32.fejezet

Mahidevran szemszöge:
Nem hiszem el, hogy ezt mondta az uralkodó... Azt hittem, te más vagy, mint Hürrem... Talán igaza van, semmivel sem vagyok különb annál a nőnél... Pedig hogy útálta őt mindenki, köztük én is, a legjobban! És most vele mondanak azonosnak? Nem, Mahidevran, nem lehetsz ilyen, nem szabad, hogy az uralkodó őt lássa benned. Őt, a szörnyet, aki tönkre tette egykor az életét mindannyiunknak...
-Asszonyom...-zavarta meg gondolataimat szolgám, Verona a lehető legrosszabbkor, ugyanis még soha nem voltam mérges ennyire, mint most rá...
-Verona...-töröltem le könnyeim, majd hirtelen elöntött a düh.
-Asszonyom, miért sírsz, talán valami baj van?-kérdezte az ostoba, egy csepp félelem nélkül. Kínomban elmosolyodtam, majd közelebb mentem hozzá. Arcom minden egyes léptemmel egyre vörösebb, s komorabb lett. Mikor odaértem elé, dühösen vágtam arcon, hogy a földre zuhant tőle.
-Sejted, már, hogy miért, igaz?!- üvöltöttem mélyen, szemét keresve, de ő rám sem tekintett, csak feküdt a földön, arcát fogva.- Válaszolj, de ostoba, mert esküszöm, megöllek!-rángattam fel a földről, majd kezem közé fogtam arcát, hogy végre elkapjam tekintetét.
-Asszonyom, kérlek eressz, ez fáj...-szólt síró hangon, kezével pedig az enyémet próbálta leszedni magáról.
-Oh, valóban? Akkor nem gondolkoztál ezen a fájdalmon, mikor Alexandrával tetted ezt, ugye? Akkor nem gondoltad, hogy mekkora veszélynek tetted ki a jó híremet, a becsületemet, a kedvességemet, igaz? Hát akkor most viseld a következményeit!-szorítottam erősebben, szemem csak szórta a szikrákat.
-Asszonyom, én csak neked akartam jót, kérlek, ne büntess ezért!-kezdett sírásba, s egyre erősebben próbált kiszabadulni kezeim közül., én viszont nem hagytam neki.
-Még hogy nekem akartál jót, mégis ki mondta neked, hogy bántalmazd őt, egyáltalán mit csináltál vele?!-kérdeztem, majd elengedtem, hogy normálisan tudjon beszélni. Kicsit összeszedte magát, majd végre megszólalt.
-Én... Én csak kivittem kicsit egy agával a vízre, és...
-Hogyan, a vízre? Mégis minek tetted?-vágtam szavába értetlenül.
-Gondoltam kicsit hatásosabb volna a beszélgetés, ha tétje is lenne a dolognak, így azzal fenyegettem meg őt, hogy a tenger nyeli el, ha nem teszi, amit mondok...-Teljesen elképedtem...
-És mégis mit mondtál neki, te szégyentelen?-üvöltöttem ismét rá, majd megszorítottam karját.
-Én, én csupán annyit, hogy ne tagadja meg, mikor engedetlensége miatt kikerül a kivételezettektől, s hogy ha a szultán kéreti, ne járuljon elé. És még annyit, hogy kerüljön mindenféle mulatozást, ahol felhívná magára a figyelmet.-szedte össze gondolatait dadogva, s rám sem mert nézni.
-Ez mind jó beszéd, s okos ötlet, de miért kellett ehhez így megfenyegetni, hisz gondolhattad volna, hogy így az uralkodó fülébe jut a hír, ki mellett a lány fokozott védelem alatt áll!- mondtam neki erősen gesztikulálva.
-Ne haragudj asszonyom, nem tudom mi ütött belém, de féltem, hogy máshogy nem engedelmeskedik!
Mégis kinek képzeled magad, Verona? Nem tehetsz vehetsz kényedre, ráadásul az én hátam mögött! Mégis mit gondolsz, kit fognak ezért megróni, s kibeszélni? Nem téged, te a szolgám vagy, így minden rajtam csattan majd! Gratulálok neked!-mondtam, majd kitessékeltem a lakrészből. Talán még soha nem voltam ilyen feldúlt, mit most. Mi lesz ezután, az uralkodó örökre megutált? Alexandra, vagyis, mint kiderült, Harize, most vajon még közelebb kerül majd az uralkodóhoz? És ha soha többé nem lehetek szerelmemmel?! És még ott van Nigar is, mikor lesz már ennek az egésznek vége?!


Harize szemszöge:
Az uralkodó a történtek után egész nap velem volt, s lakrészében vigyázott rám, szinte ki sem ment egy percre sem. Persze nagyon jól esett, és biztonságban is éreztem magam, de mégis, valamiért bűntudatot éreztem, amiért Mahidevrannal ezt teszem... Hisz ő mindig jó volt hozzám, mikor őt szolgáltam, akkor is kedves volt velem, mintha vele egyenrangú lettem volna. Én pedig ezt teszem vele.
-Mi a baj, drága Harizém?- zökkentett ki gondolataimból Szulejmán, miközben karjaiban simogatott a kandalló előtt.
-Nem is tudom, szerethetlek én egyáltalán?-kérdeztem, mélyen a szemébe nézve. Az uralkodó erre furcsán nézett rám, s szemöldökét felvonta.
-Nem értelek, asszony, kifejtenéd bővebben?
-Hát, míg mi most itt ülünk meghitten a tűz előtt, addig feleséged szobájában utánad epekedik... Úgy érzem, nekem nincs jogom beleavatkozni ebbe a szerelembe.- másztam volna ki öléből, de ő visszahúzott magához, s megcsókolta fejemet.
-Harize, Mahidevran rettenetes dolgot tett, miért most egyébként is bűnhődnie kell, másrészt, soha nem neveztem vagy gondoltam őt szerelmemnek. Feleségem, mert szép, okos, kedves asszony, s anyám is úgy látta jónak, ha elveszem őt. Szeretem, mint minden háremhölgyemet, de szerelmet soha sem éreztem iránta, szívemet őelőtte nyerte meg csupán egyetlen asszony, senki más...-erre felkaptam a fejem.
-És ki az az asszony, ha kérdezhetem?- fordultam felé kíváncsian.
-Még évekkel ezelőtt élt a palotában, Hürremnek hívták...- zárta volna rövidre, de én tovább kíváncsiskodtam.
-És mi történt vele, vagy már miért nincs a palotában?- Erre kissé feldúlt lett, látszott, hogy nagyon nem szerette volna ezt felhánytorgatni, viszont én már csak ezért is szerettem volna tudni, hogy mégis miért ennyire feldúlt ettől a dologtól...
-Ez egy nagyon hosszú, és kényes történet, nem szeretnék most belemenni...-mondta, majd bekapott volna egy szőlőszemet, de én kivettem kezéből.
-Kérlek, annyira kíváncsi vagyok!-mondtam, majd magam kaptam be a szőlőszemet. A szultán elnevette magát, majd végül beleegyezett.
-Hürrem Ruténiából jött ide hozzánk, jóanyám parancsára pedig a hárem tagjává vált. Eleinte csöndes asszony volt, mindenkivel kedves, jólelkű, mindent elvégzett, amit parancsoltak neki, akár egy angyal. Mikor egyszer látogatóba mentem a hárembe, akkor pillantottam meg személyesen először, mindig csak hallottam, hogy milyen szorgalmas, és illedelmes leány. Engem is, egyből elvarázsolt bájos jellemével. Gyönyörű, vörös haja volt, tengerkék szeme, piros orcája, porcelán fehér bőre. Egyből belé szerettem, s hamar a kivételezettek közé is emelkedett általam. Akkor már inkább panaszok érkeztek róla, mint dicséretek. Sokaktól halottam, hogy Hürrem egyre engedetlenebb, s csak s saját feje után megy, s hogy többször akadnak konfliktusai a többi háremhölggyel, de ekkor még nem figyeltem fel rá különösképp', hisz velem ugyanolyan kedves, és örömteli volt, mint azelőtt. Néhány hónap múlva úgy döntöttem, feleségül veszem, akkor volt várandós gyermekünkkel is. Kimondhatatlanul boldog voltam vele, minden egyes percet áldottam, mikor vele lehettem. Anyám viszont egyre többet mondta, hogy valami nincsen rendben vele, s a házasságot is ellenezte vele, mert mondása szerint egyre gonoszabb, és önfejűbb asszony, s őt is, többször azzal fenyegette, hogyha nem fogadja el, maga öli meg. Én viszont még ekkor sem hittem senkinek, elvakított a szerelem, feleségemül vettem. Anyám próbált nekem más asszonyt keresni, hogy elfelejtsem őt, ekkor jött Mahidevran... Sokat járt ide, szabad nőként, de akkor még nem lakott itt, anyjával Ankarában élt, még Ibrahim előtt volt fővezírem leányaként. Engem viszont csak Hürrem érdekelt, hiába próbálkozott a Valide. Később őt is megismerte Hürrem, mikor én láttam őket együtt, mindig kedves volt vele, de Mahidevran mondása szerint őt is többször megfenyegette, hogy életére tör, ha nem távolodik el tőlem. Ekkor már én is figyelni kezdtem őt, de még ekkor sem foglalkoztatott annyira, bárki mondott róla bármit, én nem hittem el. Mikor még Hatice húgom élt, tőle is kaptam megerősítést afelől, hogy Hürremmel minden rendben, ők nagyon jóban voltak. Viszont rajta kívül kezdte őt mindenki megutálni. Úgy határoztam, hogy védelemben tudhassam, anyámmal egyenrangúan irányíthatja a háremet, ami mindenkinél felháborodást váltott ki, hisz ilyet nem lehet, de engem ez sem érdekelt. Teljesen elvarázsolt engem, az ujja köré csavart... Míg mást kínzott az udvarban, s szolgák millióit távolította el a palotából, elhelyezve maga mellett saját bizalmasait, kiépítve sajátjaként a palotát, addig velem gyöngéd és elbűvölő volt, soha nem láttam rajta, hogy gonosz lélek rejtőzik benne. Bármint kért, én megtettem neki, nem volt olyan, amit ne kapott volna meg tőlem, vagy te tettem volna meg neki. Az életemként szerettem... Viszont egyszer, mikor épp anyához mentem volna jó kívánságaiért, őket hallottam beszélgetni, gondoltam nem zavarok, megvárom, míg befejezik. Meghallottam, miről beszélgetnek. Hürrem anyámat valóban azzal zsarolta meg, hogy elhozza a halálát, ha nem engedelmeskedik neki. Anyám többször is mondta, hogy Hürrem nem szeret engem, csak kihasználja, hogy hatalomra tegyen szert, és mint kiderült, ebben is igaza volt. Hürrem akkor arról is beszélt, hogy én bármit megteszek neki, amit csak mondd, s azt is elintézi, hadd idézzem őt: hogy az ostoba fia maga végezzen az anyjával, s akkor már semmi sem állíthatja meg abban, hogy a leghatalmasabb nő legyen a birodalomban. Egy világ tört össze bennem. Életemnél is jobban szerettem, ő pedig átvert, s kihasználta az érzéseimet. Azonnal elváltam tőle, majd messzire száműzettettem anyámmal, gyermekünkkel, a kis Alival együtt. Ekkor vettem feleségemül, bánatomat felejteni Mahidevrant. Viszont őt nem tudtam úgy szeretni, mint Hürremet. Mindenkit megrázott a Hürrem korszak, a feje tetejére állította az egész birodalmat, de legfőképp a palotát. Azóta sem hallottam felőle, s nem is szeretnék...
-Értem... Sajnálom, nagyuram. -simítottam végig karját megértően. Ő erre elmosolyodott.
-De hagyjuk is, ez a múlt szele, a jelen te vagy, szépséges Harizém! Úgyhogy ne félj, nem avatkozol bele szerelmi életembe, ugyanis nekem te vagy a szerelmem.-csókolt ismét homlokon, majd átölelt. Kissé megnyugtatott ezzel, de Mahidevran akkor is sajnálom, mert ő tiszta szívből szereti őt... Rémes lehet most neki...


Ibrahim szemszöge:
A beszélgetésünk után egész végig Nigarral maradtam, el sem mozdultam mellőle, nem érdekelt a fertőzés veszélye, egy csöppet sem. Ha Allah kegyes hozzám, se őt se engem nem zár el a földi élettől, s ha kedvesemet mégis elszólítaná, úgy állok elébe, megyek vele én is! Nélküle semminek sem lenne értelme. Viszont láttam, hogy minden órában egyre életvidámabb, talán egyre egészségesebb is, nem tudni. Az éjszakát is nála töltöttem, vele aludtam el, az ő lágy lélegzetét hallgatva, s hideg kezét szorítva.
~
Pirkadni kezdett, s a nappal együtt én is felébredtem nyugodt voltam, hogy kedvesem mellett töltöttem az estét, s hogy végre tegnap megérttettem vele, hogy nem adhatja fel. Kényelmesen, nyugodtan nyúltam az ágy másik oldala felé csukott szemmel, hogy megérezzem őt mellettem, de puha arca helyett csak a párna selymességét éreztem. Hirtelen kinyitottam a szemem, majd megfordultam, s láttam valóban nem pihen mellettem, s hogy hiába keresem,  egyedül vagyok az ápolóban. Reggeli fáradtságomat félretéve pattantam ki az ágyból, majd még hálóruhában kisiettem az előtérbe. Harikával futottam össze, hamar le is állítottam.
-Hol van Nigar?!-kérdeztem feldúltan, nem értve, miért nem fekszik pihenve a szobában. A lány meghajolt előttem, majd majd mélyen a szemembe nézett, könnyes tekintetével.- Mi van vele, beszélj végre, hová vittétek?- rángattam meg kissé vállánál fogva, s vártam, hogy mondjon már valamit végre, de nem szólt, csak állt előttem némán. Ekkor hirtelen megpillantottam az orvost, majd elé siettem, hátha ő többet mond majd.
-Yosa Effendi, kedvesem hol van, mondd?- kérdeztem kedvesen, s bizakodva, hogy itt van valahol, de egy belső hang már ekkor megsúgta nekem, hogy mi történhetett vele. Yosa Harikához hasonlóan csak hallgatott, egy árva szót sem szólt hozzám, csak nézett engem, mint egy hőst. Egy hőst, kit valamiért nagyon csodálnia kell, kit most áhítattal s odaadással tisztel valamiért, valami nagy dologért, amit tett, vagy a vállára vett. De vajon mi lehet ez a nagy dics? Miért néz így rám? Úgy, mintha részvétét nyilvánítaná nekem? Semmi oka nincsen rá, tudom, hogy csak én értem félre, nem, neki erre nincs oka, hisz engem nem kell semmiért sajnálni, nem történt semmilyen veszteség, nem, nem lehet! Hirtelen sok ember sírása ütötte meg fülemet a kert frissességén és bokrain át, hová azonnal kisiettem ekkor. Szívem minden léptemmel gyorsabban dobogott, levert a víz, hogy vajon mi vár majd kint rám. Az ajtó előtt, a küszöbön állva, mély levegőt véve mentem tovább a szabadba, a hangok irányába. Egyre hangosabb, és hangosabb lett minden, már láttam a sok embert, kik egy fehér márványépítmény felett állnak fekete ruhában, egymás kezét fogva. Odaértem, hirtelen magam előtt láttam az uralkodót, hogy Harizét öleli szorosan magához, elrejtve az asszony könnyeit mellkasával, s bő kaftánjával. Mahidevran szultánát, ki ekkor zsebkendővel kezében remeg, s imádkozik halkan. A szultán nagyasszony állt csak némán, s mérhetetlen komor, rezzenetlen  arccal a kőtömb előtt mereng valamin. Hirtlelen odaérkezésemmel mindenki rám szegezte tekintetét ugyanazzal a tisztelettel és odaadással, mint az orvos, ki elől az előbb jöttem el. A sok ember bekerített tekintetével, nem tudtam mit csináljak, mit mondjak, mit reméljek. Nem, ezek nem gyászruhát viselnek, ezek csak néznek, kedvesemnek ehhez semmi köze nem lehet! De mégis hol van?
-Hol van Nigar, mondd?- léptem hirtelen Mahidevran elé, ki ekkor szemét törölgette kendőjével, majd kérdésemre, egy árva szó nélkül fordította el tőlem fejét. Minden bátorságom összeszedve léptem egyre közelebb oda, mi felé a szultána is fordult. Mindenem remegett, fejemből az összes gondolat kiszállt, üres bábuként közeledtem a kőtömb elé. Odaértem... Láttam, hogy felette átlátszó üveg díszeleg, a nap megcsillogtatja felületét. Belenézek, mint halálos tükörbe, miben valami rettenetet fogok látni... És íme, látom... Látom kedvesem alatta, szürke szájjal, sebes bőrével, élettelen testben... Szívembe hirtelen erős fájdalom nyilal, nem hagy levegőhöz jutni. Hirtelen, erőmet vesztve, omlok a fehér kőkoporsóra. A belső hangnak igaza volt... Kedvesemet elvitte a pestis... Szólalni én sem bírok ekkor már, könnyeim beszélnek helyettem. Sírok, zokogok a fájdalomtól, mit belül érzek. Gondolatok száza önti el egyszerre a fejem, s levegő után kapkodok.
-Nigar!!!!-üvöltök fel hirtelen, de mire ezt megettem, alattam már puha a felszín tart, s takaró borít, én pedig az ágyban ülök.
-Ibrahim, mi lelt, mi baj szerelmem?- fogta meg vállam ijedten kedvesem hideg keze. Lassan fordítottam oldalra fejem. Valóban ő az, s él, nem vesztettem el, csupán képzeletem ostoba szüleménye volt ez!
-Jaj, Nigar!-nevettem fel, s tulajdonomként öleltem magamhoz gyönge testét.
-Mi történt, miért ver így szíved, mondd?- kezdett vizsgálni, én pedig még mindig nem tudtam felfogni, hogy valóban őt ölelem. Viszont nem akartam neki megemlíteni rossz álombeli látomásom, mert még nagy jelentőséget tulajdonít a dolognak, s ismét elveszti a reményt gyógyulása felől.
-Semmi nem történt, kedvesem, csupán örülök, hogy vagy nekem!- Nigar elmosolyodott, s végigsimította arcom.
-Jelenléted minden bajomra gyógyír. Ha mellettem vagy, úgy érzem semmi bajom nincsen, egyszerre minden fájdalmam elmúlik, csak a mi közös életünkre gondolok!- mondta, folyamatosan mosolyogva rám, s kezemet fogva.
-Ne félj, csak napok kérdése, és újra a kis kertünkben fogunk ülni a kellemes melegben, madáréneket hallgatva.- mondtam neki homlokát simogatva, de őt egy másik ügy foglalkoztatott...
-Úgy hiányzik Meliha, őt is úgy látnám már, vele mi van?
-Nem tudom, kedvesem, hozzá engem sem engednek már, tudod.- mondtam szomorúan. Nigar aggódni kezdett gyermekünkért.- De ne féltsd őt, a legjobb szolgák, köztük Harika is vigyázzák, s hamarosan mi is újra láthatjuk őt!-mosolyogtam rá, hogy újból jókedvre derítsem.
Legyen úgy, pasám!- majd visszabújtunk még kicsit az ágyba.

~

Nigar szemszöge:
Teltek, múltak a napok, én pedig egyre csak jobban lettem. Ibrahim jelenléte valóban többet segített mindennél, a legkülönb gyógyító krémeknél és főzeteknél... És végre én is elhittem, hogy még van esély a gyógyulásra, hogy nem veszítem el sem őt, sem gyermekemet! Az orvos reggelenkénti vizsgálásai is egyre jobb, és jobb eredményt mutattak, még maga is alig akarta elhinni, hogy valóban, ha egészen lassan is, de felépülök a pestisből! Mondása szerint nagyon ritka, hogy ebből valaki felépül, ráadásul még nem találkozott olyannal, hogy már szinte a végső fázisban hirtelen pozitív változás következik be, egyedül még csak nálam. Én viszont mindezt csakis szerelmemnek, és persze Allahnak köszönhetem. Végig mellettem voltak, s nem engedtek át a halál sötét árnyékának.
Egy héttel később már sebeim is kezdtek leszáradni, a palotában lassan kezdett elterjedni a gyógyulásom híre. A Topkapiban még ilyen információkkal nem keresték meg az uralkodót, de azt ott is tudták, hogy állapotom az elmúlt napokban egészen megnyugtató, s reményteljes lett.
Három hét telt el azóta, hogy megfertőződtem... Az orvos reggel, mikor felkeltem még utoljára megvizsgált.
-Na? Mondd, hogy vége!- fogtam meg az orvos kezét, miután végzett mindennel.
-Asszonyom, most már valóban kijelenthetem, újból egészséges vagy!- mosolygott rám őszintén. Igaz, az már tudtam, hogy nem fogok meghalni, de mégis, olyan jó érzés volt hallani, hogy újból, semmi bajom sincsen! Elöltött a meleg boldogság, lelkem pedig végleg megnyugodhatott, hogy valóban férjemmel és gyermekemmel maradhattam. Ekkor Ibrahim lépett be az ajtón, én pedig neki is elmondtam a jó hírt.
-Kedvesem, ez csodálatos!- nevette el magát, majd örömében a levegőbe emelt, s megpörgetett, úgy ölelt magához, s csókolt szerelmesen.