Sziasztok!
Tudom, megint későn hoztam a részt, de higgyétek el, hogy nem szándékos, most lett kész (szerda) Köszönöm, hogy eddig vártatok! :( Egyébként a részben esz egy részlet, ami jelentéktelennek tűnhet, de valójában az elkövetkezendő pár részben nagy jelentősége lesz, higgyétek el...;) Várom a visszajelzéseket!:)♥


26. fejezet

Alexandra szemszöge:
Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek... Míg én így gondolkoztam, ő észrevette,  hogy töröm fejem, majd ajkam helyett fülemhez hajolt, s fülembe súgott:
-Jó éjszakát, Alexandra!-mosolyodott el, majd elengedte kezem. Nagy kő esett le szívemről, így végül is nem kellett döntsek, megtette helyettem a szultán.... Én ekkor meghajoltam előtte.
-Neked is, nagyuram!-mondtam megcsókolva kaftánját, majd felálltam. Ekkor hirtelen szemembe nézett... Sokáig néztük így egymást, mosolyogva, másodperceken keresztül... Később észbe kaptam, majd bementem volna erkélyéről, de ő kezem után nyúlt.
-Várj!-mondta utánam. Én hirtelen visszanéztem rá, ő pedig elém lépett.
-Ugye, most már nem félsz tőlem?-nézett rám ő ijedten, nehogy esetleg tartsak tőle, de erről már nem volt szó... Ujjai közé fontam kezem, majd mosolyogva néztem rá
-Egyáltalán nem...-mondtam kedvesen. Ő végigsimította arcom másik kezével, majd fülem mögé tűrte hajam, s így szólt:
-Harize...-mondta, majd megcsókolta homlokom. Én azért még minden szót nem tudtam nyelvükön, így hát ezt sem értettem.
-Bocsáss meg, nem értem...-mondtam szégyellve magam. Ő elnevette magát, majd rám mosolygott ismét. (Harize = szikra)
-Úgy, akkor most elmondom neked... Harize az, aki az én üres, száraz szívem pillanaok alatt újra lángra gyújtja, s az ismét örömteli és fényes lesz. Harize az, aki a vak sötétben is képes erejével világosságot teremteni.  Harize az, aki egyetlen tekintetével az egész szobát feltüzeli, s életet visz bele. Harize az, aki  mindig fényesen tündököl, s lángja soha nem alszik el... Ezért mától a te neved Harize!-Ezen nagyon meglepődtem, hisz ekkor jöttem rá, hogy ő rólam beszélt... Milyen szép, a nagy szavak ezek! Hirtelen úgy érzetem, mintha szívem nem férne meg mellkasomban, mintha... mintha már nem is enyém lenne, hanem övéként dobogna... E gyönyörűséget csupán az sötétítette be, hogy szíve üres nem lehet, hisz Mahidevran szereti őt, ne mondjon ilyeneket! Szegény asszony, talán most is épp szobájában álmodozik róla, miközben én itt meghitten beszélgetek vele... Uram Isten, mit művelek?! Erre arcomról hirtelen távozott a mosoly, s szívem is visszaköltözött helyére.
-Jó éjszakát, Szulejmán!-mondtam kedvesen, majd meghajlás helyett utoljára megsimítottam kezét, majd kimentem a lakrészből. Ajtaja előtt meredten kezdtem bámulni a semmibe, majd hirtelen kitört felőlem a zokogás, s lerogytam a föld közepére. Mikor idejöttem undort és kínt éreztem, közben pedig rettegtem. Most pedig szerelem meleg tüzét érzem, mi talán soha nem alszik majd el... Jaj nekem, mit tettem?! Hogy tehetem ezt Mahidevrannal, hites feleségével?! Hogy tehetem meg ezt bárkivel is?!

Mahidevran szemszöge:
Keserűen s letörten fésültem tovább hajam... Hogy tehetik ezt velem, mikor ennyi idő után egyetlen lányt sem hívatott magához, hogy törheti ezt meg az az egy, kiben ebben a palotában talán egyedül megbíztam Nigar óta?! Jaj, Nigar... Bárcsak itt lennél, biztosan tudnád, hogy mit csináljak most...
-Asszonyom...-szólt hozzám szolgám kissé éles hangon. Nagyon megijedtem, egyébként sem voltam teljesen magamnál. Megráztam fejem, majd, visszatérve a valóságba, figyeltem szavára.
-A Valide nagyasszony kéret téged...-mondta, ezt már egy kicsit halkabban.
-A Valide, ilyenkor? Mit akarhat?-kérdeztem érdeklődve, nem értettem minek ilyen későn odamennem.
-Azt nem tudom, szultánám, nekem azt nem mondták.-mondta félve, hogy majd megszidom. Hogy miért félt tőlem ennyire? Azért, mert ő Verona, Hatice régi szolgája. Miután meghalt, hozzám került, mondván biztos nem kell már neki, s megbízható, ügyes leány. Csak tudnám, mitől tart így! Igaz, Hatice szolgájaként az ember tapasztal némi rosszat is, de én még soha nem bántottam őt, se szavammal, sem pedig máshogyan, nem értem aggodalma okát.
-Miért félsz úgy, bántottalak én bármikor is?-kérdeztem hát rá kedvesen, hogy tisztázzuk a dolgokat. Ő ekkor kissé zavarba jött, majd zihálni kezdett. Értetlenkedve nézte rá, mi baja?
-Asszonyom, ne haragudj, csak épp a folyosóról jövök, és, mikor kinéztem kicsit a teraszra, megpillantottam az uralkodó erkélyén őt és azt a lányt. Ha jól láttam, az szultán az épületeket mutogatta neki, miről hallgatója bőszen kérdezgetett, miközben egymás kezét fogták...-mondta ki végre. Alig hittem el, amiket mondott, vissza is kérdeztem:
-Ez egész biztos, jól láttad?-kérdeztem utolsó reményemként, de ő erre csak bőszen bólogatott. Egy világ omlott össze bennem, kiejtettem kezemből fésűm.
-Hogy teheti ezt velem, hisz tudja, hogy mennyire szeretem!-sírtam el magam ekkor, majd eldöntöttem magam a díványon, párnámat szorítottam. Verona odasietett hozzám, majd nyugtatgatni próbált, de nem ment neki, csak bámultam szekrényem.
-Asszonyom...-kezdett beszélni ismét, de én szavába vágtam komolyan, hirtelen.
-Menj most el, kérlek...-mondtam, rá sem nézve. Persze nem haragudtam rá, örülök, hogy elmondta, de ilyenkor mindig jobb, ha egyedül hagyják az embert. Viszont ő ezt figyelemen kívül hagyva beszélt hozzám tovább:
-Asszonyom, de a Valide...
-Azt mondtam menj el, nem érted?!-ültem fel hirtelen a díványról képébe ordítva, könnyes szemmel. Ő erre felpattant onnan, majd meghajolt, s elment végre. Ekkor visszafeküdtem, s tovább gondolkoztam.

Alexandra szemszöge:
Mikor kicsit megnyugodtam, felálltam, s visszamentem a hárembe.A lányok már mind aludtak, agák sem voltak benn, csupán gyertyák fénye ragyogta be e néma helyet... Én ekkor a többiekhez siettem,s  öltözés nélkül hulltam be az ágyba, hajam pedig díszben, szememen az elkent festékkel... Nem érdekelt semmi, a világon semmi! Kezem párnám alá tettem, s csak a falat bámultam. Valóban én lennék szíve megmentője, lakrésze fénye, az éjszaka egyetlen filágossága, az örök láng, mi sohasem alszik el? Hogy is hívta ő ezt, Harize? Igen, ezt mondta rám... Ez lennék én? Tetszik ez a név, s ha szerinte ez a szó engem tükröz, hát mától mind ennek hívjanak! Miket is beszélek, senki nem hívhat így, el kell felejtenem mindent, ami ma este történt! Nem állhatok egy szép házasság közé! Majd átfordultam másik oldalamra, s behunytam szememet, hátha sikerül aludnom. Körülbelül még ötször fordultam át oda-vissza, de sehogy sem találtam meg azt a helyzetet, ahogy végre aludni tudnék. Nem értem, máskor pillanatok alatt elaludnom, miért nem enged az úr pihenni épp most, mikor ilyen nehéz nap elé néztem?! Talán épp ezek az izgalmas események nem hagytak belülről nyugodni. Felültem hát az ágyból, átkaroltam térdem, úgy gondolkoztam ezen az egészen... Vajon az uralkodó sem bír most aludni, vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen?! Mi izgathatott fel ennyire, hogy még álom sem jön szememre? Talán az az el nem csattant csók, mit nem engedhettem meg magamnak... Pedig milyen szép lett volna, annyira bánom! Nem, jól cselekedtünk, hogy nem tettük meg, így is elég fájdalmat okozok majd ezzel Mahidevrannak, emiatt pluszban ne kelljen szenvednie! Mikor ezt így lerendeztem magamban, végre elálmosodtam, majd, mikor behunytam szemem, az végre úgy is maradt...

Mahidevran szemszöge:
Még mindig sírtam, s díványomon feküdtem, kicsit sem voltam fáradt. Semmit sem csináltam, csak feküdtem... Soha nem csalódtam még ekkorát, senkiben! Épp ezen jár agyam, mikor a Valide kopogás nélkül berontott ajtómon, majd megállt előttem. Te jó ég, elfelejtettem, hogy kéretett, pedig Verona még mondta is! De miért zavar még ilyen későn? Gyorsan felpattantam, majd meghajoltam előtte.
-Validém, bocsáss meg, de...
-Mit jelentsen ez, Mahidevran?! Te itt fekszel, mikor kéretlek téged? Épp az imént járt nálam szolgád, s közölte velem, hogy nem tudsz elém járulni! Mire véljem ezt?-kérdezte feldúltan, ingerülten. Én erre nem tudtam mit mondani, csak össze-vissza beszéltem neki:
-Asszonyom, ne haragudj, én csak, én tényleg csak....-mondtam volna tényleg valamit, de végül csak lehajtottam fejem.
-Mi lelt téged, mondd? Miért viselkedsz ilyen furcsán?-kérdezte, majd felemelte fejem, s látta, hogy szemem könnyben úszik.-Történt valami, amiről én nem tudok?-kérdezte, majd elengedte állam. Én kicsit hallgattam, majd mondani kezdem:
-Mikor az uralkodóhoz mentem volna ma este, szolgám közölte velem, hogy egy háremhölgy van ma este nála!-zokogtam el magam, majd leültem a kanapéra. A Valide szemét kezdte forgatni, majd indulatosan beszélni kezdett:
-És te ezért sírsz itt, lányom?! Hisz ő a szultán, ha kedve tarja minden nap mást kéret magához! Ezt el kell, hogy fogadd, ha tetszik, ha nem!-mondta, megállás nélkül. Én viszont visszanéztem rá, majd rekedt hangon tovább folytattam:
-De már évek óta egyetlen asszonyt sem hivatott rajtam kívül magához, akkor most miért teszi? Azt hittem, hogy szeret engem!!-mondtam, majd folytattam a sírást. Ő erre még jobban felhúzta magát, közelebb jött hozzám.
-És ebből már te rögtön úgy gondolod, hogy nem érez irántad szerelmet?! Az uralkodók ilyenek, hiába próbálod őket megváltoztatni, és ha eddig nem tette, úgy örülj ennek! A hárem rendjét pedig még te sem veheted semmibe, hiába vagy itt szultána, ez egy évszázadok óta fennálló rend, te is tudod!-mondta, majd abbahagyta végre. Én erre nem tudtam mit mondani... Ha ennyire nem érti a szerelmet, feleslegesen beszélget velem erről, hiába! Semmi értelme! Egyet még viszont hozzátettem:
-Minek vagyok én itt szultána, ha ugyanúgy bánnak velem, mint egy háremi szolgával...-Erre már kikerekedtek szemei, majd üvöltözni kezdett:
-Ezt meg mégis miért mondod, talán minden háremi szolgálónak külön szolgája, s inasa van? Mindegyiknek ennyi ékszere, s ruhája van? Mind szultáni gyűrűt visel ujján, és mind az uralkodó család tagja? És én, talán minden egyes háremi lánnyal ennyit foglalkozok, mit most veled is teszek? Ha pedig ez mind nem így van, hogy merészelsz így megsérteni engem?! Talán nem segítettelek mindig, nem óvtalak mindentől? Igaz, te magad is háremi szolga voltál, de veled még akkor sem viselkedtem úgy! Mindig elnéző voltam veled szemben! De ez mától nem így lesz... Elegem van, Mahidevran! És jobb lesz, ha te magad is elgondolkozol kicsit, hogy most mit is tettél tönkre másodpercek alatt...-mondta, majd becsapta az ajtót, s kiment. Nem hiszem el! Szulejmán megcsal, a Valide meg mostantól lehet, hogy szóba sem áll velem! És mind Alexandra miatt! Átkozott némber!

Nigar szemszöge:
Alig tudtam lehunyni szemem az éjjel, egyfolytában a Valide szavai jártak fejemben... Mégis mit jelent az, hogy nem hagyja, hogy mi békében éljünk? Talán rábeszéli Szulejmánt, hogy ez nem helyes, s ő majd elválaszt minket? Nem, az uralkodó nem tenne velünk ilyet, tudom! Így viszont aligha tehet bármit is. Ezzel meg is nyugtattam magam, majd végre el tudtam aludni.
~
Másnap reggel, mikor felkeltem Ibrahim már nem volt mellettem. Kikeltem ágyamból, s még hálóingben szaladtam ki az ebédlőbe, kerestem őt. Azt hittem ott lesz majd, s kanapénkon pihen, vagy esetleg gyönyörködik festményeiben, de egyiket sem tette, ott sem volt. Ezen elcsodálkoztam, s a konyhába siettem. Ott senki nem volt, így tovább álltam. Bementem az összes szobába, a fürdőbe, de sehol nem volt. Hol lehet? Végül kimentem a kertbe, s gyalogolni kezdtem szolgáim kíséretében szökőkutunk felé.
-Nigar!-szólt hozzám hirtelen valaki, én pedig hátra fordultam. Ibrahim volt, kerti páholyunkban ült mosolyogva rám, Harika társaságában, ki felette állt. Én ekkor elmosolyodtam, majd feléjük siettem. Mikor odaértem, megláttam, hogy előttük az asztalon már tálalva volt a reggeli. Nem értettem, idáig mindig benn ettünk.
-Asszonyom, te hálóingben vagy?-futott oda hozzám gyorsan, de én megnyugtattam őt:
-Igen, de hagyd, úgy sincs itt most senki rajtunk kívül, jól vagyok így!-mondtam, ő pedig elállt mellőlem.
-Ibrahim,  téged pedig már mindenütt kerestelek!-mondtam, majd mellé ültem.
-Látom, tegnap rendesen kifárasztottak a vendégek, nagyon sokáig aludtál.-mondta megpöccintve orrom.
-Te jó ég, valóban? Akkor ezért vagy már kinn kertünkben? Bocsáss meg, nem tudtam, hogy már ilyen késő van...-mondtam szégyellve magam, mert nekem lenne dolgom fogadni őt reggelivel.
-Semmi baj, kedvesem, épp Harikával beszélgettem.-mondta, majd elnevette magát a lányra nézve. Nem értetem, rá is kérdeztem.
-Mi ilyen mulatságos, pashám?-kérdeztem tőle kedvesen, majd kezébe tettem enyém. Ő rám nézett, majd mondani kezdte:
-A közelben állítólag lakik itt néhány rokona, kihez rendszeresen járt, mielőtt még szolgáló lett, vér szerinti nagynénje és unokahúga. Csak akkor még messze voltak egymástól, de most itt él, igazán közel. Képzeld, mikor legutóbb náluk járt, a kislány még alig volt négy éves. Mivel a család igen szegény, Harika vitt nekik mindenféle ételt otthonukból, kertjükből pedig tyúkokat. A kis lánynak nagyon tetszett a jószág, s megkérdezte Harikától, hogy mi ez. Ő azt felelte, ez egy tyúk, lelkem. A kislány sokáig gondolkozott, majd azt kérdezte, és te ki vagy? Mivel még soha nem látta őt. Harika bemutatkozott, majd mikor haza indult, nagynénje rászólt unokahúgára, hogy köszönjön el tőle, mire nem nagyon volt hajlandó, szégyellős volt még. Mikor pedig végre rászánta magát, így szólt, szép napot, tyúk! hisz még kicsi, összekeverte őt az állattal!-mondta ki, majd megint elnevette magát. Ezen én is elmosolyodtam, majd megsimogattam vállát, s Harikára néztem.
-Kedves történet! És nem hiányoznak neked?-kérdeztem tőle. Ő rám nézett, majd bekapcsolódott beszélgetésünkbe.
-Dehogyisnem, asszonyom, rettenetesen!-mondta szomorúan, majd folytatta:-Néném vigyázott rám, még kis komorban, anyám helyett anyám volt. Unokahúgom pedig egy tünemény!-mosolyodott el ő is, majd nem mondott többet. Szegény lány, biztosan hiányzott neki ez a kis család, olyan meghitten beszélt akkor is róluk. Milyen kár, hogy most már szolgáló, biztosan szeretné őket látni... Ekkor eszembe jutott valami...
-Ibrahim, egyszer meglátogathatnánk mind őket, hadd lássa őket ismét!-mondtam, kezem ölébe téve. A lány erre már felkapta fejét, mi idáig a földet figyelte, majd kérőn nézett a pashára, ki ezen egy percet sem gondolkozott:
-Remek ötlet, kedvesem, úgy is kíváncsi vagyok rájuk!-mondta, majd rám mosolygott. Harika ekkor hirtelen elcsodálkozott, majd örömtől nevetve csókolta meg mindkettőnk ruháját.
-Köszönöm neked asszonyom és neked is pashám!-mondta, majd felállt, s csillogó szemekkel nézett ránk. Úgy örültem neki, hogy boldog!
-Nincs mit, Harika, sőt, ha gondolod még ma ellátogathatunk hozzájuk!-mondta Ibrahim kedvesen. Én ezen meglepődtem, hisz úgy volt, hogy sétálunk kicsit az erdőben, de végül is odafelé is lehet.
-Az remek lenne!-szóltam hozzá én is, majd megcsókoltam. Szolgálónk ennek aztán még jobban megörült, alig bírt magával.
-Valóban? Még ma? Nagyon köszönöm nektek, hálám kimondhatatlan, Allah óvjon titeket s gyermeketeket!-mondta, majd meghajolt, és távozott, hisz nem volt rá szükség, számtalan szolga volt idekinn. Erre nekem eszembe jutott gyermekünk...
-Ibrahim, és Meliha? Vele mi lesz, egyedül csak nem hagyhatjuk!-mondtam neki aggódva, de hamar megnyugtatott.
-Kedvesem, annyi szolgáló van a palotában, hogy lenne egyedül?-Én erre nem tudtam mit felelni, hisz igaza volt, de mégis... Alig ismerem őket pár napja, pontosabban három! Hogy bízzam rájuk gyermekem?
-Mindent tudom, de közülük egyedül Harikát ismerjük jól, ő viszont velünk tart, így aligha tudnám jó kezekben gyermekem!-mondtam, ismét aggódva érte. Ezen ő is eltűnődött kicsit, majd így szólt:
-Úgy, addig átvisszük Mahidevrannak, biztosan szívesen vigyázna rá!-Na, ez már nekem is jobban tetszett!
-Igen, úgy jó lesz, köszönöm!-majd ölébe dőltem,s tovább hallgattuk a madarak csicsergését, közben pedig hozzáláttunk a reggelihez.

Harike (/Alexandra) szemszöge:
Reggel nagyon korán keltem, nem is értem minek, mindig úgy kell kikelteni az ágyból. De most én keltem fel leghamarabb. Jól esően nyújtóztam egyet, majd egy tükör elé léptem. Akkor láttam csak, hogy hogy nézek ki! Szememről a festék teljesen lejött, egész arcomat csíkokban borította a sírástól, hajamból a díszek pedig csoda, hogy ki nem estek, alig tartotta őket pár szál. Gyorsan leszedtem őket magamról, majd lemostam arcomról a festéket. Mikor visszafelé mentem, a folyosó végén Ibrahimot pillantottam meg, mellette pedig Nigart. Azonnal odafutottam hozzájuk, s üdvözöltem őket. Nigar már messziről meglátott, de nem fordult felém teljesen, épp beszélgetett valakivel. Nem értettem kivel, hisz még nem láttam teljesen őket. Mikor odaértem viszont leszáradt arcomról a mosoly, mert egyenesen előtte Mahidevran állt. Amint meglátott, felém fordult, s neheztelően, sértődötten nézett rám, megszakítva Nigarral a beszélgetést. Bizonyára tudja, hogy tegnap az uralkodónál voltam. Én mindhármójukat köszöntöttem, meghajoltam előttük.
-Mahidevran szultána, Nigar asszony, Ibrahim pasha, üdvözöllek titeket!-mondtam, majd gyorsan Nigarra pillantottam, Mahidevran pedig folyamatosan engem nézett, s méregetett. Először nem értettem, mit néz annyira nyakamon, de mikor eszembe jutott, hogy tegnap óta nem vettem le magamról semmit, rájöttem... Meglátta rajtam azt a nyakláncot, mit az uralkodó ajándékba adott nekem, bizonyára ő is látta már azelőtt nála... Ekkor Nigar rám pillantott.
-Alexandra, üdvözöllek!-mondta kedvesen, majd átölel volna, de végül csak elmosolyodott. Én nem értve a dolgot, néztem rá kérdőn. Sőt, azt is csak ekkor vettem észre, hogy milyen más most... Ruhája, haja, megjelenése... Mit jelentsen ez?
-Nigar... Mi történt veled, olyan más vagy...-mondtam, szinte teljesen elfeledkezve Mahidevranról
-Te még nem is tudod... Pár napja Ibrahim feleségéül vett, s most boldogan élünk új palotánkban!-Alig hittem fülemnek...
-És ezt nekem miért nem mondta senki?!-kérdeztem sértődötten, majd Ibrahimba néztem. Nigar erre aggódni kezdett, majd végigsimította vállam.
-Kérlek, ne haragudj, de nem volt időm! Tegnap Mahidevranék voltak nálunk, előtte pedig még én sem tudtam ez egészről, tudod, úgy volt, hogy máshoz adnak majd...
-Én is ezt nem értettem, de mégis hogy változott ez meg?-Ő ezen elmosolyodott, majd így szólt:
-Ígérem, mindent elmesélek majd!-majd levette kezét vállamról. Én bólogattam, majd visszanéztem Mahidevranra, ki még mindig velem volt elfoglalva.-És te, miért vagy ilyen ruhában, tán mulatság volt a háremben?-kérdezte. Erre hirtelen lesütöttem szemem. Nem bírtam semmit sem mondani, de a szultána megtette ezt helyettem:
-Alexandra tegnap a szultánnál volt, azért van most ilyen ruhában, jól mondom, Alexandra?-kérdezte tőlem gúnyosan nézve, mikor felpillantottam rá.
-Igen...-mondtam halkan, majd ismét lenéztem a földre. Erre Nigar is meglepődött, majd kérdezősködés nélkül bólintott.
-Értem...-mondta, majd aggódva nézett rám. Bizonyára nem értette a dolgot, nem tudhatta, hogy ez történt, nyilván azt hiszi, hogy vele töltöttem az éjszakát... Pedig nem! Semmi sem történt! Ekkor hirtelen terelni kezdte a szót, majd Mahidevranra nézett.
-No, de nekünk most már mennünk kell, szultána, neked pedig köszönöm, hogy vigyázol gyermekemre!mosolygott rá, majd elköszönt tőlünk. Hirtelen eszébe jutott, hogy nem kellene engem Mahidevrannal kettesben hagyni, magával próbálta hívni:
-Nem jött te is kocsinkig, Mahidevran, olyan szép idő van!-kérdezte tőle mosolyogva, ártatlanul, de az asszony nem hajlott erre.
-Ha nem baj, inkább maradnék, nem szívesen hagynám egyedül gyermeked!-mondta, majd rám nézett. Én félve kaptam el tőle fejem, s Nigarhoz szóltam:
-Én szívesen megyek, ha gondolod, levegőznék kicsit...-mondtam, majd meghajoltam a szultána előtt. Ő szikrát szóró szemekkel nézett vissza rám, majd biccentett fejével, én pedig csatlakoztam Nigarékhoz a kocsiig. Mikor elhagytuk a folyosót, az asszony oldalba bökött, s ijedten kezdett faggatni:
-Alexandra, mégis hogy kerültél te oda, nem Mahidevran szultána szolgálója vagy most?-kérdezte értetlenkedve tőlem. Én szinte suttogva válaszoltam rá:
-Nem, ugyanis senki sem kért meg rá, hogy őt szolgáljam, így visszakerültem a hárembe!-mondtam.
-És hogy hogy rád esett választása, talán mulatság volt tegnap este?-kérdezte, semmit nem tudva. Én helyeselve bólogattam, majd kifejtettem bővebben a dolgot:
-Az uralkodó tegnap táncos mulatságot rendeztetett, mire én külön számot kaptam, miről odáig nem is tudtam, rögtön előtte mondták meg nekem is! Akkor kaptam meg tőle a lila kendőt...-mondtam, közben pedig belül rettenetesen boldog voltam,  hogy így visszaidéztem ezeket.
-És mi történt, együt töltöttétek az estét?!-kérdezte szörnyülködve, minek két oka is volt. Egyik, hogy ő még úgy tudja, ki nem állhatom a szultánt, s hogy legnagyobb rémálmom ez az egész... A másik pedig az, hogy ő is Maihdevran helyébe képzeli magát, s ugyanúgy sajnálja emiatt, mint én...
-Nem, semmi sem történt-mondtam neki hirtelen, nehogy tovább fűzze gondolatait.
-Értem, úgy, rendben van!-mondta megnyugodva, majd tovább faggatott.-És nagyon féltél?-Erre alig tudtam mit mondani, legszívesebben áradoztam volna neki a tegnap estéről, de ezt nem tehettem... Viszont hazudni nem fogok neki.
-Hát, az elején igen, de utána egyáltalán nem, nagyon jól éreztem magam társaságában...-mondtam meg neki őszintén. Ő erre kérdőn nézett rám, majd folytatta?
-De, ha nem történt semmi, mit csináltál nála?-nézett rám megint. Én erre vissza-visszaidéztem a tegnap estét...
-Már kezdte volna csókolgatni nyakam, mikor én nagyon ideges lettem, ezért ő felajánlotta, hogy beszélgessünk inkább... Azután asztalához vegezett, ott megmutatt, hogyan készíti ékszereit, s adott is egyet!-mutattam rá ekkor nyakláncomra, mi tegnap óta nyakamban volt.-Azután kimentünk az erkélyre, s mindent megmutatott nekem.. A minareteket, a híres török épületeket, mindent... Azután pedig...-mondtam volna az este fénypontját, de hirtelen elhallgattam...
-Aztán pedig?-kérdezett vissza, de nem feleltem...
-Semmi, semmi nem történt, ennyi volt...-mondtam bizonytalanul. Erre hitelen eszébe jutott valami, s hirtelen rákérdezett:
-Mond, hogy nem szerettél bele!-mondta hangosabban, majd mélyen nézett szemembe.
-Nem, dehogyis!-tagadtam le hirtelen, szinte meg sem várva kérdését. Ő erre felhúzta szemöldökét, majd furcsán nézett rám, szerintem nem hitt nekem.
-Egész biztos?-kérdezett rá ismét, de én csak sértődötten néztem rá, majd így szóltam:
-Biztos! Soha sem tenném ezt Mahidevrannal, hisz ő igazi asszonya!-mondtam, erre pedig már ő is elhitte. Ekkor a kocsi elé értünk, majd én elköszöntem tőlük, s visszaindultam a palotába. Egyenlőre még sikerült eltitkolnom Nigar elől ezt az egészet, de úgy érzem, hogy nem fogom már sokáig magamban tartani...