20 fejezet

Hatice szemszöge:
Erre fogalmam sem volt, mit tegyek... Úgy látszik Mahidevrantól is egyre jobban kell tartanom, nagyon felvágták a nyelvét mostanában. Csak álltam ott, mint egy szerencsétlen... Nem tudtam, mi legyen. Ha elfogadom az ajánlatot, akkor Ibrahimot örökre elveszítem. Ha viszont nem, testévem, s szeretteim bizalma lesz kétséges felém. Ők mégis fontosabbak nála. Nagy levegőt vettem, majd így szóltam:
-Rendben, van Mahidevran.-mondtam, ő pedig ismét felém nyújtotta a kést, majd így szólt:
-Helyes, jól döntöttél, de előbb mondd el nekik is, utána megkapod!-én ebben kételkedni kezdtem.
-Honnan tudjam, hogy valóban odaadod-e késem?-kérdeztem.
-Allahra esküszöm, ha elválsz a pashától, egyből visszaadom. Mi más szükségem lenne nekem rá?-ezzel megnyugtatott, hisz valóban minek kellene neki tőröm más célra?
-Rendben, gondolkozom a dolgon, holnap visszajövök!-mondtam, majd kimentem a szobából.
Úton ezen gondolkoztam egész végig. Most mit tegyek, ha elválok a pashától, mindennek vége. Viszont ő nem szeret engem, neki más jelenti az életet. Ezután elém ugrott egy kép... Az a kép, hogy Ibrahim Nigar mellett fekszik az ágyban, gyermeküket csodálva.. Ekkor jutott csak el eszemig, hogy mit is teszek én velük... Ibrahimnak ,szinte már mondhatni, családja volt, mikor elszakítottam őket egymástól, s most Nigar egyedül neveli titokban gyermeküket... Nem hiszem el, hogy ezt tettem... És még csodálom, hogy mindenki fél tőlem. Nigar is csak annyit tett, hogy szerette őt, s boldoggá tette, mit én nem mondhatok el magamról. Tönkre tettem mindent, nem is vettem észre, hogy őket egymásnak teremtették! Erre már egészen biztos voltam abban, hogy szabadon engedem őt, had legyed boldog végre! Mikor haza értem szinte egyből visszaindultam a palotába. Mivel hamar ott akartam lenni nem kocsiba, hanem lóra ültem, úgy mentem útnak. Mivel soha nem ültem még ily' jószágon, kissé ügyetlenül pattantam fel rá, de végül aztán sikerrel jártam. Útközben elég sok gondom akadt az állattal, hisz aligha csinálta azt, mit én akartam, vagy mondtam neki. Épp az erdőn vágtunk keresztül, mikor, nem tudom mi ütött belé, de nem maradt nyugton, össze-vissza ment, nem tudtam irányítani őt!
-Gyí, te ostoba, gyí!-mondtam, de ahelyett, hogy elindult volna két lábra állt. Én nem tudtam, mit tegyek, alig tudtam fogni hátát. Ekkor fogta magát, majd erélyesen vágtatni kezdtett előre, én pedig, mivel nem tudtam megkapaszkodni belé, leestem a hátáról, ő pedig tovább ment. Mivel egy folyó közelében voltunk fejem pont egy sziklának ütközött, én pedig elvesztettem eszméletem.
~
Később, mikor felébredtem, fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Arcomhoz nyúltam, majd, mikor láttam, hogy kezem csupa vér, minden egyembe jutott. Felkelni próbáltam a földről, de aligha jártam sikerrel, így tovább feküdtem a földön.

Nigar szemszöge:
Ibrahim sokáig volt még nálam, s gyermekünknél. Annyira örültem, hogy ott van, olyan rossz, mikor nincs!
-Mikor állhatsz majd vissza a munkába, kedvesem?-kérdezte kedvesen tőlem.
-Nem tudom, de szerintem nem soká, hisz már egészen jól vagyok!-mondtam, majd átöleltem őt, s felpattantam az ágyból. Ő aggódva segített engem járni, de erre már rég nem volt szükségem.-
-Ibrahim, ne, jól vagyok!-mondtam, majd rá mosolyogtam. Ő megsimogatott, majd elengedett engem. Sokáig élveztük egymás társaságát, míg be nem torpant Mahidevran. Én nagyon örültem neki.
-Asszonyom...-hajoltam meg, majd elé siettem. Ő feldúltan nézett ránk, majd mondani kezdte:
-Nigar, a Valide hívat téged, úgyhogy össze kell kapnod magad gyorsan, siess!-mondta, majd adta is ruhám.
-De hát miért, mit tettem?-kérdezte félve tőle.
-Ne tudom, azt nem mondták, csak Dase asszony kersett, mondtam, hogy miattam vagy el, s hogy üzenek neked, hogy menj!-mondta, majd rügetett az öltözésben. Ekkor viszont  ránézett Ibrahimra, célozva arra, hogy ne legyen most itt.
-Mi az?!-kérdezte felháborodva. Ekkor leolvasta az úrnő arcáról, hogy mit is akar.-Én nem megyek ki, számtalanszor láttam már Nigart ruha nélkül!-mondta határozottan, de Mahidevran nem nyugodott bele.
-Pasha, kérlek!-ekkor elege lett, majd kifáradt a szobából, s az ajtó előtt várt ránk. Én átöltöztem, majd gyorsan kimentem az ajtón. Mit akarhat a Valide? A folyósóra kitérve már Ibrahim is velem volt. Gyorsan kérdezősködött is, hogy mi ez az egész.
-Nigar, miért kell elé járulnod?-kért számon mintha én tudnék efelől bármit is.
-Honnan tudjam?!-kérdeztem feldúltan, hisz magam is izgultam, miért van rám szüksége. Ő erre kicsit sértődötten pillantott a földre, majd hallgatott.
-Ne haragudj rám ezért, de én is félek, hogy miért hívat!-mondtam megfogva kezét. Ő rám mosolygott, majd megcsókolt volna, de Mahidevran ellökte tőlem.
-Ibrahim!-szólt rá, hisz számtalan aga volt még a folyosón. Mikor odaértünk a nagyasszony lakrésze elé én bekopogtam, majd bebocsájtást kértem hozzá. Ibrahim még utoljára hozzám lépett, s így szólt:
-Ne feledd, én itt várlak!-mondta Ibrahim, majd bementem. Meghajoltam, majd a Validéhoz siettem.
-Asszonyom, kérettél engem.-mondtam, mire ő hevesen mondani kezdte:
Nigar, végre! Gyorsan ülj kocsiba, s siess lányomhoz!-förmedt rám szinte már sírva. Én nem értve a dolgot kérdeztem vissza.
-Asszonyom, nem értelek, baj van talán?-ő határozottan elém sietett, majd agódva megfogta kezem.
-Hatice leesett a lóról, az erdőben találtak rá, kell hozzá egy tapasztalt asszony, menj hát, mostantól őt szolgálod majd!-én nem akartam hinni fülemnek. Sajnáltam Haticét, de mégsem szerettem volna őt szolgálni! Mi lesz így gyermekemmel?!
-Igenis asszonyom!-mondtam, majd kisiettem az ajtón. Ibrahim egyből lerohant engem.
-No, mondd, mi történt?!-Én sírni kezdtem hirtelen. Ő ezen megrémült, majd felemelte fejem.
-Nigar, mi baj, mondd már!-majd letörölte könnyeim. Én alig tudtam szólalni.
-Hatice leesett a lóról, s most én szolgálom őt! Mi lesz így Melihával, nem hagyhatjuk itt!-majd vállára dőltem tanácstalanul. Ő nem tudott mit mondani hirtelen, szerintem maga sem fogta fel, mi történt. Csupán nyugtatni próbált.
-Ne aggódj, megoldjuk valahogy, minden rendben lesz!
~
Mikor minden holmim összeszedtem elköszöntem Gül agától, Sheker agától, Dase asszonytól. Már csak két személy volt hátra, kit alig tudtam elengedni: Alexandra és Mahidevran. Először a szultánához mentem, ki szobájában volt épp. Meglátot, majd egyből felpattant párnáiról.
-Nigar! Mi volt, mesélj!-mondta, majd odarohant hozzám. Én nem sokáig tartottam magam, előtte is sírni kezdtem. Ő nagyon megijedt ettől, csak hátamat simogatta, s kérdezte bajom okát.
-Asszonyom, mától Hatice szultána szolgája vagyok!-nyögtem ki végre, mire ő szája elé kapta kezét.Maga sem értette szavam.
-De..de mégis miért? Nem értem!-Én elmondtam neki.
-Az úrnő lóról zuhant le, a Valide úgy látja jónak, ha én vigyázom őt...-mondtam letörölve könnyeim.-ő még mondog nem fogta fel, mit mondtam.
-De hát így mi lesz gyermekeddel?-kérdezte.
-Nem tudom, szultánám...-mondtam, majd ismét sírni kezdtem, ő pedig átkarolt engem.
-Ne félj, nem esik bántódása, vigyázok rá!-mondta kedvesen, majd rám mosolygott. Persze nagyon jól esett, hogy segíteni próbál, de nem lehet vele gyermekem ennyi időt! Ez nem megoldás! Viszont, mivel magammal oda nem vihettem, végül ez maradt. Ezután Alexandrához mentem, ő is rettenetesen szomorú volt, akár csak a szultána. Mindenféle jó kívánságokkal halmozott el, s hogy vigyázzak az úrnővel, mert nem szeretné, hogy bajom essék miatta. Ezután gyermekemhez mentem, hogy búcsút intsem tőle, míg távol vagyok, ki tudja meddig! Bementem az ajtón, ő épp a bölcsőben feküdt. Odamentem, majd kivettem a bölcsőből.
-Én egyetlen gyermekem!-szóltam neki, majd megcsókoltam homlokát, s magamhoz öleltem őt. A bába asszony épp akor jött be, neki is elmondtam a történteket.
-Akkor addig egy dajkához kerül a kicsi, ki majd anyatejjel táplálja őt.-Kiáltottam, s üvöltöttem volna, hogy ezt ne kelljen, den em volt már választás. A legszörnyűbb dolog a földön, mikor egy gyermeket nem anyja táolálhat, s óvhat. Kicsit még ott voltam, majd kimentem tőle. Remélem, hogy mihamarabb felépül Hatuce, s visszatérhetek gyermekemhez.Végül aztán beszálltam a kocsiba,  majd indultam volna, de az utolsó pillanatban. Kinyitották az ajtaját. Mahidevran, s Ibrahim volt az. Csodálkozva néztem rájuk. A szultána így szólt:
-Nigar, húzódj beljebb, veled tartunk!-majd beszálltak mellém. Én Mahidevrannak nem igen örültem, hisz így gyermekem egyedül volt a bábával, ki bármikor ott hagyhatja, hisz nem tud rá egyedül vigyázni. Mindegy, végül aztán így indultunk útnak.
~
 Egész úton nem szótunk semmit, mindenki gondolkozott valamin. Én azon, hogy mit csinálhat most gyermekem, Ibrahim valószínűleg értem aggódott, Mahidevran pedig egyfolytában csak az utat nézte. Nem sokára odaértünk, majd besiettünk a palotába. Felfutottunk a lépcsőn, majd bementünk a hálószobába, hol Hatice feküdt eszméletlenül, épp az orvos vizsgálta őt. Ibrahim és Mahidevran meg sem szólaltak, így kénytelen voltam én beszélni.
-Hogy van most?-érdeklődtem állapotáról az orvostól, de nem mondott túl sok dolgot az úrnőről.
-Még nem tudok semmit mondni, most érkeztem én is, kérlek, menjetek most ki, ha megtudtam valamit, értesítelek titeket.-mondta, mi pedig kimentünk a lakrészből. Körülbelül negyed órát vártunk, mire végre behívott minket. Nem mondott semmit, csak hallgatott.Én, mivel egyébként is ingerült voltam gyermekem miatt mérgesen néztem rá.
-Na, mondd már!-förmedtem rá, nem igaz, hogy nem tud egy értelmes választ mondani! Erre már megijedt, s mondani is kezdte:
-Rettentően nagyot esett, belső szervei károsodtak, s valószínűleg agyában is vérrög keletkezett, mivel egy sziklán találták meg, valószínűleg arra zuhant le, mi aligha jelent jót...-én lesütöttem tekintetem, majd tovább faggattam őt.
-És, meddig tart, míg teljesen felépül?-kérdeztem, hogy nagyjából tudjam, mennyi időt kell gyermekem nélkül lennem. Ő nagy levegőt vett, majd így szólt hozzánk:
-Nem valószínű, hogy túléli, asszonyom.-Erre még Ibrahim is felkapta fejét, annyira meglepődött a szavak hallatán.
-Micsoda, meg fog halni?-kérdezte, majd odasietett az orvoshoz.
-Nem tudom még pontosan pashám, de ha a vérrög elpattan agyában azonnal vége életének. Azzal együtt pedig, ha nem is károsodna benne, igen nehéz élni. Ráadásul bordája is megzúzódott, szinte lehetetlennek tartom gyógyulását...-mondta ki őszintén végre. Én nem szerettem az úrnőt, de halálát soha nem kívántam, hisz valójában soha nem vétettem, s nem is akartam ellene semmit. Nem halhat meg! Ekkor hirtelen magához tért, majd köhögő rohamot kapott. Én, mikor észbe elővettem kendőm, majd felé nyújtottam azt, hogy ne kezébe tegye ezt. Ő elvette, majd maga elé téve használta a selyemdarabot. Mikor abbahagyta, az orvos elvette tőle, de ahelyett, hogy letette volna nagyon nézni kezdte. Mi nem értettük, rá is kérdeztünk mindjárt.
-Mi a baj?-szólalt meg végül Mahidevran, majd elvette a kendőt. Az csupa vér volt belül. Mikor meglátta, ijedten hullajtotta a földre. Az orvos közelebb lépett hozzánk, majd súgva mondta felénk:
-A szultánának bevérzett a tüdeje, mivel alig tudnék mit kezdeni...
-Ez mit jelent?-kérdeztem rá hirtelen.
-Azt, hogy Hatice szultána haldoklik!-mondta, majd ott hagyott minket. Mind hárman sokkot kapva álltunk, szólalni sem bírtunk. Valóban meghal a szultána? Az nem lehet! Könny csordult ki szememből. Hiába akart engem mindenáron megölni, s tönkretenni, ennek ellenére rettenetesen fájt ez! Olyan régen ismerem már... Ekkor hirtelen kicsitotta szemét, majd felköhögött.
-Ibrahim...-mondta halkan, majd felé nyújtotta kezét. Ő, kérésemre, odasietett hozzá, majd megfogta kezét. Persze egyáltalán nem haragudtam ezért, ha nem tette volna akkor én kértem volna meg rá! A szultána örült neki látszólag, majd mondani kezdett valamit.-Mikor visszafelé tartottam a Topkapiba, rájöttem valamire. Tudod, hogy én mindig szerettelek téged, de hiába, neked másért dobog a szíved.-majd rám pillantott, meglepően, kedvesen.- Gyermeketek is van, méghozzá gyönyörű... Ezért kívánom, hogy légy vele boldog!-majd elengedte a kezét a pashának. erre szerintem senki nem számított. Ekkor újra köhögni kezdett, majd így szólt:
-Mahidevran, kérlek, gyere ide!-szólt neki kedvesen, majd megfogta kezét neki is.-Kérlek, ne haragudj rám, te mindig kedves voltál velem, tisztelettudóan, s alázatosan beszéltél hozzám, de én, ezt nem nézve, taszítottalak el mindig magamtól, s kerültelek téged.. Tudom, az utóbbi egy évben nem igazén voltunk jóban, de hidd el, nagyon röstellem, ha tehetném, egészen máshogy csinálnék mindent...-majd neki is elengedte kezét. Mahidevran így szólt:
-Semmi baj Hatice, megbocsájtok neked!-mondta, majd rá mosolyodott. Mahidevran visszallt mellénk. Hatice sokáig csöndben maradt, de egyszer csak, mindenki leglagyobb meglepetésére, felém felém fordult, majd így szólt:
-És, persze, Nigar... Kérlek, gyere ide!-Én félve indultam ágya felé... Ő szemembe nézett, majd elmosolyodott. Viszonoztam volna, de valamiért ekkor is rettegtem tőle. Fel is tűnt neki.
-Tudom, félsz tőlem, mit nem is csodálok... Nigar... Tudom, megöltem gyermeked, mivel nem először próbálkoztam, számtalanszor bántottalak téged is. Kezedet rángattam, mikor te semmit nem tettél, s kiabáltam veled, mikor rám öntötted a sherbetet, pedig csak egy apró baleset volt az egész, s fojtogattalak téged, a semmiért szidtalak, s üldöztelek... Elhordtalak mindennek, egyetlen célom is csak az volt már, hogy megöljelek! Pedig te nem tettél semmit. Egyetlen célod az volt, hogy békében tudd gyermeked és Ibrahimot... Nem vettem észre, hogy milyen jó emberrel kezdtem harcolni, már hosszú ideje. Egyszóval számtalan mindennel megbántottalak,-a felsoroltak után nem is értettem, hogy miért aggódom érte.- mégis, most bocsánatodat kérem...-mondta ki végül. Erre már felkapta fejem, s értetlenkedve néztem rá.-Tudom, ezt nem lehet csak egy egyszerű bocsánattal elintézni, de hidd el, hogy mindent megbántam, mit veled tettem. És kérlek, légy boldog Ibrahimmal, s szülj neki még számtalan gyermeket, mert titeket egymásnak teremtettek, használd ezt ki, s legyetek boldogok egymással örökké, míg csak éltek!-mondta, majd felém nyújtotta kezét. Én könnyes szemmel hallgattam végig e szavakat, olyan jól esett ezeket tőle hallani. Egészen megváltozott róla véleményem. Ekkor gondoltam egyet, majd kinyújtott kezébe tettem enyém, s viszonoztam mosolygó tekintetét. Milyen kár, hogy nem így viselkedett velem a kezdetektől fogva, talán most nem így lenne ez az egész! Ekkor Szulejmán rontott be az ajtón, Haticét kereste könnyes szemmel. Az orvos bizonyára mindent elmondott neki...
-Haticém!-rohant oda hozzá, majd megcsókolta homlokát. Én ekkor elengedtem kezét, majd félreálltam, hogy az uralkodó is odaférjen hozzá.
-Bátyjám...-üdvözölte volna őt, de köhögni kezdett. Az uralkodó idegesen fordult Ibrahimoz, majd leteremtette őt.
-Pasha, hogy hagyhattad, hogy ez megtörténjen? Te vagy ennek az oka!-lépett volna felé, de Hatice megállította őt.
-Ne, én tehetek mindenről! Én ültem lóra, mikor kocsiba is szállhattam volna. Én keltem ki az ágyból, mikor pihennem kellett volna, és harmadszor pedig, én szakítottam őt el szerelmétől, mit most már tudom, nem kellett volna!-mondta, mire az uralkodó nagyot nézett. Erre Ibrahim Mahidevrannal együtt aggódva nézett rám, hogy most mi lesz.
-Milyen szerelméről, miről beszélsz, Hatice?!-kérdezte az uralkodó idegesen, mert nem akart hinni fülének. Hatice úgy döntött, hogy mindent elmond az uralkodónak.
-Ibrahim és Nigar már az esküvőnk előtt egymásba szerettek, s én ezt tudtam, úgy kötöttem magamhoz őt!-mondta ki végül, mire a szultán rettentő idegesen nézett Ibrahimra. Hatice folytatta.-Mikor Nigar várandós lett tőle, én többször próbáltam megölni a magzatot, s őt is! Lelöktem a lépcsőn, a hasába tőrt szúrtam. Ő túlélte, de mikor megszülte ikreit egyikük, nekem köszönhetően, halva született. Gyermekük gyilkosa vagyok, bátyám! Minden az én hibám!-mondta. A szultán csodálkozva nézett rá, majd odasietett elé. Meg volt róla győződve, hogy ezeket csak a rosszullét mondatja az úrnővel.
-Haticém, ne beszélj félre, fáradt vagy, pihenned kell.-tette le volna fejét, de ő nem engedte, folytatta:
-Nem, ez az igazság!-üvöltötte el magát, majd Mahidevranra mutatott.-Bizonyítani is tudom, tőröm, mivel sebet ejtettem Nigaron, most Mahidevrannal van, miért megint csak ne őt okoljátok, hisz megtehette volna, hogy maga mondja el ezt, mit most én megtettem neked! Úgyhogy kérlek, le haragudj se rá, se Ibrahimra, legfőképpen pedig Nigarra ne, annyi fájdalmat okoztam már neki, hagy legyen boldog, kérlek bátyám, hadd házasodjanak össze minél hamarabb, s éljenek együtt boldogan!
-Hatice!-szólt rá az uralkodó, de őt nem érdekelte, csak folytatta beszédét:
-Ez egyetlen kívánságom, kérlek, teljesítsd, hogy nekem is enyhüljön bűntudatom, s hogy nyugodtan, tiszta lélekkel té...-mondta volna, de ekkor szívéhez kapott, majd hangosan felsóhajtott.
-Hatice, hívjátok az orvost!-szólt nekünk, mi pedig behívtuk őt. Ő azonnal odarohant hozzá, majd visszafektette az ágyra.
Kérlek, most menjetek ki!-mondta, majd kiküldött minket. Hatice még egy utolsót kiáltott utánunk.
-Szulejmán, kérlek, hagyd, hogy boldogok legyenek együtt!-majd becsukták rá az ajtót. Az uralkodó velünk most nem foglalkozva hallgatózott az ajtón, majd pár perc múlva kijött az orvos.
-Na, mi van, jobban van már húgom?-kérdezte tőle hevesen. Az orvos csak habozott, majd így szólt:
-A vérrög elpattant, így az agy a szívét sem irányítja tovább, örök nyugovóra tért.-mondta, majd letörölte könnyeit. Az uralkodó csak fejét rázta, majd berontott Haticéhez, ki akkor már holtan feküdt az ágyon, szeméből pedig szökdöstek kifelé a könnyek...



Hatice szemszöge (utószó) :
Mindent elmodtam, mit szerettem volna, s mire ma ébredtem rá. Allah akarata volt ez, hogy őt ketten boldogan éljelenek együtt, az én beleavatkozásom nélkül. Ennek így kellett történnie... Az a rengeteg idő, mit gonoszkodással töltöttem, most így kapom vissza. Verona, Alexandra, Ibrahim, Nigar, Mahidevran, Jafar pasha... Mindenkivel csak gonosz, s ellenszenves voltam. Megérdemlem sorsom, mit Allah szánt nekem, s kívánom, hogy Ibrahim megtalálja Nigar mellett a boldogságot, kit alaposan tévesen ítéltem meg, remek asszony. A pashát viszont ennek ellenére örökre, örökre szeretni fogom!