29. fejezet

Nigar szemszöge:
Mikor kinyitottam a szemem, hirtelen semmire sem emlékeztem az egészből. Azt sem tudtam, hol vagyok, hisz körülöttem zavaros fehér lepel volt, mi nem engedte, hogy szemeim bármit is beazonosítsanak, ráadásul már este lehetett, hisz az ágy mellett a gyertyák már meg voltak gyújtva. Csupán Ibrahim hangját hallottam, hogy beszélget valakivel nem messze tőlem, de nem ismertem fel a másik hangot. Fel próbáltam ülni, hogy elhúzzam magam elől a fehér anyagot, de még erre sem voltam képes, kezeim képtelenek voltak megtartani engem. Ekkor vettem csak észre, hogy könyökömtől ujjaim végéig kötés volt szorosan rögzítve, viszont elképzelésem sem volt, hogy miért. Ennyire nem üthettem meg magam. Mivel azt az egészet nem értettem csak füleltem, hátha meghallok valamit, hogy mi ez az egész, de semmit sem értettem a párbeszédből, ráadásul fejem szörnyen hasogatott, koncentrálni is alig tudtam. Már-már feladtam volna, s visszaaludni készültem, mikor végre meghallottam pár értelmes mondatot.
-Senkinek sem szabad vele érintkeznie, és jobban tennéd, ha te sem lennél közelébe, pashám...-Erre már jobban figyelni kezdtem, vajon rólam beszélgetnek?
-De én ezt nem bírom ki! Nem hagyhatom őt egyedül pont most!-Ekkor meggyőződtem róla,  valóban rólam beszélnek.
-Pedig muszáj lesz, ha nem akarod te is elkapni...-De mit?! Egyre inkább aggódni kezdtem,  akkor biztos, hogy több ez, mint egy enyhe megfázás.
-Akkor mit tegyek, hogyan viselkedjek vele?
-Most az a legfontosabb, hogy ő erről az egészről semmit se tudjon, mert akkor teljesen elhagyná magát, és esélye sem lenne a felépülésre, habár így is alig van...
-Ne mondj ilyeneket, én hiszem, hogy Nigar van annyira erős, és legyőzi betegségét!
-Legyen úgy, pashám, de te is tudod, hogy a dögvészt szinte lehetetlen túlélni.-Mikor ezt meghallottam, mindent megértettem... A kötés, a lepedő, az erőtlenség... Hirtelen sírni kezdtem, persze alig hallhatóan, féltem, hogy meghallják. Teljesen elvesztettem a fejem, soha nem hittem volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik a vég... Mit tettem, hogy ezt érdemlem, miért kell e világról így eltávoznom, miért nem maradhatok családommal, s öregedhetek meg közöttük? Miközben így gondolkoztam hallottam, hogy becsukódik az ajtó, s kiment rajta valaki. Figyelni kezdtem, hátha meglátok valamit, de nem. Lassan viszont egy fekete árnyékot pillantottam meg felém jönni. Mikor már teljesen közel volt hozzám, kivettem belőle, hogy Ibrahim az. Próbáltam visszafojtani könnyeim, hogy ne vegye észre, hogy fenn vagyok. Ekkor leplemet készült elhúzni, nyilván nem érdekelte a fertőzés veszélye. Én viszont nem hagyhattam, hogy miattam ő is meghaljon, beszélni kezdtem.
-Kérlek, ne!-mondtam rekedt, gyenge hangon, ő pedig hirtelen elengedte a leplet.
-Nigar, te fenn vagy?-kérdezte, s próbált természetesen viselkedni, majd ismét megszólalt.-Az imént beszéltem az orvossal, azt mondta, hogy nincsen komoly bajod, csupán kimerültség, és ha sokat pihensz...-Erre elegem lett, nem bírtam tovább...
-Fejezd be, Ibrahim, hallottalak titeket, tudom, hogy meg fogok halni!-kezdtem üvölteni, közben pedig ismét elsírtam magam, s szorítottam kezemben a lepel nyílását, hogy még véletlenül se érjen hozzám, de ő kitépte kezemből, s megfogta karom.
-Ne, kérlek, nem akarom, hogy neked is bajod essen!-téptem volna ki kezéből, de ő csak elcsitított, nem hagyta, hogy elforduljak tőle.
-Ne tedd ezt, kérlek, egyedül ezzel ártasz!-mondta, mire én kicsit lehiggadtam, s könnyes szemmel hallgattam mondandóját.-Meg fogsz gyógyulni, hidd el!-majd ő is könnyezni kezdett. Én viszont ebben egyáltalán nem hittem, tudtam, hogy már nem sok időm van hátra.
-Te is tudod, hogy ez nem igaz! Csak vigasztalni akarsz engem, tudom, de hidd el, én már soha többé nem leszek egészséges!-kezdtem hangosabban sírni. Erre már Ibrahimból is kitört a zokogás, nem bírta elviselni, hogy ilyeneket mondok. Elengedte kezem, visszahúzva a lepedőt, majd távozott szobámból. Nem értettem miért hagyott itt ilyen hirtelen.

Ibrahim szemszöge:
Egyszerűen képtelen voltam tovább benn maradni... Az orvosnak igaza volt, Nigar teljesen fejét vesztette, nem szabadott volna meghallania, amit beszélünk, most hogyan fogja túlélni ezt az egészet?! Ezután teljesen zaklatottan mentem ki a nappaliba, útközben letöröltem szememből a könnyeket.
-Pashám...-hajolt meg előttem Harika, kivel a történtek óta nem találkoztam még. Nagyon félt tőlem, de van is oka rá! Miatta van ez az egész! Ha nem kezdett volna el mesélni rokonairól, most minden rendben lenne!-Pashám, kérlek...-szólt utánam, mivel semmit sem reagáltam az előbb, csak elsuhantam mellette.
-Mit akarsz?!-álltam meg hirtelen, majd komoran néztem rá. Ő letérdelt elém, s kaftánomat kezdte csókolgatni.
-Kérlek, ne haragudj rám, nem tudhattam, hogy nénémék betegek, hisz akkor nem engedtem volna, hogy ti is odamenjetek!-kezdett sírásba, de nem hatott meg, még csak rá sem néztem, teljes mértékben őt véltem minden baj okozójának.
-Szedd össze holmijaid, holnap reggel visszamész régi palotádba!-majd végleg otthagytam volna, de erre ő abbahagyta a sírást, majd, mikor felfogta, hogy mit is mondtam újból megszólalt.
-Kérlek, ne! Én szeretek titeket szolgálni, asszonyomnak pedig soha semmi rosszat nem akartam, értsd meg! Bármit megteszek, csak ne küldj el!-zokogta el magát ismét. Nem hiszem el, nem tudja felfogni, hogy többé nem akarom látni?! Leguggoltam hozzá a földre, majd értetlenkedve néztem szemébe.
-Szerinted tehetsz még valamit, mondd? Nekem nem kell semmi, csak az, hogy Nigar újból egészséges legyen! És most menj végre, mielőtt én vitetlek el magam elől!-majd felálltam, ő pedig könnyeit végig hullajtva futott be lakrészébe. Ezután gyorsan felöltöztem, majd rögtön elindultam a Topkapiba, hogy elmondjam az uralkodónak, mi történt.

Harize szemszöge:
Az egész reggelem abból telt, hogy Rüyan asszonnyal próbáltam némi értelmes mondatot váltani, de nem jártam sikerrel, ugyanis tegnaphoz képest kellően felvágták a nyelvét, s ismételten csak az oszmán népet szídta, hol-hol engem is belefűzve. "Nem értelek, hogy tudsz így tükörbe nézni?" "Mondd, te mindig ilyen ostoba voltál, vagy csak ezek tettek ilyenné?" "És mióta vagy itt, vagy fogalmazzak úgy, hogy mióta árultad el hitedet?" Percenként vágott hozzám ilyen megjegyzéseket... Annyira elegem volt már a nap vége fejé, hogy legszívesebben megfojtottam volna! De mondjuk már egészen megszoktam... Csak bosszant, hogy mennyire örültem neki az elején, hogy kivételezett lettem, hogy majd semmi dolgom nem lesz, hogy majd milyen jól fogom magam érezni, erre egy ilyen szobatársat kaptam, akivel ráadásul még beszélgetni sem tud az ember! Hogy fogom én ezt kibírni?!...
~
Már beesteledett, mikor Gül aga lépett be az ajtón, s egyből hozzám sietett. Nagyon mosolygott valamin, mit nem értettem, normális esetben estére teljesen kifárad, alig van már türelme bármihez is, így sokkal ellenszenvesebb, mint máskor. Viszont most teljesen kipihentnek látszott.
-Mi az, agám, majd kicsattansz az örömtől, mi történt?-álltam fel a kanapéról, közben pedig reménykedtem, hogy azt mondja majd, hogy Rüyan asszonyt más lakrészbe költöztetik... -Ez így igaz, de van is rá okom! A sok munka meghozta gyümölcsét!-mutatott fel kezében egy kis tarisznyát, majd megcsörgette.
-Á, értem...-nevettem el magam. Ez a Gül aga, igazi haszon leső...-Kitől kaptad?-érdeklődtem volna, de ő erre eltette a pénzt.
-Az most mindegy, nem ezért jöttem.-mondta, majd rátért a lényegre-Az uralkodó ma estére megint téged kéretett magához...-mondta fölém hajolva, majd szinte azonnal ki is ment. Szívem óriásit dobbant erre, majd visszavetettem magam a kanapéra. Annyira örülök, hogy megint láthatom az uralkodót, már úgy hiányzott! Viszont Mahidevrantól is tartok, eszembe jutott, ahogyan engem nézett, mikor megláttam rajtam a nyakláncot, mit Szulejmán ajándékozott nekem. Erre egy pillanat alatt szállt le rólam az öröm. Mi van, ha ismét rájön a dologra és akkor már nem kímél engem?! Annyira félek...
-Mi van, Alexandra, úgy elszomorodtál... Talán nem örülsz, hogy ismét az uralkodóval enyeleghetsz?-szólt hozzám szobatársam gúnyosan, majd csípőre tette kezét. No, nekem sem kellett több, nagyon ideges lettem, így is feszült voltam, nem hiányzott, hogy még Rüyan is engem szapuljon. Hirtelen felálltam, majd mérgemben képen vágtam. Ő értetlenkedve nézett rám ezután, majd felállt, mivel akkorát kapott, hogy a földre zuhant tőle.
-Bocsáss meg, nem tudom, mi ütött belém, ne haragudj!-szégyelltem el magam, majd felsegítettem őt, nem értettem miért csináltam ezt.
-Ugyan, semmi baj!-mondta, meglepetésemre mosolyogva. Már kezdtem volt örülni, hogy megérti, ostoba volt, mire visszaadta az előbbi pofont, de én nem zuhantam tőle a földre.-Jaj, ne haragudj, nem tudom, mi ütött belém!-gúnyolódott rajtam. Na, erre már elegem lett, hisz én valóban megbántam a pofont, ő viszont szándékosan adta vissza, s a megbánás halvány jelét sem láttam rajta. Erősen ráfogtam karjára.
-Ide figyelj, elegem van, hogy már két napja megállás nélkül engem kritizálsz, tudod?! Most is, minek kellett ezt? Nekem legalább volt okom pofozkodni, mintsem neked, kivel egész végig kedves voltam, úgyhogy jobban tennéd, ha békén hagynál!-majd mentem volna készülődni, de ő megállított.
-Hogy én hagyjalak téged, mikor te oktatgatsz engem megállás nélkül?! Csak hogy tudd, nincs szükségem rá, nem vagy sem tanárom, se pedig anyám!
-Én csak segíteni akarok neked, te ostoba! De ezután lesheted, hogy bármiben is számíthatsz rám! És ha most megbocsátasz, azt uralkodó már vár...-mondtam neki gúnyosan, felvont szemöldökkel, majd becsaptam az ajtót, és szolgámmal a fürdőbe indultunk.

Mahidevran szemszöge:
Egész nap azt vártam, hogy az uralkodó magához hívasson, de hiába, senki sem jött hozzám azt mondani, hogy készüljek....
-Asszonyom...-lépett be szolgám az ajtón, s meghajolt előttem. Nagyon megörültem neki, biztos voltam benne, hogy Szulejmán üzent nekem vele.
-Engem kéret, igaz?-nevettem el magam, majd indultam is volna ki az ajtón a fürdőbe, mire ő megállított.
-Asszonyom, mire gondolsz?-nézett rám kérdőn, mire nekem elszállt jókedvem.
-Nem azért jöttél, hogy mondd, készüljek az estére?-néztem rá remélve, hogy eszébe jut a dolog, és közli a jó hírt.
-Nem, asszonyom, én csak szólni akartam, hogy új szövetek érkeztek, óhajtod őket megtekinteni, vagy csak holnap?-hozatta volna be az anyagokat, de én ráüvöltöttem.
-Nem érdekelnek azok a nyavalyás szövetek, vigyétek innen!-mondtam feszülten, mikor megláttam két agát, hogy behozná őket lakrészembe. Ekkor szolgámra néztem, majd komolyan szóltam hozzá.
-Menj, derítsd ki, hogy kéretett-e mára valakit!-mondtam reménykedve, hogy csak elfoglalt és nem megint Alexandrát hívatta. Ő kiment, én pedig vártam, hogy mihamarabb visszajöjjön, mégpedig jó hírekkel. Nem lehet, hogy ilyen hirtelen pártoljon el tőlem az uralkodó! Alig telt bele néhány perc, már nyílt is az ajtó.
-Na, mit tudtál meg?-rohantam le rögtön, szegény, még csak meghajolni sem tudott.
-Bocsáss meg, asszonyom, de senki nem tudja, Gül agát pedig sehol sem találom.-mondta szégyellve magát, s félt, hogy mit szólok, de nem mondtam semmit, csak bólintottam, hogy elmehet, majd elmentem fürödni másik szolgámmal, ha esetleg mégis engem hívatna később az uralkodó...
Harize szemszöge:
Mindenféle olaj, illatos szappanok, színes fürdősó.... Szolgám mindent rám kelt, amit talált, ugyanis külön kértem, hogy bármi, ami illatos és finom, hozza csak! Annyira boldog voltam, hogy ismét találkozok a szultánnal! Már majdnem kész voltunk, mikor lépteket hallottam kintről egyre közeledni. Biztos voltam benne, hogy Rüyan az, hogy elmondja, milyen szánalmas vagyok, de pár másodperccel ezután Mahidevrant pillantottam meg magam előtt szolgájával beszélgetni. Eddigi örömöm pillanatok alatt elillant, s félelem váltotta fel. Idegesen pillantottam szolgámra, ki ette kicsit gyorsabban kezdett mosni. Az úrnő ekkor még nem vett észre, de amint beljebb jött ő is meglátott engem és hirtelen abbahagyta a beszélgetést, csak dermedten állt előttem. Én gyorsan felálltam, s meghajoltam előtte.
-Szultánám...-Ő erre nem mondott semmit, csak tovább bámult rám, közben szemei szikrát szórtak felém. Én gyorsan leültem, majd szó nélkül folytattam volna a fürdést, ő viszont közvetlen elém ült, majd természetesen megszólított...
-Hová készülődsz, Alexandra?-kérdezte tőlem célozgatva, de én még csak rá sem néztem, csak siettettem szolgám a mosdatással, Mahidevran viszont nem hagyta ennyiben.-Csak nem a szultánoz?-mosolyodott el, de tudtam, ha nem lenne most itt a két szolga, legszívesebben megfojtott volna. Én viszont erre sem mertem mondani semmit, csak a földet bámultam, és hallgattam, alig vártam, hogy végre mehessek. Ő erre viszont ideges lett, majd rám förmedt.
-Válaszolj, ha kérdezlek!-Én lassan felemeltem fejem, majd a lehető leghalkabban szóltam vissza neki.
-Igen, asszonyom, oda.-majd gyorsan elnéztem más felé, hogy ne lássam ideges tekintetét, mikor ezt meghallja.
-Sejtettem...-mondta, majd egyszer csak felállt, majd felemelte fejem.-Ha azt hiszed, hogy mostantól ez minden napos dolgod lesz, nagyot tévedsz... Az uralkodó engem szeret, ezt tartsd eszedben!-majd elengedte fejem, s már ki is ment volna szolgájával együtt, mikor én nem törődve semmivel, szerelemtől vakultan nagy bátorságot vettem magamon, s utána szóltam.
-Majd meglátjuk, szultána!-mondtam hirtelen, de szinte még el sem hagyta ez a pár szó számat, már bántam is az egészet. Ő hirtelen megfordult, majd indulatosan kezdett felém jönni, erősen megragadta kezem, s felállított a kőről. Szolgám ijedten nézte végig ezt, még csak meg sem mert mukkanni.
-Mit képzelsz magadról, ki vagy te, ha?-üvöltött rám teli torokból, majd felpofozott volna, de szolgája szerencsére lefogta őt, majd kivinni készülte úrnőjét a fürdőből. Úgy látszik, ma nagyon rosszul csinálok valamit, hisz már másodjára akarnak felpofozni, több-kevesebb sikerrel. Azért még egy utolsót utánam szólt:-Nehogy azt hidd, hogy ennyivel vége, nem hagyom, hogy magad köré csavard az uralkodót, hallod?! Nem engedem!-majd eltűnt a fürdőből. Én erre a plafonra néztem, majd nagy levegőt véve könnyebbültem meg végre a kínos jelenet után. Viszont rettentően megijedtem, mi van, ha életemre tör majd ezután?! Nem, ő soha sem tenne ilyet, hisz nemrég még jóban voltunk! Jaj, Istenem, miért kellett neki pont most fürödni jönnie?! Talán akkor meg sem tudta volna ezt az egészet!
~
Mikor kijöttem a fürdőből, a háremben gyorsan megcsinálták mindenemet, majd indultunk is az uralkodó lakrésze felé. Ez alkalommal egy zöld ruhát adtak rám, gyönyörű selymes anyagból volt az egész, melli részén pedig apró kis kő. Nagyon szép volt, de alig különbözött aznapi ruhámtól... Mióta kivételezett vagyok, szinte mindig ilyen ruhákat hordok. Mikor az ajtó elé értünk, a szolgák kinyitották azt, én pedig nagy levegőt véve, örülten dobogó szívvel léptem be rajta. Az uralkodó ismét háttal állt nekem, de ezúttal tovább, mint mikor legutóbb voltam nála. Már kezdtem megijedni, hogy mi lehet, mire végre megfordult, én pedig elé siettem, lehajtott fellel, majd megcsókoltam kaftánját, ahogy kell. Ő megfogta állam, majd felhúzott magához, s arcom kezdte simogatni. Érintésétől szívem még hevesebben kezdett verni, majd kiugrott helyéről. Ekkor szemébe néztem, majd szélesen rámosolyogtam, ő pedig végigsimította hajam.
-Hogy vagy, én drága Harizém?-Erre hirtelen lesütöttem tekintetem, eszembe jutottak Mahidevran gyilkos pillantásai...
-Mi a baj?-kérdezte, mikor elnéztem róla, s megfogta egyik kezemet. Erre egyszeriben minden rossz gondolat kiszállt fejemből, s helyére boldogság költözött, egész testemet átjárva.
-Semmi, csak örülök, hogy újra látlak, nagyuram...-mondtam, majd ismét belenéztem nagy kék szemébe. Ő szavam hallatán nevetni kezdett. Kézen fogott, és kikísért az erkélyre, ott pedig leültünk a díványra. Pár perceg csendben voltunk, majd végre megszólalt.
-Látom, tetszik az ékszer, nagyon jól áll neked.-mondta, megfogva a nyakamban lévő kis medált.
-Köszönöm, nagyuram, és igen, nagyon tetszik!-mondtam, ő pedig elengedte azt.
-És hogy tetszik új lakrészed?-kérdezte kedvesen, majd közeledni kezdett hozzám.
-Nagyon szép, köszönöm neked...-mondtam ki egészen halkan, mert ő egyre közelebb jött hozzám. Nagy ideges lettem, annyira megcsókoltam volna, másrészt viszont rettenetesen féltem Mahidevrantól is, mi lesz, ha ez is a fülébe jut, akkor nekem végem...Az uralkodó észrevette rajtam, hogy ismét feszült vagyok, erőt vett magán, majd hirtelen elhajolt mellőlem.
-Szeretnél inkább megint beszélgetni?-kérdezte megértően, viszont ekkor már én mondtam ellent ennek.
-Ne!-kaptam keze után.-Én nem beszélgetni szeretnék...mondtam rá szegezve tekintetem. Ő meglepődve pillantott vissza rám, majd ölébe döntött hirtelen, s erőteljesen megcsókolt. Én viszonozva ezt kapaszkodtam gyorsan vállába, s átengedtem magam ennek a csodás pillanatlak.

Ekkor már nem féltem sem Mahidevrantól, sem attól, hogy mi lesz ezután, semmi sem érdekelt, egyedül Szulejmán... Szívem szinte övéként dobogott. Még mindig csókoltuk egymást, az uralkodó pedig combomat kezdte simogatni, mikor kopogtatott valaki ajtaján. Pont most, mikor annyira szép volt minden... A szultán lassan, nagy nehezen elengedett engem, majd megsimogatott.
-Bárki is az, elküldöm!-mosolygott rám, majd besietett az erkélyről. Mikor ezt kimondta. megnyugodtam, már azt hittem, hogy mennem kell. Vártam háttürelemmel, hogy visszatérjen hozzám.

Ibrahim szemszöge:
Kisebb küzdelmet folytatva az agákkal végül bekopogtam a szultánhoz. Először nem engedtek, mondván az uralkodónál háremhölgy van, de mikor megbeszéltem velük, hogy nagyon fontos, ők rám hárítva a felelősséget engedtek át az ajtónak, ő pedig szinte azonnal kinyitotta.
-Nem megmondtam, hogy senki ne...-kezdett bele erőteljes hangon, de mikor meglátta, hogy én vagyok elhallgatott, s jobban kinyitotta az ajtót.
-Mit akarsz itt ilyenkor, Ibrahim?-nézett rám csodálkozva. Én közelebb léptem hozzá.
-Nagyuram, bocsáss meg, vészhelyzetben vagyok itt.-mondtam neki halkan, szomorúan, ő pedig beeresztett engem.
-Mondd hát, mi történt?-csukta be az ajtót, majd hozzám lépett. Én idegesen kezdtem bele mondandómba.
-Nagyuram, pár napja egy messzi faluban jártunk, asszonyom kérésére szolgája rokonait látogattuk meg, hisz nagyon régen látta már őket, gondoltuk...
-A lényeget Ibrahim!-vágott szavamba, majd felemelkedett, s erkélye felé pillantott. Én, mivel láttam, hogy valóban elfoglalt, próbáltam lerövidíteni a történteket.
-Mivel nagyon szegények voltak adtam nekik pár aranyat, hogy segítsem őket, majd mikor ma reggel megint adakoztam volna, holtan találtam őket a szobában...-mondtam, majd folytattam volna, de az uralkodó ismét beleszólt mondandómba.
-Ez sajnálatos, de ha valóban ennyi lenne, kérlek, most menj, majd reggel megbeszéljük mi legyen.-Na, erre már elegem lett, most én vágtam, hangosan szavába.
-Nagyuram, az a két ember a pestis áldozata lett, s mivel mi is ott jártunk, kedvesemet is megfertőzte!-mondtam ki végre, majd könny szökött mindkét szemembe. Erre az uralkodó nagyon elszégyellte magát, majd szája elé téve kezét reagált a rossz hírre.
-Ne... És ez biztos? És miért nem szóltál előbb erről?!-förmedt rám, nyilván őt is rettenetesen felkavarta a dolog, hisz kedveli Nigart.
-Ne haragudj, nagyuram, de asszonyom nem rég ébredt fel az ájulásból, ott akartam lenni, mikor magához tér.-sírtam el magam ösztönösen, mikor bágyadt, beteg arcára gondoltam, s lenéztem a földre. Az uralkodó közelebb jött, majd keblére ölelt engem, próbált megnyugtatni.
-Nagyon sajnálom, Ibrahim, imádkozni fogok Allah-hoz, hogy hagyja életben kedvesed!-mondta, majd elengedett engem, s megláttam, hogy neki is könnyesek szemei.
-Ámen!-töröltem le enyémeket, s meghajoltam előtte.
-Te pedig még közelébe se menj, a birodalomnak szüksége van rád, ezt meg kell értened...-majd vállon veregetett. Én bólogatam egyet, persze nem komolyan, csak nem képzeli, hogy távol maradok tőle?!- És rendelj el palotámban is kivizsgálást,-mondta volna ki, de végül így fejezte be:-Tudod mit, majd megkérem Bali béget, te csak legyél palotádban, hogy mindig tudj asszonyod állapotáról...-mondta megértően.
-Köszönöm, nagyuram, most pedig megyek, nem zavarlak tovább...
-Ugyan, Ibrahim, ne tréfálj, gondolod ezek után csinálnék én ma bármit is?-mutatott rá fejével egy zokogó háremhölgyre, ki az erkély sarkánál hallgathatta beszélgetésünket, de nem tudtam beazonosítani, ki lehet az, hisz guggolt, fejét pedig ölébe hajtotta. Biztosan ismeri Nigart, talán Alexandra? Mindegy, bólintottam egyet, majd távoztam a lakrészből, s egyből visszaindultam palotánkba.

Harize szemszöge:
Mikor  észtevettem, hogy Ibrahim az, azonnal kisiettem, majd mikor meghallottam, kiről beszélnek, s hogy mivel kapcsolatos, a földre rogytam, majd remegve sírni kezdtem. Nem hiszem el, miközben én majdnem a csodák éjszakáját éltem át, addig Nigar ágyában fekszik betegen, testét teljesen átjárva a "fekete halál"... Sikeresen felépített eddigi jó kedvem ismét össze rombolva zokogtam a falnak dőlve, mikor Szulejmán lassan megsimogatta kezem, majd leült mellém a földre.
-Hidd el, Allah akaratából felépül majd, s újból egészséges lesz!-mondta nekem vigaszként. Jól esett, hogy nyugtatni próbál, de nem nagyon tudtam figyelni rá, csak azon járt az eszem, hogy mi lehet Nigarral.
-A pasha még itt van? Kérlek, hadd menjek vele, muszáj látnom Nigart!-álltam fel volna hirtelen, de ő gyorsan megfogta kezem.
-Harize, nem mész sehova!-húzott vissza maga mellé-Még az kéne, hogy téged is megfertőzzön, eszednél vagy?!-majd az ölébe döntött, s fejemet simogatta, én pedig lenyugodtam kicsit. Később, itt végül aztán be is fejezve az estét küldött vissza ő maga szobámba, hogy pihenjek, mert nagyon rosszul nézek ki. Nagyon örültem, mert így már semmihez sem volt kedvem... Nagyon kedves volt tőle, hogy lemondott az aznap estéjéről lelki állapotom érdekében, komolyan,  nem hittem volna. Biztosan őt is felkavarta a dolog... Viszont remélem, hogy lesz még alkalmunk bepótolni az estét...