érdeklődés nála, kicsit úgy éreztem, mintha valóban érdekelné bajom.
-Miért, kivel beszélgessek, talán veled?!-kérdeztem tőle, végül ellenszenvesen, nem tudtam elhinni, hogy valóban komolyan gondolja.
-Jó, figyelj, ha nem akarod elmondani, és csak veszekedni akarsz, akkor nem kell, én csak kérdeztem...-mondta kissé szomorúan majd elment volna, de ekkor már megállítottam.
-Ne, várj...-majd visszaült a díványra. Nem tudtam, mire készül, vagy hogy mi van vele, mindenesetre megpróbáltam vele megint értelmesen beszélni, még mielőtt tegnap betelt nálam a pohár.- Még ebben a palotában volt egy háremszolga, mikor idejöttem, mindenben ő segített nekem, nagyon megkedveltem, jóban is voltunk. Ő most már nincs itt, a nagyvezír felesége...-már azt hittem, nem érdekli, és abba hagytam volna, mire közbevágott.
-A... nagyvezír az náluk valami nagy ember, igaz?-érdeklődött, miről meggyőződtem, hogy valóban érdekli, amit mondok.
-Igen, az...-folytattam volna, de ismét beleszólt. Persze nem zavart, örültem, hogy végre tudok vele beszélgetni.
-De akkor hogy lehet egy háremszolga a felesége?-kérdezte, jogosan furcsállván a dolgot.
-Ez egy bonyolult történet, mert a nagyvezír a szultán húgával volt házasságban, de ő meghalt, azután a szultán őt adta neki feleségül, mert látta, hogy mennyire szeretik egymást, de ez most mindegy, a lényeg, hogy házasok, és most tegnap tudtam meg, hogy megfertőzte a dögvész...-mondtam, utolsó szavaim már sírva, mert ismét rágondoltam Nigarra. Rüyan erre szája elé kapta kezét.
-Uram Isten, de mégis hogyan, ki fertőzte őt meg?-kérdezte kíváncsian, de erre én sem tudtam válaszolni.
-Nem tudom, ezt is csak hallottam, mikor a férje mondta el az uralkodónak, hogy mi történt...-mondtam szipogva, jólvesett valakinek ismétckiadni.
-Vagyvúgy... Akkor most már értem, miért jöttél vissza olyan korán...-mondta, egyszerűen, min én eléggé meglepődtem, hisz ő akkor mán nem volt fönn.
-Igen.. De honnan tudod, hisz már aludtál, mikor megjöttem.-Ő erre lesütötte tekintetét.
-Igazából nem aludtam, csak tegnap nagyon összevesztünk, nem akartam újabb vitát, inkább visszavonultam. Közben elgondolkoztam azon, amiket mondtál, tudod, hogy csak segíteni akarsz nekem, és rájöttem, igazat beszélsz, hogy te nekem nem akartál semmi rosszat, és te tényleg nem tehetsz semmiről, ami velem történt, hogy a családom odaveszett, hogy az egész életem tönkrement... Te valóban nem tehetsz ezekről, én mégis az elejétől kezdve goromba és ellenszenves voltam veled, amit most már nagyon bánok, és... szeretnék bocsánatot kérni a pofonért, a viselkedésemért, a szavaimért, egyszóval mindenért...-mondott el őszintén mindent. Hát, úgy látszik most az egyszer tévedtem vele kapcsolatban, erre őszintén nagyon nem számítottam, viszont nagyon örültem, mert azt hittem, hogy a tegnapi dolgot is ugyanúgy hátra hagyta maga mögött, s nem értett meg belőle semmit, de úgy látszik ebben is tévedtem... Örömmel megbocsátottam neki, viszont még kicsit kéretni akartam magam.
-Hát igen, pedig én tényleg örömmel segítettem volna neked mindig...-mondtam, s rá sem néztem közben.
-Tudom, és ostoba voltam! De egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy ide kerültem! Viszont te kedves vagy, legalábbis tegnap nem voltál, de előtte igen, és ha megkérnélek, hogy megint legyél velem olyan és én is kedvesebb leszek, és megkérnélek, hogy megint segíts egy pár dologban, akkor mit mondanál?-kérdezte bizonytalanul, s elmosolyodott.
-Hát...-néztem le a földre, majd vissza rá, s én is mosolyogni kezdtem- Azt, hogy rendben van, megpróbálhatjuk.-Látszólag ő ennek nagyon örült, s nevetni kezdett, majd hirtelen átölelt engem.
-Köszönöm, köszönöm, köszönöm!-mondta, még mindig ölelve. Én is nagyon örültem, hogy talán most végre jóban leszünk majd, s megkedvelem a kedvencek életét is. Tovább beszélgettünk volna, de ekkor kinyílt az ajtó, s egy, számomra ismeretlen, szolga lépett be rajta.
-Alexandra kisasszony, a szultán ma este találkozni szeretne veled a belső kertben...-mondta, mire én nagyon megörültem, bár kissé furcsálltam, hogy ez a nő szól, nem pedig Gül aga.
-Este, a belső kertben, mégis minek?-kérdeztem vissza, mert még a helyzet is furcsa volt, mit akarhat csinálni a szultán este, a kertben?
-Azt nem kötötte az orromra!-majd becsapta az ajtót. Nagyon ismerős volt nekem, de nem tudom honnan... Mindegy, boldog voltam, hogy ismét engem kéretett!

Mahidevran szemszöge:
-Na, beszéltél vele?-támadtam le Veronát egyből, ahogy belépett, ő viszont csak fejét rázta.
-Nem, de most jöttem tőle, este a "szutánnal" fog találkozni a belső kertben.-kacsintott rám, majd elmosolyodott. Nem értettem, miért élvezi ennyire, én egyáltalán nem így voltam vele, inkább féltem ettől az egésztől.
-Rendben, de mit akarsz te vele csinálni a kertben? Nem azt beszéltük meg, hogy csak beszélgetni fogsz vele?-kérdeztem, nem értve a dolgot, s közelebb léptem hozzá. Ő persze mentegetőzni kezdett rögtön.
-Úgy is lesz, asszonyom, de hatásosnak kell lennie, hogy egy életre megtanulja, hogy....
-Jó, jó, értem!-vágtam szavába az izgalomtól és a félelemtől, így utólag nem tűnt olyan jó ötletnek ez az egész, de most már nem mondhatom vissza, Verona elintézte. Remélem, nem kerülünk bajba emiatt...
~
Már este hét óra volt, s szolgámmal egyfolytában azt néztük, hogy Alexandra kiment-e már a kertbe, de sehol nem láttuk őt, bár egyébként sem sokat.
-Mi van, hogyha már kiment, csak nem látni a sötéttől?-kérdeztem aggódva szolgámtól, helyette is idegeskedve, mert ő egyáltalán nem látszott annak. Nem értem, csak én fújom fel ennyire a dolgot?!
-Nyugodj meg asszonyom,-tette vállamra kezét-még biztosan nincsen lenn.-mondta teljesen nyugodtan, én viszont nem hagytam békén.
-Én azért jobban örülnék, hogyha megnéznéd, hogy lenn van-e. Vagy csak legalább nézz ki!-mondtam, mire ő az ajtó elé sietett, s kinézett a folyosóra. Egy ideig nézelődött, majd kilépett volna, de egyszer csak hirtelen behúzta fejét, majd becsapta az ajtót.
-Most jön ki a szobából, az előbb láttam!-mondta, mire szívem nagyot dobbant, s teljesen levert a víz.
-Verona, biztos, hogy...-mondtam volna le az egészet, hisz még nem volt késő, de ő szavamba vágott.
-Asszonyom, mennem kell, ha nem talál ott senkit, elmegy!-mondta, majd máris az ajtó felé vette az irányt, én pedig beláttam, most már mindegy, mennie kell.. Még ki sem lépett az ajtón, én már másodpercenként az ablakot néztem, hogy valamelyikőjük lenn van-e, de rájöttem, így csak gyanúba keverednék, még észrevesz valaki. Nyugodj meg, Mahidevran, nem lesz semmi baj!

Harize szemszöge:
Gül aga alig akart elengedni, mikor mondtam neki, hogy hová megyek, azt mondta, az uralkodó biztosan nincsen ott, mert éppen egy pashával tárgyal, de engem nem érdekelt, biztos voltam abban, hogy a szultán titokban akarta összehozni ezt a kis találkozót, nyilván ezért is üzent azzal a nővel, nem pedig az agával. Viszont alig tudtam kilopózni, hogy senki ne vegye észre, minden esetre megbeszéltem Rüyannal, hogy ha keresnének, már alszok, nagyon elfáradtam...Bár nem hiszem, hogy bárki is értem aggódott volna ilyenkor...Minden egyes lépcsőfokon, min a kertig mentem, kezdett egyre jobban dobogni szívem, és egyre idegesebb lettem. Mit akarhat a kertben este az uralkodó, nem értem. Talán az épületeket mutatná meg, miket az első alkalommal mutatott nekem erkélyéről? Lehet! Annak nagyon örülnék, hisz a palotán kívül még alig láttam valamit a birodalomban. Miközben így gondolkoztam, már kinn is voltam a kertben, s keresni kezdtem a szultánt. Először legelöl néztem meg, majd a kerti tónál, de ott sem volt. Ezután a sövényeshez mentem, de elég valószínűtlennek tartottam, hogy majd ott vár, eléggé sötét és eldugott hely volt. Minden esetre azért oda is bekukkantottam. Csendben járkáltam a bokorsor között, halkan, kapucnival a fejemen, mikor mozgást hallottam meg hirtelen, mögülem jőve. Nagyon megörültem, nem fordultam meg, csak lassan felemeltem fejem.
-Szulejmán..-szóltam neki egészen halkan, szinte súgva, majd megfordultam volna, mikor a másodperc töredéke alatt magához rántott hátulról, majd arcomba nyomott egy kendőt, s odaszorította. Ekkor már meggyőződtem róla, hogy nem Szulejmán az, s minden erőmmel azon voltam, hogy eltávolítsam magamtól azt a kendőt, mert levegőt sem tudtam venni, rettenetes szaga volt. Ekkor kiáltani próbáltam, de mikor levegőt vettem hozzá, beszippantottam a kendő szagát is, majd hirten megszédültem tőle, s minden megszűnt körülöttem, erőtlenül hulltam az illető karjába, majd teljesen elvesztettem eszméletem.