31.fejezet

Harize szemszöge:
Mikor magamhoz tértem, csak sötétséget láttam, arcom lángolt a melegtől. Magam mellett két különböző emberszót hallottam váltakozni néha-néha, de aligha értettem meg, teljesen elnyomták az alólam jövő erőteljes zúgó hangok és a szél süvítése. Testem, mint levetett rongy feküdt a földön, mozdulni sem tudtam a félelemtől. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, olyan, mintha mozgott volna velem a talaj, mégis testem egyfajta szilárdságot érzett. Hirtelen megjött az erőm, majd próbáltam eltávolítani magam elől azt a valamit, ami nem engedett fényt szememhez, de nem jártam sikerrel, kezem hátam mögött volt rögzítve egymáshoz, s akárhogy próbálkoztam, nem szabadult egymástól. Viszont ekkor hirtelen valaki más megtette ezt helyettem, s lerántotta fejemről a sötét akadályt, majd felrántott a földről, s valamiféle padra ültetett.. Rögtön kerestem az illető tekintetét, de éjszaka volt, s szemem még nem szokott hozzá teljesen, csak körvonalát láttam, mögötte pedig a végtelen tengert, miben egyedül e csónak úszott, amiben ültem.
-No, mi van, Alexandra, hát mégsem az uralkodóval találkoztál?-kérdezte gúnyosan egy számomra nagyon ismerős női hang, de nem tudtam pontosan, ki lehetett. Tehát ez a valaki tudta, hogy én az uralkodóval találkoztam volna.
-Ki vagy te, és miért hoztál ide?-kérdeztem félő hangon, arca pedig egyre tisztábban látszott, mellette pedig egy férfi ült.
-Tudod te azt nagyon jól, lányom!-mondta, majd nyakláncomnál fogva erőteljesen közel húzott magához. Rettenetes volt, a lánc szinte belevájódott nyakamba. Ekkor már arca tisztán látszott, s fel is ismertem. Ő szólt nekem délután, hogy készülődjek ma estére.. Hát persze, ő Mahidevran szolgálója, kivel a fürdőben is találkoztam már. Szóval ők tervelték ki ezt az egészet, s szó nem volt itt arról, hogy ismét Szulejmán kéretett! Nagyot nyeltem, majd megszólaltam.
-Mit akartok csinálni velem?-kérdeztem, közben pedig összeszorítottam fogam a fájdalomtól, mit a lánccal okozott. Erre ő gúnyosan elmosolyodott, majd jobban ráfogott.
-Mi? Ugyan semmit, csak gondoltam, kicsit beszélgethetnénk..-majd hirtelen elengedte, én pedig visszaültem a padra.
-Nincs miről beszélnünk, én nem csináltam semmit!-kiáltottam el magam. Hangom szinte harsogott a vízről visszaverődve.
-Valóban?-kérdezte felhúzott szemöldökkel. Persze tudtam, hogy mit akar...
-Nem, nincs mit mondanom neked!-mondtam határozottan, s próbáltam lazítani kezemen.
-Akkor hadd emlékeztesselek... Ha jól tudom, tegnap te voltál az uralkodónál, igaz? Vagy rosszul gondolom?-kérdezte kedvesen, viszont hallatszott a hangján, hogy egyáltalán nincs jó kedvében.
-Jól... Viszont nincs jogod engem az éjszaka közepén ide hurcolni ilyen ostobaságok miatt, erről én nem tehetek!-mondtam ekkor már nagyon félve ettől az egésztől.
-Engem nem érdekel, hogy ki tehet róla, vagy ki nem, Mahidevran asszony a szultán törvényes felesége, de te ezt nem tartod tiszteletben, ráadásul még versengesz is vele! Mégis kinek képzeled magad?!-mondta ekkor már üvöltve, s közelebb hajolt hozzám.
-Én ugyan semmit, ráadásul te is tudod, hogy  csak egy egyszerű ágyas vagyok, mit tehetnék?! Azt kell tennem, amit parancsolnak!-kezdtem sírásba kilátástalan helyzetemtől, hisz valóban nem értem, hogy, ha akarnám is, hogy mondhatnék az uralkodónak nemet!
-Én azt nagyon jól tudom, viszont azt senki sem parancsolta meg neked, hogy kellesd magad előtte, asszonyom őszintén szereti őt, nem fogom hagyni, hogy egy hatalomvágyó szolga vegye át a szerepét!-no, erre már én is ideges lettem, hangosan felkiáltottam.
-Én nem holmi nagyobb rangot, vagy nevet akarok magamnak, én őt szívből...-álltam volna ki érzéseim mellett, de eszembe jutott, mit is teszek ezzel...
-Szívből mi?-nézett rám sejtelmesen, de én nem válaszoltam.-Szereted?-kérdezett rá rosszallóan, én pedig lesütöttem tekintetem, ezzel elárulva mindent-Úgy, akkor gyorsan ki kell verned a szerelmes gondolatokat a fejedből, a szultánnak egy asszonya van, mégpedig Mahidevran!...-mondta, majd megragadta karom erőteljesen.
-A szívemnek nem tudok parancsolni, asszonyom!-mondtam neki, ekkor már zokogva, de nem hatotta meg, hangja még ellenszenvesebb lett velem szemben.
-Úgy, akkor végeztünk is.. Aga!-szólt a férfinek, ő pedig felállt a padról, majd egy zsákkal a kezében felém közeledett, s megállt előttem. Már tudtam, mit akarnak, még jobban zokogni kezdtem.-Csinálhatjuk egész egyszerűen is, hogy magadtól lépsz bele, de ha nem, kénytelenek leszünk magunk beleerőszakolni a zsákba!-mondta a szolga, de én csak álltam és sírtam.
-Nem teheted...Engem a palotában mindenki keresni fog!-mondtam ezzel magamat is nyugtatva. A szolga erre elnevette magát, majd közelebb jött ő is.
-Ugyan, már hogy ne tehetném... És ha keresnek, hát keressenek, találni már úgy sem fognak, nekünk ez nem akadály! Ráadásul, ki keresne oly' nagyon egy háremi szolgát?-mondta, majd intett a férfinak, de én leguggoltam a zsák elől, s a földre kuporodtam.
-Kérlek, ne! Tudod, hogy én erről nem tehetek, nem az én hibám, hogy ágyas lettem! Nem akarok meghalni, kegyelmezz!-mondtam remegő hangon, teljesen pánikba esve. Erre ő felállított, majd felém hajolva kezdett újra beszélni.
-Egy feltétellel... Ha visszatérünk a palotába, még csak ki sem jössz a szobából, hogy még véletlenül se hívjad fel magadra a figyelmet, én pedig közlöm a Validéval, hogy helyezzenek vissza a legalsó szintre engedetlenséged és szemtelenséged miatt, amit te el is ismersz. Az uralkodót pedig örökre kivered a fejedből, s ha netán mégis téged kéretne mondd, hogy szörnyen rosszul vagy, igazolni fogom. Egyenlőre ennyi, majd később meglátjuk, hogy hogy viselkedsz.. Megértetted?-Teljesen leképedtem...Mondjak le az uralkodóval együtt töltött közös percekről, s eddigi, szabad, kivételezetti életemről, mikor nem tettem semmit? Nem hiszem el... Viszont nem igen volt más választásom..-Halljam! De nekem mindegy, akár a halált is választhatod!-mutatott a zsákra. Én pedig nem tehettem semmit.
-Igen, megértettem!-mondtam neki hangosan, mire ő elmosolyodott, s intett az agának, hogy indulhatunk visszafelé...

Mahidevran szemszöge:
Csak vártam kanapémon ülve, hogy Verona visszatérjen, s elmondja, mi volt, de még csak nem is láttam őt a kertben. Már épp keresésére indultam volna, mikor kinyílt az ajtó, s besietett rajta.
-Na, mesélj hamar, mi történt?-támadtam le rögtön, s odasiettem elé, ő pedig meghajolt.
-Asszonyom...-kezdett bele bizonytalanul- ahogy mondtam, beszéltem vele kicsit erről az egészről, és meg is állapodtunk.
-Mégis miben?-kérdeztem meglepetten.
-Őm,-folytatta zihálva, majd lesütötte tekintetét a földre-csak általános dolgokban, nem fontosak, ami viszont a lényeg, hogy megtudtam valamit...
-Akkor mond hát!
-Alexandra...-kezdett bele, majd kisebb szünet után folytatta- Ő nem a hatalomért szeretett volna bármit is az uralkodóval, mondása szerint gyengéd szálak fűzik hozzá...-Szívem erre nagyot dobbant.
-Nem, nem lehet, hogy szerelmes legyen Szulejmánba, hisz mi van akkor, ha ez az érzés egyszer kölcsönös lesz?-Ijedtem meg hirtelen, majd föl-alá kezdtem járkálni a szobában.
-Ezektől nem kell tartanod, asszonyom, az ügyben én már mindent elintéztem. A lány kiveri ezt az egész ostobaságot a fejéből, s még csak észre sem fogjuk venni a palotában. Hidd el, gondoskodom róla.-mosolygott rám kedvesen. Én ekkor vállára tettem kezem, s szemébe néztem.
-Verona, mi lenne velem nélküled? Köszönöm!-hálálkodtam neki, mire ő ismét meghajolt előttem, majd kifelé indult.
-Várj még!-szóltam hirtelen utána-Ugye nem bántottad, vagy fenyegetted őt, csak határozottan meggyőzted, igaz?-Erre ő felém fordult, majd kis szünet után, némi gátlással válaszolt.
-Hát persze, semmi ilyesmi nem történt, biztosíthatlak felőle!-mondta, majd kiment. Összességében megnyugodtam a dologgal kapcsolatban, de Verona kissé furcsa volt... Remélem igazat beszél, s valóban csak beszélgetés történt közöttük...

Ibrahim szemszöge:
Másnap reggel miután felkeltem, egyből Nigarhoz siettem, ugyanis külön szobában aludtunk betegsége miatt. Mikor beléptem a szoba ajtaján, épp az orvos volt nála, s vizsgálta őt. Kedvesem még aludt, így halkan, köszönés nélkül mentem az ágyhoz, s néztem, ahogy a férfi szívét hallgatja, s mindenét átnézi, amijét csak lehet. Mikor készen lett felállt. Akkor látta csak meg, hogy én is ott vagyok.
-Pashám...-Hajolt meg előttem, majd visszahúzta a függönyt Nigar köré.
-Hogy van, állapota javult valamennyit?-kérdeztem szemébe nézve, ő pedig intett fejével, hogy menjünk távolabb. Kis idő után megszólalt.
-Sajnos semmi jót nem mondtatok, állapota inkább romlott, mint javult volna, így félő...
-Hallgass! Ki ne mondd, mert esküszöm megfojtalak! Nem lesz neki semmi baja!-förmedtem rá, mire kedvesem is felébredt, viszont én ezt ekkor még nem vettem észre, csak az orvosra koncentráltam.
-Pashám, tudom, hogy nehéz, de muszáj meghallgatnod, különben neked és gyermekednek is baja eshet.-próbált nyugtatni, mire én kicsit lehiggadtam, s meghallgattam mondandóját.- Mivel asszonyodon a gyógyulás halvány jelét sem látni, egyre csak nő a fertőzés veszélye. Megkérlek, mostantól ne gyere be ide, a babát pedig helyeztesd át lakrészedből máshova, mert, ha még nem is mutatkozik rajtad a betegség, könnyen lehet, hogy az érintkezés miatt benned is lappang, így jobb, ha nem vagy vele egy légkörbe egy ideig. És még egyszer kérlek, ide még csak be se nézz, majd én tájékoztatlak mindenről, amit tudnod kell.
Csak álltam ott a szoba közepén az orvost hallgatva, fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak. Hirtelen meghallottam, hogy valaki sír... Hátra fordultam, s ekkor vettem csak észre, hogy kedvesem már nem alszik, hanem nagyon is fenn van. Én hitelen, az orvos eddigi minden szavát figyelmen kívül hagyva, odarohantam hozzá. Ilyenkor nem tudok uralkodni magamon, mikor sírni látom...
-Kedvesem!-szóltam neki ijedten, majd elhúztam volna a függönyt, hogy megölelhessem őt, de eszembe jutott, hogy így is mekkora veszély ide jönnöm, nem akartam tovább fokozni az orvos rosszalló nézését.-Nigar..-szóltam neki újból, majd kicsit közelebb léptem.
-Ne, Ibrahim, kérlek menj innen végre! Hallhattad, számomra már nincs remény, ne akarj te is velem halni, vigyáznod kell gyermekünkre!-kiabált rám, vagyis csak próbált, mert már hang is alig jött ki torkán. Általában ilyenkor eleget tettem kérésének, s magára hagytam, de szokásommal ellenben mostanra már ekkor sem tágítottam, féltem, ha most nem szedi össze magát, valóban elveszítem! Tennem kellett valamit. Lépnem, hogy megmeneküljön, és újból egészséges legyen! Hirtelen elrántottam a függönyt, majd semmibe véve ellenkezését, s kalimpálását, hogy eltávolítson magától lefogtam kezét, majd közel hajoltam hozzá, s szemébe néztem, higgadtan. Az orvos közben szikrát szórt felém, annyira ellenezte cselekedetem.
-Nigar, kérlek figyelj rám!-szóltam neki, mert nem akart rám figyelni, csak azzal foglalkozott, hogy biztonságban tudjon engem magától.-Igaz, abban hazudtam, hogy enyhe meghűlés az egész, de abban viszont nem, hogy ha erős vagy, fel fogsz épülni! Csak pihenned kell! Azt hitted volna, hogy mikor Hatice hason szúrt, te még azután is életben maradsz, s gyermekünket is megszülöd? Már a bába asszony is kezdte elveszteni a reményt, ti mégis túléltétek!-Ekkorra már nyugodtabb lett, s ezen elmosolyodott, én pedig folytattam.- És mikor a lépcső tetejéről taszítottak le téged, mikor én háborúban voltam... Azt is sikeresen megúsztátok, mindketten! Hitted volna, hogy ekkora szerencséd lesz? Vagy azt hitted volna, hogy egy egyszerű háremi szolgálóból majd úrnő válik belőled egy ekkora palotában? Mi ketten annyi mindenen keresztül mentünk már, hogy végre egymásé lehessünk, Nigar!-fogtam meg kezét- Úgyhogy én nem hagyom, hogy egy nyavalyás betegség elválasszon minket! Ha kell, hát harcolunk éjjel, s nappal, de nem hagyom, hogy épp, mikor megkaptalak, ismét elveszítselek! Melihának is szüksége van az anyjára, te is tudod. Fel kell épülnöd, hogy újból saját szülei vigyázhassák őt! De ehhez te is kellesz. Nem hagyhatod el magad, nem szabad, nem veszítheted el a reményt! Még nem késő, még eldöntheted... Vagy összeszeded magad, és teljes mértékben arra törekszel, hogy felerősödj, vagy valóban, örökre véget ér a mi szerelmünk...-Ekkor már teljesen megnyugodott, nem szólt, nem ellenkezett csak szememet bámulta, szívünk a pár másodperces csöndben egyszerre dobbant... Most először éreztem én is úgy, hogy sikerült rá hatnom, s valóban felfogta, hogy mit is akarok neki mondani...
-Igazad van,-szólt rekedt, gyenge hangján- ne haragudj, megígérem, hogy ha kell a végsőkig kitartok, amíg csak lehet! Nem akarlak elveszíteni titeket, Ibrahim!
-Nem is fogsz, életem!-csókoltam őt fejen, s nagyon boldog voltam, hogy végre megértette, nem szabad elhagynia magát.- Ígérem, hogy ha ezt is átvészeljük, többé semmi bajod sem esik, egész nap vigyázni foglak, éjjel, nappal veled leszek! Csak tarts ki, rendben? Mert ehhez én valóban kevés vagyok...-elmosolyodott, majd bólintott. Én lassan végigsimítottam sebes arcát... Szemei beesettebbek voltak, szája szint már szürke... Gyorsan átöleltem, hogy ne lássa a látványtól megjelent könnycseppeket az arcomon.

Harize szemszöge:
Másnap reggel, ha még holmijaim nem is, én már a lenti lányok között ébredtem régi, egyszerű kék ruhámban, mi mindenkinek egységes volt. Mahidevran szolgája még aznap este elintézte a Validénél, hogy a megfelelő okkal visszakerüljek az alsó szintre, mondván, szemtelenül és engedetlenül viselkedtem vele és asszonyával, amit persze nekem alá kellett támasztanom, különben, a szolga mondása szerint a tenger lesz az új otthonom... Csak azt nem értem, hogyha ezt még meg is sikerült oldania.. azt, hogy az uralkodó engem többé ne keressen, s ne kéressen, azt hogy gondolja?! Nem is értem... Minden esetre kerülnöm kell őt, és mindenféle nagyobb  mulatozást a lányokkal, hogy nehogy kiválasszanak táncolni, esetleg meglepetés ágyasnak... Viszont akkor mit csináljak?! Ez így nem élet.. Mikor összeszedtem magam, kontyba fogtam hajam, majd nekiálltam az előtér subickolásának.. Már kissé elszoktam tőle, pedig alig pár napja lettem kivételezett, mégis nehezemre esett visszaállni a munkába. Az emeleten nem kellett semmit sem csinálnom, és pont most lettünk jóban Rüyannal is... Miért büntet engem a Jó Isten?
-Alexandra!-lökött oldalba hirtelen egy lány.
-Mi az?-szóltam hozzá kissé idegesen, mert egyébként is elegem volt ebből az egész takarításból, ráadásul valamitől mióta felkeltem, rosszul voltam, égett a szemem, és magamat is gyengének éreztem, nehezen vettem a levegőt.
-Gyere a sorba hamar, az uralkodó érkezik!-szólt újból felém. Normális esetben már rohantam is volna vidáman, hogy meglátogat minket a szultán, de most nagyon megrémültem, mozdulni sem tudtam... Eszembe jutott a tegnapi rossz élmény, s hogy miket mondott a szolga, s mi lesz, ha ismét engem kéret majd az uralkodó estére...-Nem hallod, gyere már!- lökött meg ismét, erélyesebben szólva. Mivel egyébként is feszült voltam és féltem, kissé ingerülten válaszoltam.
-Hagy engem békén, törődj a magad dolgával inkább!-kiabáltam rá, mire ő sértődötten hagyott ott engem a földön, s beállt a hosszú háremi sorba, amiből már csak én hiányoztam. Mivel nem akartam találkozni Szulejmánnal, hogy nehogy megkérdezze, miért nem lakok az általa kijelölt kivételezetti lakrészemben, s miért vagyok ismét ilyen ruhában, úgy döntöttem, elbújok előle. Gyorsan félretoltam a vízzel teli vödröt, majd odasiettem egy asztal mögé, s megbújtam mögötte.
-Gyerünk lányok, elhallgatni, fejeket le, egyenesen áll!-utasította a lányokat Gül aga, miközben én épp az asztal mögül figyeltem az eseményeket.-Várjunk csak, 51, 52... Valaki hiányzik!-Erre jobban meglapultam az asztal alatt, s próbáltam teljesen elfedni magam.
-Tisztulj, Szulejmán szultán őfelsége érkezik!-hangzott el a bűvös szó, mire még a légy is megállt a háremben, senki, még szólalni sem mert, s egyenesen állt, várva, hogy belépjen az uralkodó. Egyedül én mozgolódtam hátul, remélve, hogy Szulejmán nem fogja szóvá tenni hollétemet. Pár másodperc múlva megpillantottam őt szép, hosszú kaftánfában. A lányok mind lehajtott fejjel álltak, ő pedig a szokásos lassú járásától eltérően igen sürgősen menetelt előttük, mintha keresne valakit.
-Harize hol van?-lépett oda hirtelen Gül agához, aki értetlenkedve nézett végig a hosszú soron.
-Bocsáss meg nagyuram,-fordult az uralkodóhoz bizonytalanul- de én nem ismerek Harize nevű háremhölgyet, biztosan ez a neve annak, akit keresel?-mosolygott rá, de persze ezt ő nem viszonozta, dühösen nézett vissza a tudatlan férfira.
-Már hogyne, gondolod nem tudom, hogy kit keresek, te féleszű! Mégis mi az, hogy nem ismered?!-förmedt rá Szulejmán. Mivel már nem bírtam tovább nézni, hogy miattam szidják meg szegényt, kibontottam hajam, nagy levegőt vettem, majd lassan, összeszorított szemmel felálltam az asztal mögül. Gül rögtön észrevett engem, majd gyorsan odasietett, karon ragadott, s beállított a sorba. A lányok mind engem néztek, nem értették, hogy miért csináltam ezt. Az aga ekkor az uralkodóhoz futott vissza.
-Bocsáss meg, nagyuram, de ez a lány...
-Harize!-vágott szavába Szulejmán, majd elém sietett. Én persze ekkor is próbáltam rideg lenni, nem néztem szemébe, csak a földet bámultam mereven.-Mi történt, az előbb hozzád indultam, mikor láttam, hogy szobádból épp holmijaidat pakolják. És ez a ruha, miért vagy ebben, hisz te kivételezett vagy!-kezdett faggatni mindenről, de szólalni sem tudtam.
-Már nem, nagyuram, tegnap a Valide nagyasszony parancsára visszakerült az alsó szintre.-mondta, még mindig nem értve, hogy miért szólít engem Harikának Szulejmán, hisz a háremben erről még szólni sem mertem.
-Mi történt?-fordult ismét felém, nem értve a helyzetet. Az aga ismét helyettem válaszolt:
-Alexandra engedetlenül és szemtelenül viselkedett Mahidevran szultánával, így a nagyasszony nem tűrte meg a kedvencek közt.-mondta, majd rosszallóan nézett rám.
-Igaz ez?-Emelte fel fejem államnál fogva, majd szemembe nézett. Nem tudtam, mit csináljak... Tegyem szóvá a tegnapit, vagy erősítsem meg őt azzal a hazugsággal, hogy megsértettem az uralkodó család egyik tagját? Persze végül a megbeszélt mellett maradtam.
-Igen, nagyuram, az én hibám az egész, bocsáss meg asszonyod nevében is!-mondtam neki, közben pedig szememből kicsordultak a könnyek kezére. Azt hittem, hogy majd ezután otthagy engem, s többé, legnagyobb fájdalmamra nem keres, de helyette megtörölte arcomat.
-Harize, hisz te reszketsz!-mondta, majd megnézte, hogy nem meleg-e homlokom. Komolyan, elképesztő, hogy míg engem szemtelennek állítanak be feleségével szemben, ő szidás helyett még hogylétem felől érdeklődik!-Arcod is, szinte lángol!-most, hogy így említette, valóban rosszul voltam. Persze a reszketés nem attól, hanem a félelemtől volt, de már kora reggel fejem is fájt, biztosan meghűltem tegnap este a tengeren, mert hát nem úgy készültem, hogy esti "vízitúrára" megyek... Viszont ezt neki nem mondhattam.
-Nincs semmi bajom, nagyuram, csak fáradt vagyok, tegnap... tegnap sokáig fenn voltam, ennyi az egész.-füllentettem, mert így is majdnem elszóltam magam.Persze nem hagyta annyiban..
-Attól még az ember nem lesz lázas. No, gyere, a legjobb lesz, ha megnéz egy orvos, nehogy nekem te is pestises legyél!- Hát, én is nagyon remélem, hogy valóban, csak egyszerű megfázás..
-Rendben, nagyuram.-fogadtam el, mert őszintén kissé megijesztett ezzel a dögvésszel... Szulejmán kézen fogott, majd kihúzott a sorból, s semmibe véve mindent kivezetett a háremből. Felmentünk az orvoshoz, meglepetésemre saját kíséretével, senki mással. Ott bementem egy szobába, ő pedig az ajtó előtt maradt, az orvos kérésére, mert a járvány miatt semmilyen tünetes beteget nem engedett az uralkodócsalád közelébe, míg nem győződött meg róla, hogy nem dögvész-e. Persze, én sejtettem, hogy ez megfázás lesz, azért is hagytam, hogy maga, Szulejmán kísérjen ide fel, de azért minden esetre nem árt soha, ha biztosra megy az ember.. Bementem hát a szobába, majd megvizsgált az orvos. Mikor kész lett, kiszólt az uralkodónak, aki rögvest be is jött. Ebből már biztosra vehettem, hogy nem a pestis fertőzött meg.
-Az orvos szerint egyszerű meghűlés, szerencsére.. Viszont nem értem, hogy mitől, hisz kinn sem voltál az udvarban mostanság, ha jól tudom, a palotában pedig nem fázhattál meg!-Szólt hozzám az uralkodó. Erre nem tudtam mit mondani, hisz valóban kinn sem voltam a kertben, kivéve persze tegnap... De arról ő nem tudhatott. Már azt hittem, végre kimegy, s nem kell tovább hazudoznom neki, de ekkor kedves, aggódó arca összeráncolt lett, szemöldökét felhúzta, s nyakamat kezdte bámulni. Először nem értettem, mit találhat rajta olyan érdekesnek. Nyakláncodat már nem is hordod?-nyúlt oda nyakamhoz, de amint megérintette, megéreztem a tegnap este szerzett heget, amit a lánc vájt nyakamba az erős húzás miatt. Gyorsan elvettem kezét, majd, próbálva természetesen viselkedni, megsimogattam kezét.
-Dehogynem, nagyuram, csak ma még nem volt alkalmam...
-Mi a baj, talán fájlalod?-vágott szavamba az előbbi kézelhúzási cselekedetem miatt.
-Nem, dehogy is, csak,... csak,...-nem tudtam mit mondani, hogyan fojtatni, elakadt a szavam. Erre ő félredobta nyakamról a barna tincseket, majd jobban szemügyre vette.-Mi történt, mi ez?-simította lassan végig a piros, zöld foltot és heget.-Bántott valaki?- Ekkor hazudni már képtelen voltam.
-Nagyuram.. Én.. én nem mondhatok erről semmit, kérlek ne is faggass vele!-mondtam neki, de ránézni nem mertem.
-Mi az, hogy nem mondhatsz, mégis miért nem?!-szólt kissé határozottabban, keményebben. Ekkor már felkaptam tekintetem, s mélyen a szemébe néztem.
-Kérlek, értsd meg, ha most neked elmondom, csakis magamnak ártok! Megölnek, ha bárkinek eljár a szám, már így is túl sokat mondtam.
-Mi az, hogy megölnek, mégis ki, beszélj már végre!-mondta erélyesen, persze csak aggodalma miatt. Én viszont még mindig nem mondtam semmi konkrétat. Sőt, ez alkalommal meg sem szólaltam kérdésére.-Harize fogta meg némi csend után kezemet.- Hidd el, amíg én ennek a palotának és ennek a birodalomnak ura vagyok, neked bántódásod nem esik! Úgyhogy kérlek fejezd ezt be, és mond el, hogy mi ez az egész.. Rendben?- Mikor ezt kimondta, teljes biztonságban éreztem magam mellette, úgy éreztem, el kell mondanom neki a történteket.


Mahidevran szemszöge:
Az egész reggelem nyugodtan és békésen telt, minden olyan szép volt, és végre úgy éreztem, hogy Alexandrát is sikerült lerendeznem, Veronának hála.. Most talán minden olyan lesz, mint régen.. Az uralkodó ismét engem hív majd az estékre, fantasztikus lesz! Miközben így gondolkoztam, s reggelimet vártam hajamat kezdtem fésülgetni, míg meg nem érkezik Verona az étellel. Alig telt bele pár perc, mielőtt kiment, már nyílt is az ajtó.
-Köszönöm, Verona, tedd csak le az asztalra, és menj!-mondtam neki, de nem válaszolt. Megfordultam hát, hisz idáig háttal ültem az ajtónak, de szolgám helyett Szulejmán állt az ajtóban. Gyorsan meghajoltam előtte, majd vidáman, jókedvűen, hogy immáron minden rendben szaladtam, hogy átöleljem, de ő megállított ebben. Komoly és feszült ábrázatot öltött magára, majd hirtelen ordibálni kezdett.
-Mégis mit jelentsen ez, Mahidevran?!-Hirtelen eszembe jutott Alexandra, hogy talán mégis elmondhatta neki, amit Verona tegnap mondott neki? De az nem lehet, hisz semmit sem tett vele, csak beszélgettek, miért tette volna?
-Nem egészen értem, nagyuram...-kezdtem mondani neki, s közben bíztam abban, hogy egészen másról van szó, hogy nem emiatt ilyen ingerült.
-Ne add az ártatlant, Harize mindent elmondott!-vágott szavamba, én viszont valóban értetlenül álltam előtte.
-Még mindig nem értelek, miféle Harizéről beszélsz?-kérdeztem valóban kíváncsian, hisz nem is ismerek a palotában Harize nevű lányt! Az uralkodó viszont nem hitt nekem.
-Miért játszadozol velem, tudod, hogy miről beszélek! Az a lány fontos a számomra, ebbe pedig nincs beleszólásod!-kezdtem érteni a dolgokat...
-Alexandrára gondolsz talán, muzulmán neve lenne ez?-kérdeztem, mire még idegesebb lett.
-Nem, ő még mindig keresztény, én adtam neki, saját akaratomból ezt a nevet! De most itt nem ezen van a hangsúly... Hogy mered bármelyik háremhölgyemet is megfenyegetni, s bántalmazni, ráadásul az éjszaka közepén?-Kérdezte határozottan, s egyre közelebb jött hozzám. Nem értem.. Verona hazudott volna, s valóban több történt tegnap köztük, mint egyszerű szóváltás?
-Nem, nagyuram, az nem úgy volt, én...-próbáltam megmagyarázni, de ismételten elhallgattatott saját szavával.
-Szót se többet, nem akarom hallani, hogy miképp húznád ki magad a dolog alól, csak azért jöttem, hogy elmondtam, nagyon nagyot csalódtam benned... Soha, senkinek sem ártottál, mindenkiben csak a jót láttad, soha, egyetlen szót sem szóltál ágyasaimra! Hát persze, mert nem is volt rá szükség! Frigyünk óta egyetlen másik asszonyt nem hívattam magamhoz, jól tudod! Harize volt az egyetlen, és te máris hadat üzensz ellene?! Azt hittem, te más vagy, mint Hürrem... (erre majd a következő fejezetben választ kaptok, hogy ő pontosan hogy is került elő...)-mondta, majd kifelé vette az irányt, s köszönés nélkül, ennyivel, becsapta az ajtót maga mögött. Szívem hirtelen elnehezedett, mellkasom összeszűkült, szám sírástól remegett.. Hirtelen összeestem, s a földre zuhanva kezdtem zokogni. Nem hiszem el, hogy Verona ezt tette velem! Miatta van ez az egész!