27.fejezet

                                            Sziasztok!
Igen, megint egy apró kis megjegyzéssel kezdem!:D Ugyanis nem rég láttam, hogy még három tag is rendszeresen olvassa a blogot, aminek nagyon örültem, köszönöm nekik, hogy írtak! A másik pedig, tudom, gyakrabban kéne részeket kiraknom, de sajnos tényleg mostanában kevés időm van,  és egy óriási problémám is adódott, de ma végre minden helyre jött! Hiszen amikor írni kezdtem ezt az egész történetet, akkor semmi dolgom nem volt, de most hetente kétszer járok táncolni és edzésem is van, szóval ez kicsit elveszi az időmet... De mindig igyekszem, hogy hamar kirakjam, csak annyira szerettem volna legutóbb megfelelni az időpontnak, hogy végül is nem lett valami izgalmas... Persze ezt nem is szántam annak, de, hát azért ennél igen...:) Szóval ez többi nem fog megtörténni (remélem), de igyekezni fogok!♥MÉG EGYSZER MINDENKITŐL SZERETNÉK ELNÉZÉST KÉRNI!

27. fejezet

Mahidevran szemszöge:
Azt hittem, megfojtom, mikor megláttam a nyakláncot nyakában. Ráadásul az volt kedvencem! Az uralkodó is biztos nekem szánta az elején, ha ez a nő nem jön be a képbe! És még tenni sem tudok ellene, hisz Nigar rám bízta Melihát, aligha tölthetném így az uralkodóval a napot! Mást pedig nem bízok meg vele, most én felelek érte. Viszont így félő, hogy megint őt hívatja majd Szulejmán... Tennem kell valamit, ez így nem jó! Viszont egyetlen, eddigi támaszom, a Valie, most biztosan nem segítene nekem... Megmondta: Ezentúl máshogy lesz! Valahogy őt is ki kellene békítenem! Jajj, nekem! Alexandra fenekestül felfordított mindent!

Nigar szemszöge:
Végül mégiscsak kocsival mentünk, mert túl hozzú lett volna az út, még így is annyira sokáig tartott! Egyedül Alexandrán járt eszem... Nagyon gyanús volt, nem ilyen szokott lenni, én már csak tudom... Én is ilyen ideges és feszült voltam, mikor Ibrahimról kérdezgettek engem. Biztos vagyok benne, hogy beleszeretett! Te jó ég, Mahidevran mit szólhat, remélem azért vigyáz gyermekemre!
-Asszonyom, minden rendben?-szólított meg hosszú csönd után Harika, kinek nagyon jó kedve volt a kis utazás miatt. Én is, olyan örömmel jöttem el, de most annyira félek... Egyrészt féltem gyermekem, hogy így megfelelő figyelmet kap-e, másrészt Alexandrát... Ha Ibrahimmal és velem is ez volna, ki tudja, mit tennék az illetővel! Mahidevrant pedig sajnálom, remélem, uralkodik majd magán...
Igen, Harika!-mondtam aztán végül kedvesen, majd tovább gondolkoztam... Nemsokára odaértünk, megállt a kocsi. Harika ugrott volna, de hirtelen megállt, tudta, hogy meg kell várnia minket, de én intettem neki:
-Menj csak, mi is mindjárt megyünk!-Erre szolgám szinte kirepült a kocsiból, úgy futott egyenest egy kis ház felé, mit a távolból láttunk. Elnevettem magam, olyan jó, hogy ennyire örül,  s hogy én is segíthettem neki valamiben! Ibrahim ekkor lepattant, majd nekem is segített leszállni, úgy mentünk a lány után. Minden olyan szép volt, madarak csicseregtek fülünkbe, a virágok pedig illatukkal bolondítottak mindet. Nálunk minden olyan egyhangú volt, egyedül kertemben szerettem lenni, sétálni is rossz volt ott. Milyen jó lenne, ha mi is ilyen szép helyen laknánk! Miközben így gondolkoztam, oda is értünk a házikóhoz, hol meg is pillantottam Harika rokonjait. Épp nagynénjével beszélgetett, mikor mi is odaléptünk hozzájuk. Szolgám ekkor mellém állt, majd bemutatott minket:
-Néném, ő itt Nigar asszony és Ibrahim pasha, kiknél néhány napja szolgálok! Nekik köszönhetem e látogatást is!-mondta, majd rám mosolygott. Az asszony erre azonnal meghajolt, nyilván nem tudta, hogy Harika nem egyedül jött, majd megcsókolta ruhánkat. Olyan kellemetlen volt, miért is nem mondtam Harikának, hogy ne mondja kik vagyunk!
-Asszonyom, fogadd legnagyobb köszönetem, amiért elengedted hozzánk a leányt, nem hittem, hogy még valaha látom őt!-mondta, majd Ibrahimhoz lépett-Uram, neked is hálás vagyok és örülök, hogy ti is eljöttetek!
-Köszöntelek, jó asszony, és inkább mi vagyunk neked hálásak, hogy eljöhettünk ide!-mondtam meglepetésére.
-Ne tréfálj, asszonyom, gyertek inkább beljebb, hamar!-nevette el magát, s előre sietett. Igen alacsony, pörgős asszony volt, csak úgy futott befelé vézna kis lábain, haja, mi ki volt engedve, pedig csak úgy lobogott utána. Szegény nő, biztosan megleptük őt, azt sem tudta hirtelen, hova rohanjon. Bementünk utána, Harika pedig megmutatta, hogy hova üljünk. Egyszer csak, az egyik szobából kijött egy kislány, majd odarohant a sürgő-forgó asszonyhoz.
Anya!-szólt vékony hangon, majd felkérezkedett hozzá. Ekkor láttam csak meg, hogy orra tiszta vér.
-Mi történt vele?-kérdeztem aggódva, a nő pedig fogott egy zsebkendőt, majd megtörölte kislányát.
-Nem tudom, tegnap is ez történt, nem értem mi lehet vele, lehet, hogy nem kéne ennyit mozognia, megállás nélkül ugrál egész nap!-mondta, majd elnevette magát. Ekkor Harika rögtön hozzá futott, majd átvette volna a gyermeket, de a kislány nem engedte, erősen bújt anyja ölébe.
-No, mi bajod, nem ismered meg őt?-kérdezte tőle az anya kedvesen, nem értette reakcióját gyermekének. Harika csak nevetett, majd visszalépett mellém. Ekkor közelebb mentem a kislányhoz, majd rámosolyogtam.
Hát téged hogy hívnak?-kérdeztem, ő pedig kuncogni kezdett.
-Nihal.-mondta, majd felém nyújtotta kezét. Én ezen meglepődtem, majd átvettem a gyermeket.
-Neked mi a neved?-kérdezte kis, cérna hangján. Harika erre kissé féltékenyen nézett rám, minek egyáltalán nem örültem. Persze megértettem, hisz az ő unokahúga, de nem tehetek róla, hogy hozzám akart jönni. Ekkor visszanéztem a kislányra, majd válaszoltam neki:
-Nigar, drágám!-mondtam, majd megpusziltam homlokát. Annyira aranyos kislány volt, hosszú, fonott szőke haj, kis kék szemek... Egy tünemény volt.

Ibrahim szemszöge:
Olyan aranyos volt Nigar, ahogy a gyermekkel játszott. Csak néztem őket és ültem a széken, ahogy beszélgetnek egymással. Egyszer csak Harika nagynénje jött oda hozzám.
-Pashám, kérlek bocsássatok meg, de sajnos semmivel nem szolgálhatok, mi sem ettünk még ma semmit...-mondta, szégyellve magát. Szegény nő, el sem hittem, amit mondott... Már egy óra lehetett, azóta nem ettek semmit?! Borzalmas... Ekkor zsebembe nyúltam, majd elővettem egy kis tarsolyt.
-Fogd, kérlek, és vegyél belőle meg mindent, amire szükségetek van...-mondtam, rengeteg aranyamat odaadva neki, mit akkor kaptam az uralkodótól, így épp zsebemben volt. Ő erre szinte sírva fakadt, majd elvette kezemből.
-Köszönöm neked, köszönöm!-mondta, majd erre már szemében megjelentek a könnyek.
-Ugyan, röstellem, hogy csak ennyit tudtam segíteni!-mondtam, majd felálltam s átöleltem az asszonyt. Nigar erre abbahagyta a nevetést, mivel látta, hogy sír szegény, s hogy vigasztalom. Letette a kislányt, majd odajött hozzánk. Én ekkor elengedtem a nőt, majd odaálltam Nigar mellé.
-Tudunk még valamiben segíteni?-kérdezte tőle kedvesem, majd megsimogatta vállát. Ő csak letörölte könnyeit, majd válaszolt:
Ugyan, nem kell, asszonyom, és neked is köszönöm, hogy ennyit segítettetek! Ti olyan jók vagytok!-mondta, majd Nigart is átölelte. Így teltek az utolsó percek, mit ott töltöttünk, ugyanis nem sokára vissza indultunk a palotába, kedvesem aggódott Meliháét. Harika nénje és unokahúga kocsinkig kísértek, majd elbúcsúztunk tőlük, s beszálltunk. Gondolom szolgánk maradt volna még, de majd úgy is jövünk még, szeretnék segíteni ezen a kedves családon...
-Kérlek, ne haragudj, hogy csak ennyit maradtunk, de aggódom a gyerekért.-mondta Nigar Harikára nézve.
-Megértem, asszonyom, és köszönöm, hogy eljöhettem ide!-mondta, majd elindult a kocsi. Először természetesen a Topkapiba mentünk, hogy elhozzuk a csöppséget, majd haza indultunk. Még alig volt három óra, mikor megérkeztünk, mégis úgy éreztük, mintha egész nap el lettünk volna. Le is pihentem volna rögtön, de épp akkor jelent meg egy aga, ki engem keresett.
-Mondd, mit akarsz?-kérdeztem kissé sietve, nem volt túl sok kedvem a dologhoz.
-Bocsáss meg pashám, de most jövök Szulejmán szultántól, ki sürgősen látni kíván!-Te jó ég, el is felejtettem az államügyeket, annyira el voltam foglalva a családdal!
-Értem, köszönöm!-mondtam, majd már vettem is fel újból mindent, s indultam a palotába.

Harize szemszöge:
A délelőtt szinte semmi dolgunk nem volt, egész idő alatt nevetgéltünk és beszélgettünk egymással. Egyszer csak Gül aga jelent meg, s hozzám sietett.
Alexandra kisasszony, te most gyere velem...-szólt, meglepetésemre kedvesen, majd intett, hogy menjek vele. Én viszont annyira jól elvoltam a lányokkal, gondoltam, ha már úgy is ilyen jó kedvébe van teszek egy próbát:
-Most inkább maradnék itt, ha nem bánod!-mondtam rámosolyogva, de erre nem csak ő, a lányok is csodálkozva néztek rám, hogy hogy merhetek ilyet mondani. Viszont valóban a megfelelő pillanatban szóltam így, úgyhogy nem kaptam nagyobb szidást:
-No, még ilyet, tán szultánának képzeled magad, hogy ilyenekkel idegesítesz?! Gyere hamar!-mondta, a lányok pedig elkuncogták magukat. Ekkor felálltam, majd még valamiért megálltam:
-Jó, de mégis hova?-kérdeztem valóban meglepetten, hisz ilyenkor szoktunk ebédelni, érdekelt, hogy vinne pont ilyenkor. Erre összetette két kezét hasa alatt, s mosolyogva így szólt:
-Az uralkodó az imént úgy parancsolt, hogy lakhelyedet vigyük át a kivételezettek részébe, oda kísérnélek most.-Erre alig hittem fülemnek, gyorsan a lányok felé fordítottam fejem, majd együtt örültünk volna a hírnek, de Gül aga kettőt tapsolva folytatta mondandóját szigorúan:
-Elég ebből lányok, ne hangoskodjatok, így is szétmegy a fejem! Te pedig gyere végre!-parancsolt rám, majd indultunk volna, de ismét megálltam.
-És holmijaimmal mi lesz, Gül aga?-kérdeztem, hisz mind üres kézzel mentünk.
-Azzal ne foglalkozz, majd felviszik új lakrészebe.-mondta, majd tényleg elindultunk. Felkísért a lépcsőn, majd a második ajtó előtt megálltunk, ő pedig benyitott, s bementünk. Ledöbbentem, mikor megláttam a lakrészt... Szavamra akkora volt, mint egy úrnőé akár egy szultána szobája! Rengeteg párna, hosszú kanapé, mindenféle dísz, varázslatos színvilág, minden olyan gyönyörű és hihetetlen volt! Ekkor a szoba közepére rohantam, majd körbeforogtam ruhámban, közben pedig nevetgéltem. Féltékeny is volt Gül aga, majd lenézően szólt hozzám:
-Most mit csinálsz, megőrültél, te lány?-kérdezte, de nem folytatta, mert erre szavába vágva lépett be az ajtón egy aga, karjával egy gyönyörű, vörös hajú, félénk lányt tartva, szinte egyidős lehetett velem. Erre én is abbahagytam az örülést, Gül aga pedig eddigi mondandóját félre téve átvette a lányt, majd majd felém fordította.-Alexandra, ő Rüyjan asszony, ebben a lakrészben fog lakni veled, épp most érkezett ide.-világosított fel Gül aga.
-És máris kivételezett lett?-kérdeztem nem értve a dolgot, hisz én már egy ideje itt vagyok, mégis csak most költözhettem fel erre az erkélyre. Az aga viszont erre is hamar válaszolt:
-Ő nem úgy került ide, mint közületek a legtöbben... Szulejmán szultán ajándékba kapta, méghozzá egyenesen az orosz cártól. Viszont ő egy engedelmes, ellenálhatatlan asszony ígért, ez viszont tiszteletlen, ráadásul szót sem hajlandó fogadni! Gondoltam egy lakrészbe helyezem veled, hisz te magad is ilyen voltál, csinálj vele valamit, mert ez így elviselhetetlen!-mondta, majd eleresztette a lány karját, s hozzám lökte, majd kiment. Ő erre hitelen rám szegezte ideges, vérben forgó szemeit, mibe én, mintha tükörbe néztem volna, láttam magam hosszú hónapokkal ezelőtt. Próbáltam hát a legjobb benyomást kelteni, hogy jól kijöjjünk később...
-Örülök, hogy mostantól te is itt fogsz lakni, meglásd, jól elleszünk majd! Simogattam volna meg vállát megértően, de mikor hozzá értem, ő hirtelen lesöpörte kezem onnan, s végre megszólalt:
-Te engem ne simogatgass, hozzám ne érj, ugyanolyan kegyetlen barbár vagy, mint a többi ostoba, mocskos oszmán!-mondta, szinte már üvöltve, majd elviharzott mellőlem, s levetette magát a kanapéra. No, erre már viszont mérges lettem, odamentem hozzá, majd leültem mellé, s komolyan néztem rá.
-Rüyan, egy, nem tehetek arról, hogy te most itt vagy, úgyhogy ne tégy úgy, mintha én lenék bajod oka! Kettő pedig, hogy magam is keresztény vagyok, akár csak te!-mondtam, majd vártam, hogy mit mond erre. Őszintén valami olyat vártam volna, hogy majd erre lenyugszik, s hogy majd normálisabb lesz, de ez nem következett be, ugyanolyan ingerülten és sértődötten szólt hozzám, mint azelőtt, sőt, talán még mérgesebb volt:
-Úgy, akkor most még jobban elítéllek, hogy keresztény létedre te békésen éldegélsz a sok barbár között! Egyszerűen undorító!-mondta, majd nem szólt többet. Nagyszerű, úgy látszik mindennapos dolgom lesz az ilyen sértő megjegyzéseket hallgatni, s vele foglalkozni! Olyan szép az új lakrész, és minden más, de ha vele kell ezt megosztanom, hát, az nem lesz egyszerű... Maradtam volna inkább lenn a lányoknál!

Ibrahim szemszöge:
Mikor megérkeztem a palotába egyből az uralkodóhoz mentem. Ő egyből beengedett, én pedig meghajoltam előtte
-Nagyuram, kérettél engem..-mondtam halkan, mert láttam rajta már akkor, hogy nem ünnepelni hivatott magához. Erre felállt székéből, majd mosolyogva elém lépett.
-Ibrahim, hát téged errefelé is látni?-kérdezte gúnyosan.
-Nagyuram, én...-mentegetőztem volna, de ő szavamba vágott, arca hirtelen komollyá, s rideggé vált velem szemben.
Nem Ibrahim, nincs én, ne próbáld meg megmagyarázni,  ezt nem lehet! Vagy mit mondanál? Hogy neked már családod van, ezért nem foglalkozol tulajdonképpen semmivel? Hát közlöm veled, hogyha ez továbbra így lesz, Allahra újból egyedül, asszony nélkül maradsz,  s gondoskodom róla, hogy Nigar is visszakerüljön a hárem szolgái közé! Úgyhogy ehhez tartsd magad... Most pedig menj, ma te tartod a Dívánt.-mondta, majd visszaült székébe. Még csak nem is szólalhattam, nem is próbálhattam meg elmagyarázni a dolgot,ő már lezárta ezt. Nem tehettem máshogy, kimentem a lakrészből, majd elindultam a Dívánra.

Nigar szemszöge:
Miután Ibrahim elment, csak a napon gondolkoztam... Olyan aranyos volt az a gyermek... És szegény asszony, milyen nehéz lehet neki ilyen körülmények között... Minden nap azon kell aggódnia, hogy vajon tud-e másnap enni adni gyermekének, miközben ki itt élünk, szolgáink közt... Ilyenkor annyira szégyellem magam... Bárcsak minden ember egyenlő lenne!-gondoltam magamban, teljesen átérezve helyzetüket. Ekkor belépett a szobába Harika.
-Asszonyom, minden rendben?-kérdezte mosolyogva. Én csak sóhajtottam egyet, majd szemébe néztem.
-Igen, csak rokonaidon gondolkoztam...-Ő erre letette kezében lévő táncát, majd mellém ült, s megfogta kezem.
-Asszonyom, miattuk ne aggódj, már hosszú ideje így élnek, és semmi bajuk nincs! Már hozzászoktak ehhez...-mondta, rám mosolyogva.
-Értem, de olyan rossz látni, hogy, míg mi palotában élünk Ibrahimmal, s kedvünkre tehetünk mindent, ők nap mint nap szenvednek...-mondtam, majd folytatni akartam, de egyszer csak, mikor lenéztem ruhámra, megláttam, hogy vércseppek szennyezik. Nagyon megijedtem ,hirtelen felpattantam a kanapéról, nem értettem mi lehet oka, de ekkor megláttam, hogy csak orrom vérzik. Erre szolgám hozzám sietett, nem értette mi történt.
-Asszonyom, mi a baj?-kérdezte aggódva. Én erre csak elmosolyodtam, majd válaszoltam neki.
-Ne aggódj, csupán eleredt orrom vére, semmi baj!-mondtam, megnyugtatva őt.-Viszont nem értem mitől, ilyen még soha sem fordult elő korábban.-mondtam meglepődve ezen.
-Ne aggódj asszonyom, ez mindenkivel előfordul, bajod nem lesz még ettől! Gyorsan hozok egy másik ruhát.-mondta, majd meghajolt előttem és bement a hálószobába, de szinte egy másodperc múlva vissza is jött, immáron egy tiszta ruhával.

Ibrahim szemszöge:
Miután vége lett a Dívánnak, egyből siettem haza Nigarhoz, hisz még azt sem mondtam neki, hová kellett így elrohannom hirtelen. Olyan hosszúnak tűnt a gyűlés, azt hittem,soha sem lesz vége! Egészen elszoktam már tőle, pedig azelőtt mindig én intéztem ezeket. Vajon tényleg elhanyagolom mostanság feladataim?
Miközben ezen így gondolkoztam, észre sem vettem, már is palotánk előtt találtam kocsikat. Komolyan, nem hittem volna, hogy ennyire fogok örülni csupán annak, hogy végre pihenhetek kicsit kanapémon... Kiszálltam, majd bementem az épületbe. Ott egyből kedvesemet kerestem, rá is bukkantam rögtön hálószobánkban. Éppen Harikával beszélgetett valamit, mikor beléptem.
-Ibrahim, végre, hol voltál?-kérdezte, majd felállt ágyáról, s hozzám sietett volna, de útközben, mielőtt odaért volna megszédült, s a földre zuhant. Én szinte reflexként rohantam oda hozzá, nagyon megijedtem, nem értettem, mi baja.
-Kedvesem!-guggoltam le hozzá, majd felsegítettem. Erre Harika is odalépett, majd ijedten rohanta le Nigart, ki ekkor belém kapaszkodva próbálta visszanyerni egyensúlyát.
-Asszonyom, jól vagy?-kérdezte tőle pánikba esve.
-Igen, semmi bajom, csak kicsit megszédültem, biztosan hirtelen álltam fel az ágyról.-mondta, majd felém fordult, lezárva ennyivel a témát. Én azért nem hagytam ennyiben a dolgot.
-Biztos csak ennyi lenne, semmi bajod?-kérdeztem, majd megfogtam homlokát, de nem volt meleg.
-Biztos!-mondta, majd megcsókolt, s átölelt engem.-Na, de visszatérve az előbbire, hol voltál ilyen sokáig, már aggódtam érted!-Erre én Harika felé fordultam, majd intettem neki fejemmel, hogy hagyjon magunkra Nigarral... Miután kiment, ismét kedvesemhez fordultam, majd mondani kezdtem:
-Az uralkodónál voltam, kéretett, hogy tartsam meg a Dívánt...-Erre furcsán nézett rám-Csupán ennyi? Olyan feszült vagy, történt valami?-Kérdezte kedvesen. Én erre nagyot sóhajtottam, majd elmondtam neki:
-Az uralkodó neheztel rám, amiét mostanában nem végzem rendesen feladatomat...-mondtam meg őszintén, hisz belátom, valóban kissé elhanyagoltam az állam ügyeit...
-Értem. És te ezt hogy látod, valóban kevesebb időt fordítasz az ilyen dolgokra?-kérdezte, mert észrevette rajtam, hogy hiába esett rosszul mit az uralkodó mondott, egy kicsit én magam is igaznak érzem...Mikor ezt így megbeszéltük, kimentünk kicsit a kertbe, olyan szép idő volt! Mindent beborított a napnak fényes sugarai, a virágok pedig a szivárvány minden színében tündököltek. Éppen szökőkutunknál beszélgettünk békésen, mikor Harika ételt hozott ki nekünk.
-Pashám, asszonyom, hoztam nektek egy kis ennivalót, olyan régóta vagytok idekinn, gondoltam megéheztetek.-mondta, majd letette a tálcákat a kerti asztalra.
-Köszönjük!-mondtam, majd egyből odasiettem volna Nigarral, de ő megállt hirtelen.
-Egyél csak, én most nem kérek...-mondta, majd többet nem szólva ment vissza a szökőkúthoz.
-De hát lassan hat óra, és még semmit nem ettél reggeliden kívül.-mondtam visszamenve én is.
-Most nem vagyok éhes, majd talán később...-mondta halkan. Ez nekem nagyon nem tetszik, mióta hazajöttem, olyan furcsán viselkedik, kedvetlen és bágyadt... Ekkor jobban szemügyre vettem, hisz megijedtem hogy valami baja van.
-Nem festesz túl jól, egészen elsápadtál, gyere, menjünk be!-mondtam, s karon fogtam. Ő csak biccentett egyet fejével, majd bementünk lassan a palotába. Harika persze folyamatosan nyomunkban volt, ő is aggódott Nigarért. Mikor beértünk, leültettem kedvesem a kanapéra, s megállás nélkül bámultam őt, hisz szörnyen nézett ki! Arca szinte már szürkének látszott, szemei beesettek voltak, szája pedig lilás színű, mintha fázott volna. Éppen mellé ültem, mikor egyszer csak menni készült valahova.
-Kedvesem, hová mész?-kérdeztem, majd visszaültettem őt a kanapéra.
-Csak gyermekemet szeretném megnézni, hogy jól van-e, engedj kérlek!-mondta, majd ismét felállt volna, de nem engedtem. Erre ő meglepődve nézett rám, nem értette, miért nem hagyom menni. Ekkor szemébe néztem, majd ismét megszólaltam:
-Nigarom, nem szeretném, hogy megint megszédülj, egyáltalán nem vagy olyan állapotban, hogy kedvedre mászkálgatgass, próbálj meg nyugton maradni és pihenni kicsit!-mondtam, ő pedig bólogatott, s így szólt:
-Úgy, kérlek add azt a takarót, kicsit fázok.-mondta, majd kinyújtotta kezét, én pedig rámosolyogtam, majd megpusziltam homlokát. Mikor szám már több másodpercig volt ott, úgy éreztem, mintha meleg lett volna feje. Gyorsan elkaptam arcom, majd rátettem kezemet, hogy jobban érezni tudjam.
-Allahra, te szinte lángolsz!-mondtam neki aggódva, mert akkor már tisztán érzetem homlokán a meleget. Nagyon ideges lettem, fogalmam sem volt, mi baja lehet, hisz még csak meg sem hűlhetett, olyan meleg volt egész nap! Gyorsan megragadtam a mellettem lévő piros takarót, s jól köré tekertem, majd hozzá bújtam.
-Mi történt, míg én távol voltam?-kérdeztem idegesen Harikától, hisz mikor még hazaérkeztünk, semmi baja nem volt! Erre a  szolga, ki eddig előttünk volt, s a földet bámulta rám nézett, majd beszélni kezdett:
-Semmi sem történt pashám, teljesen jól volt, csak a mai napról beszélgettünk...-mondta félve, mert kissé megijedt hangnememtől...
-Értem... De akkor mégis mi lehet vele?-kérdeztem tőle, közben pedig gondolkoztam, hogy vajon mi válthatta ki mindezt.

Nigar szemszöge:
Másnap reggel mikor felkeltem, még rosszabbul lettem, mit előtte. Teljesen legyengültem, szemem is alig bírtam nyitva tartani, a szobában pedig rajtam kívül senki sem volt, így egyedül kellett kikeljek az ágyból. Mikor felálltam volna, hirtelen fejembe nyílalt a fájdalom, az eddigihez nem hasonlítható módon, hisz rengetegszer fordult velem ilyen elő régebben fáradtság okából, hisz a háremben korán kellett kelnie minden lánynak és szolgálónak, de az nem ilyen volt, egyáltalán nem... Szinte éreztem, hogy átjár a fájdalom, egészen ledermedtem, fejem, mintha sziklába ütöttem volna, szédült meg velem együtt teljesen. Azt hittem, hogy elkiáltom magam, mikor végre enyhülni kezdett, s fel tudtam állni. Nagyon megijedtem, hisz tegnap még azt hittem, semmi bajom nincs, hogy csupán a délelőtti kellemetlen élmények tették ezt velem, de ekkor már éreztem, hogy itt nem erről van szó, valóban más oka lehet. Gyorsan felkaptam magamra valamit, majd Ibrahimot kezdtem keresni, de csak szolgáimat találtam.
-Ibrahim hol van?-kérdeztem meg ekkor az egyiktől, mert nem nagyon esett jól a járkálás. Erre ő megfordult, majd meghajolt előttem, s válaszolt kérdésemre:
-Az imént ment el, asszonyom.-mondta, majd folytatta volna a munkát, de én tovább kérdezősködtem:
-Mégis hová?-szóltam hozzá ismét, nem értve a dolgot, hisz nem mondta, hogy dolga lenne. A szolga erre ismét felém fordult, majd megvonta vállát, s így szólt:
-Én azt nem tudom, de Harika biztosan, mielőtt elment, akkor is vele beszélgetett.-monda, majd szolgám felé mutatott, s nem mondott többet. Én egytől odasiettem hozzá. Ő ekkor megfordult, majd mikor látta, hogy én vagyok, karon ragadott engem.
-Asszonyom, miért keltél fel ilyen korán, pihened kéne?-mondta aggódva, majd visszavitt volna a hálószobába.
-Ibrahim hol van?-kérdeztem tőle hirtelen, majd megálltam. Ő erre elmosolyodott, majd válaszolt kérdésemre:
-Ne aggódj, asszonyom, csak rokonaimhoz ment el, mondván segíteni szeretne rajtuk ismét egy kis arannyal.-mondta, mire én megnyugodtam, viszont meglepett, mert még csak meg sem említette, hogy ismét oda megy majd.
-És hogy-hogy ilyen korán indult, miért nem várt meg engem is?-kérdeztem, mire szolgám ismét elmosolyodott.
-Éppen ezért, hisz tudta, te is vele tartanál, de tudod, hogy tegnap nem voltál jól és ahogy látom ma sem, aligha kísérhetted volna őt ilyen állapotban, pihenned kellene...-mondta, majd meggyőzően nézett rám, hogy menjek vissza hálószobámba. Ekkor én is beláttam, hogy ostobaság lett volna nekem is útra kelnem, majd szót fogadtam, s visszaindultam hálószobám felé.
~
Már dél is elmúlt, deIbrahim sehol nem volt, én pedig még mindig az ágyban feküdtem, Harika pedig mellettem állt, nem engedett kikelni, viszont én képtelen voltam egész nap az ágyban feküdni. Így szóltam hozzá.
-Midjárt jövök, csak elmegyek a mosdóba.-hazudtam neki, hisz nem tudtam más kifogást keresni arra, miért is kell kimennem. Erre ő segített kikelni, majd utánam jött volna, de egyedül szerettem volna lenni kicsit.
-Kérlek, hadd menjek magam.-mindtam rá mosolyogva, de ő nem hagyta annyban
-Asszonyom, a pasha a lelkemre kötötte, hogy ne hagyjalak egyedül!-mondta aggódva. Én viszont semmiféleképpen nem akartam, hogy velem jöjjön bárki is, ki kellett találjak valamit:
-Nyugodj meg, csak ide megyek a közelbe, még a lépcsőn sem kell felmennem, és egyébként is, már sokkal jobban vagyok, hidd el! Kérlek, had menjek!-néztem rá szépen, majd elmosolyodtam, hadd lássa, hogy "valóban" jobban vagyok. Erre ő óhajtott egyet, majd eleget téve kérésemre bólintott, én pedig kimenetem a szobából, majd a fürdő helyett a nappaliba indultam, gondoltam kinézek kucsit a kertbe, hátha meglátom Ibrahim kocsiját. Kinéztem hát az ablakon, de semmit sem láttam , mert az őrök épp előtte álltak le beszélgetni. Remek, gondoltam magamban, majd eszembe jutott, hogy a konyhában is van egy ablak, talán onnan is kilátnék a kapuig.  Már mentem is volna, de hirtelen fejem ismét úgy kezdett fájni, mint reggel, sőt, talán még jobban. Gyorsan fejemhez kaptam, majd, mikor enyhülni kezdett ismét elindultam. Csak mentem, már majdnem a konyhába értem, mikor nagyon rosszul lettem, úgy éreztem, mintha ez egész világ forogna velem... Gyorsan a falhoz akartam menni, hogy megtámasszam magam, de, még mielőtt odaértem volna, hirtelen teljesen sötétté vált előttem minden, majd egyenest a földre zuhantam, s elvesztettem eszméletem...