Sziasztok!
Mint mondtam még a laptopom a szervizben van, ezért kicsit rövidebb lett, mert telefonról írtam, de egyébként is így kerek a fejezet, tehát remélem nem gond, és már elkezdtem a következőt, de az már a rész nem illett bele ebbe a fejibe, ezért nem raktam bele. Csak annyit akartam, jó olvasást! <3



28. fejezet

Ibrahim szemszöge:
Azt hittem, hogy megőrülök, olyan hosszú volt az út... Hét óra lehetett, mikor elindultunk, akkor még szép, napos idő volt, de az út közepe felé óriási vihar támadt, mi azt az utat, min eddig mentünk, teljesen járhatatlanná tette. Elzárták az óriási faágak, miket a szél vetett ki elénk, így egy másik irányba mentünk, szinte teljesen megkerülve az egész környéket. Az egyébként is két órás út így körülbelül négy óráig tartott... Néztem hát a tájat, hogy ne unatkozzak... Nagyon meglepődtem, hisz, mikor Nigarral voltunk itt rengeteg ember sétált s mindenhol gyermekek játszottak, ehhez képest most, mikor egyedül jöttem, szinte egy árva lélek sem volt kinn sehol, alig-alig láttam néhány alakot kilóméterenként. Már azon gondolkoztam, hogy visszafordíttatom a kocsit, mikor végre megálltunk, én pedig kiszálltam. Meglepetésemre akkorra már ismét szép idő volt, az eső teljesen elállt, a szél is alig fútt, csak csiklandozta arcunkat. Már indultam volna a kis házhoz, hol Nihalék laknak, de hirtelen nem láttam sehol, hisz teljesen máshol álltunk meg, mint mikor először voltunk itt. Vagy háromszor körbenéztem, mikor végre megpillantottam azt a rétet, minek végén ott állt a viskó. Ekkor szóltam szolgámnak, majd elindultam vele együtt a virágrengeteg felé. Pár perc múlva már a ház elé is értünk, de még nem volt kinn senki a kertben, az ajtó és az ablak mind csukva voltak, mintha éjszaka lett volna. Remélem, még nem alszanak! Gondoltam magamban, de aligha véltem lehetségesnek, hisz ilyenkor a falusi asszonyok már régen az ebéddel készülődnek. Ekkor hátramentem a ház mögé, hátha ott van legalább az asszony, és csak azért sötétített be, mert Nihal alszik még, de ott sem volt senki, csak az a rengeteg gyümölcs és fa. Már vissza mentem volna a kert elejébe, mikor észrevettem a ház falán az egyetlen nyitott ablakot. Gyorsan odasiettem, majd benézem rajta, hogy mit is csinálhatnak odabenn. Az ablak épp a hálószobából nyílt, de nem láttam senkit aludni ott, így viszont már egyáltalán nem értettem, hogy mit csinálhatnak. Visszamentem az ajtóhoz, majd bekopogtam rajta, de nem nyitották ki. Ekkor kissé ideges lettem, majd gondoltam egyet, s megpróbáltam kinyitni magam, mi meglepetésemre sikerült is, pedig meg voltam róla győződve, hogy zárva találom majd. Bementem hát a házba, lassan, hátha mégis pihennek még valahol. Először a konyhában néztem körbe, de nem volt ott se az asszony, sem pedig gyermeke. Ezután a kis Nihal szobájába mentem be, hátha ott játsszanak együtt, de ott sem volt senki. Már az egész házban körbenéztem, mikor úgy döntöttem, mégis elmegyek, s csak úgy itt hagyom az aranyakat. Már mentem is volna ki, mikor eszembe jutott a nyitott ablak, gondoltam becsukom, ha már úgy sincsenek itthon, biztosan nyitva felejtették. Bementem hát a szobába, majd az ablakhoz mentem, becsuktam, majd indultam is volna kifelé, mikor megpillantottam az ágy mögött falnak dőlve az asszonyt, s ölében a kis Nihalt holtan feküdve... Csak dermedten álltam ott, mozdulni sem bírtam a látványtól... Mindketten sápadtak voltak, az élet halvány jele sem mutatkozott rajtuk. Biztosan éhen haltak...-gondoltam magamban, majd kicsit magamhoz tértem, s leguggoltam hozzájuk. Fogalmam sem volt, mit tegyek, csak bámultam őket, a könny pedig kicsordult szememből...- Talán ha előbb jövök, még nem találom így őket, s ha tegnap előtt több aranyat hozok magammal semmi bajuk nem lenne most...-fűztem tovább gondolataim... Igaz, már halottak voltak, de úgy láttam jónak, ha mégis itt hagyom azt a pénzt, mit hoztam nekik... Megfogtam hát az asszony vézna kis karját, hogy tenyerébe tegyem, mikor megláttam, hogy az ujjai között s karja alsó felén végig kékes-fekete duzzanatok vannak... Hirtelen elengedtem az asszony kezét, majd, otthagyva a földön az aranyakat siettem ki az egész házból. Szolgám a kertben várt engem, majd intettem, hogy indulunk. Ő erre utánam szaladt, majd aggódva kérdezgetni kezdett:
-Pashám, mi a baj, miért vagy ilyen ingerült?-kérdezte, majd megállított. Én szemébe néztem, majd így szóltam hozzá:
-Odabenn az asszonyt és a gyermeket holtan találtam...-mondtam, majd tovább indultam volna, de ismét leállított.
-Hogyan? De mégis mi történt velük?-kérdezte idegesen, s várta, hogy mondjak valamit. Én ismét ránéztem, majd komolyan így szóltam:
-Pestis...-mondtam ki hirtelen, s határozottan. Már indultunk volna mindketten a kocsi felé, mikor ő állt meg, majd hirtelen, s aggódva szólt ismét hozzám:
-Pashám, mikor is voltatok itt legutóbb?-kérdezte. Én furcsán néztem rá, majd válaszoltam:
-Tegnapelőtt, miért kérded?-Erre ő közelebb lépett hozzám, majd halkan így szólt:
-Csak mert, ha jól tudom, asszonyod is gyengélkedik,  így nem kizárt, hogy...-mondta volna ki, de ekkorra már nekem is eszembe jutott minden...
-Nigar!-szakítottam őt félebe, majd eszeveszetten kezdtem szaladni a kocsi felé. Mikor odaértem gyorsan leszállítottam az egyik lóról Kemal agát, majd mindent otthagyva vágtattam neki egyedül, lóháton a hosszú útnak. Allah, kérlek, ne tedd ezt vele, hisz soha, semmi rosszat nem tett! Ne vedd el őt tőlem, kérlek, add, hogy mikor hazatérek semmi baja se legyen!-fohászkodtam a fényességeshez, miközben egyre gyorsabban kezdtem vágtatni, s reménykedtem, hogy nem az a baja, mire gondoltunk szolgámmal... Alig telt egy órába, míg végre visszaértem otthonunkba. Gyorsan leugrottam a lóról, majd az út közepén hagyva siettem be a palotába. Ott, mielőtt keresni kezdtem volna Nigart, támadott le Harika, majd kisírt szemmel beszélni kezdett:
-Pashám, végre, hogy itt vagy! Nigar asszony...-folytatta volna, de neki is szavába vágtam idegesen:
-Mi történt Nigarral, mi van vele?!-üvöltöttem rá hirtelen, majd szememmel keresni kezdtem őt.
-A konyhában találtam rá, eszméletlenül feküdt!.-mondta, majd az egyébként is könnyes szemével tovább zokogott.
-Hol találom most?-kérdeztem tőle még jobban megrémülve. Ő kicsit abbahagyta a sírást, majd válaszolt kérdésemre:
A hálószobában fekszik,....-Ahogy ezt meghallottam, nem törődve további mondandójával kezdtem rohanni kedvesemhez. Utánam futott, majd mikor odaértünk, folytatta:
-Pashám, most nem mehetsz be, az orvos van benn nála, külön kérte, hogy ne zavarjuk.-Erre elengedtem az ajtót, majd nagyot sóhajtva, s ingerülten felé fordultam, majd tovább faggattam:
-Mi történt pontosan?-kérdeztem ekkor még egészen nyugodtan, de ő csak zihálni kezdett, így én is elvesztettem türemlem.-Mondj már valamit!-förmedtem rá, ő pedig megszólalt végre:
-Reggel korán felkelt, s keresett téged, én mondtam neki, hogy feküdjön vissza, egész végig ott voltam vele! Egyszer azt mondta nekem, hogy ki kell mennie a mosdóba, mire én vele mentem volna, de ő nem engedte, azt mondta, hogy már jól van, s hogy ne féljek, nem lesz semmi baj! Én végül kiengedtem őt, de mikor már hosszú percek óta nem volt sehol utána indultam a mosdóba, de nem volt ott. Ekkor eszembe jutott, hogy mennyire keresett már téged, hogy hol vagy ennyi ideig, így a nappaliba mentem, de ott sem találtam. Azután mentem a konyhába, s ott találtam rá, a földön feküdve, eszméletlenül.-mondta, felkavartan, vissza-visszaemlékezve a történtekre. Én erre még jobban ideges lettem, teli torokból üvöltöttem rá:
-Külön kérlelek kiteket, hogy ne hagyjátok magára, igaz?!-Ő erre nagyon megijedt, s lesütötte tekintetét, majd könyörögve szólt hozzám:
-Pashám, kérlek, bocsáss meg, én...-mentegetőzött volna, de ekkor végre kinyílt az ajtó, s kilépett rajta az orvos. Én elléptem Harikától, kinek nagy szerencséje volt, mert ha most nem jött volna,  szavamra mérgemben s aggodalmamban megfojtottam volna. Én egyből az orvoshoz léptem, majd vele folytattam a beszélgetést.
-Na, megtudtál valamit, mi baja van kedvesemnek?-kérdeztem tőle, közben pedig próbáltam elterelni gondolataim a pestis támadásáról, utolsó reményemként. Ő lassan rám pillantott, de nem mondott semmit. Én erre a földre néztem, majd kisebb csend után, felelevenítve gondolataim rákérdeztem a dologra:
-Pestis, igaz?-mondtam ki hirtelen remegő hangon. Ő szemembe nézett, majd bólintott egyet. Erre már nem szóltam, hisz igaz, már szinte én is biztos voltam a dologban, s csak áltattam magam, mégis csak akkor hittem el teljesen, mikor ezt maga az orvos is tudatta velem... Még próbáltam magam tartani, s így szóltam az orvoshoz:
-Menyi esélye van a gyógyulásra?-kérdeztem tőle halkan, mire ő ismét rám nézett.
-Nagyon csekély, pashám, szinte egyenlő a semmivel...-mondta meg egészen őszintén, mire én úgy éreztem, szívem teljesen megáll, mindenem megmerevedett, majd lassan térdemre borultam, s mindent semmibe véve kezdtem zokogni hangosan, miközben kezem ökölbe szorítva tartottam görcsösen. Harika csak ekkor fogta fel az egészet, eddig csak meredten bámult az orvosra, elé lépett, s remegve tette szája elé kezét, majd hirtelen felkiáltott:
-Nem! Az nem lehet, biztosan csak meghűlt, igaz pashám? Kérlek mondd, hogy csak meghűlt, s hogy nincsen nagy baj!-lépett elém, s karom kezdte rángatni. Én ezzel akkor nem törődtem, csak könnyes szemmel rápillantottam, egyszerűen képtelen voltam neki akkor elmondani, hogy miért történt ez, hirtelen idegkitörésem támadt, s nyakához nyúltam, majd felálltam, a falhoz toltam, s fojtogatni kezdtem. Erre ő csak kezem próbálta lesöpörni nyakáról, de nem járt sikerrel.
-Miattad van mindez, remélem tudod?!A te rokonaid fertőzték meg kedvesem, ezzel otthonunkba hozva a dögvészt!-kiáltottam rá, közben pedig sírtam. Ekkor az orvos odasietett, majd aggódva húzott volna el a szolgától.
-Pashám, tudom, hogy most ideges vagy, de ne öld őt meg, nem tehet semmiről!-szólt hozzám kérve, hogy hagyjam őt. Én erre elengedtem a lányt, ki ezután a földre esett, majd az agák elvitték előlem, hogy ne tegyek benne nagyobb kárt. Ekkor az ajtó felé fordultam, majd hirtelen berontottam a szobába. Az orvos ekkor már hiába próbált megállítani, nem tehetett sokat csak annyit, hogy ő is bejött utánam. Én azonnal az ágyhoz siettem, hol ott feküdt Nigar, még mindig eszméletlenül. Szeme környéke szürke volt, karján pedig neki is megjelentek a kék- fekete sebek... Erre ismét elérzékenyültem, s fájó szívvel mellé léptem, majd ösztönösen megfogtam kezét, s szám elé téve csókolgattam. Az is szürkés volt, s jég hideg, de ajkam forró, tüzes érintésétől legalább kicsit melegebb lett, s úgy éreztem, mintha régi egészséges, piros kezét fognám. Ekkor az orvos már nem bírta tovább nézni, hogy magam is megfertőzöm, odajött hozzám, majd vállamra tette kezét.
-Pashám, kérlek ne érj hozzá, hisz te is tudod, hogy mennyire veszélyes most ez!-mondta kedvesen, de én szinte meg sem hallottam, tovább szorítottam kezét.-Pashám,-szólt hozzám ismét, én viszont még csak rá sem néztem, halkan így szóltam:
-Inkább haljak meg vele én is, mint hogy utoljára érinthessem meg!-mondtam, erre ő pedig megértően meghajolt, majd kiment a szobából, én pedig tovább csókolgattam, s simogattam kezét. Ekkor hirtelen elengedtem őt, majd a szoba közepére álltam, s lerogyva a földre néztem fel az ég felé.- Miért bünteted őt,mondd?! Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy mindez pont vele történjen meg, mikor olyan jó ember, s soha, egyetlen tettével nem szolgált ilyen sorsra! Nem lehet, hogy így hagyjon itt engem, hogy most, mikor végre boldogok lehetnék, lépjen ki teljesen életemből, mindent hátra hagyva maga mögött! Nem, ezt még neki sem engedhetem, meg kell, hogy gyógyuljon, fel kell épülnie, hiába van rá akár csak egy porszemnyi esély, nem lehet, hogy csak így vége legyen mindennek! Allah, kérlek, ölj meg inkább engem, vedd el az én haszontalan életem, csak hagyd, hogy ő tovább élhessen!-fordultam segítségért ekkor már a teremtőhöz, hátha meghallgat engem, s segít kedvesemen, magamban viszont már tudtam, hogy Nigaron már Allah sem tud segíteni...