21. fejezet

Ibrahim szemszöge:
Alig hittünk fülünknek, mikor ezt kimondta az orvos... Hatice mindent bevallott, mind nekünk, mind az uralkodónak. Az, hogy Mahidevrantól, Nigartól és tőlem is bocsánatot kért, őszintén mondom, soha nem hittem volna, de mégis megtette! Semmiféle kényszerítés, s megbánás nélkül... Szerintem mindenki, kitől ő most elnézését kérte meglepődött, de ezzel együtt el is fogadta bocsánatát, hisz érezni lehetett, hogy szívből szóló, őszinte, igaz beszéd. Nem lehet igaz, hogy pont most, mikor mindenki máshogy tekintett volna rá, hunyt el. Először, mikor csak tőlem kért elnézést nem hittem, hogy szavai mögött valós dolgok rejtőznek, de mikor Nigartól, kire hosszú időn át legnagyobb ellenségként, s akadályként tekintett, mindent bebizonyított nekünk. Nem értem, hogy hogyan, mi okból döbbent ezekre rá, de minden esetre örülök, hogy békében váltam el tőle. Egy egész életemet végigkísérő bűntudatot viszont most sikerült magammal rántanom, hisz én sem voltam vele mindig rettentő kedves, sem pedig megértő, mit most már igazán bánok, de ezt már soha nem fogja megtudni. Egy dologért viszont hálát adok Allahnak, hogy sikerült mindenkit ráébresztenie arra, hogy minden csak nézőpont kérdése. Ha én kedvesebb lettem volna az úrnővel, talán nem követelt volna magához férjül, viszont ha ő lett volna mindenki mással az, nekem is könnyebb lett volna. Az pedig, hogy pont Nigart célozta meg, megint csak nekem köszönhető, hisz én nem vigyáztam arra, hogy viszonyunk ki ne derüljön, s most másik gyermekünk is életben volna... És én mindenért csak őt okoltam. Rosszul tettem, mert ebben nem csak ő, én is hibás vagyok. Viszont ezen már felesleges rágódnom, a lényeg, hogy most már szívemből kívánom neki, hogy békében nyugodjon. És hiába az a sok rettenetes tett, mit velünk tett, szavai teljes mértékben meggyőztek engem is abban, hogy ha tehetné, mindent máshogy csinálna mindint, egy teljesen új emberként élt volna. Ezek a gondolatok fészkelték be magukat fejembe, szinte pillanatok alatt átjárva azt, míg Szulejmán befutott a lakrészbe, hol már holtan feküdt húga. Másodperceken belül mi magunk is bementünk hozzá. Az arca teljesen fejér volt, csupán halántékánál, s arca oldalán piroslott, a már akkor elalvadt vér, mit valószínűleg a zuhanás következtében szerezhetett magának, szeme sarkában pedig könnycseppek csillogtak, mik ezt az elsápadt, rettenetes kinézetet díszítették, mint mikor a ködben egyetlen csillagot pillant meg az ember a sok fénytelen közül. A szultán csak nézte őt, nézte, mintha tekintete megváltoztatná azt a tényt, hogy húga már nincsen többé. Én nem tudtam mit tegyek, hisz biztos neheztel most rám, hogy hűtlen voltam húgához. Pedig ez nem így volt, hisz Nigar sokkal előtte kedvesem s szeretőm volt, mint ő, de ez nyilván nem fogja érdekelni, mikor fejemet véteti majd. Ennek ellenére szólni akartam hozzá, de mégis mit? Nem jutott semmi eszembe. Végül Nigar törte meg a csöndet.
-Nagyuram, fogadd legnagyobb részvétemet...-mondta, majd letörölte könnyeit, mik szeméből potyogtak megállás nélkül. Az uralkodó ekkor felállt, majd így szólt hozzánk:
-Kérlek, most menjetek ki, s térjetek vissza mind a palotába!-majd ő is letörölte könnyeit, s visszafordult az ágyhoz. Mi kimentünk a lakrészből, majd kocsiba szálltunk, s visszatértünk a Topkapiba. Nigar és Mahidevran egész úton szemét törölgette, egyedül én bámultam magam elé némán. Ők sem szóltak, viszont könnyeik beszéltek helyettük. Mikor odaértünk, kisegítettem őket, majd besétáltunk a kapun. A folyosón Dase asszonnyal találkoztunk, ki egyből meg is állította Nigart.
-Nigar asszony, hát te itt? Mintha azt mondtad volna, hogy Hatice szultánánál fogsz szolgálni mostantól.-kérdezett rá, mire kedvesem újra könnyezni kezdett, majd felemelve fejét, határozottan így szólt:
-A szultána életét vesztette a zuhanás következtében, Dase asszony, azért vagyok ismét itt.-mondta, majd visszaszegezte tekintetét a földre. Az asszony rémülten nézett ránk, majd így szólt:
-Allah, irgalmazz, komolyan beszélsz?!-mivel Nigar nem szólt semmit, én válaszoltam rá.
-Igen Dase, komolyan, de kérlek, hagyd most Nigart, látod, hogy őt is megviselte a dolog.-majd meghajolt előttem, mi pedig én pedig tovább kísértem a két asszonyt. Mindhárman abba a szobába mentünk, hol Meliha született, s hová Nigart vitték, mikor hason szúrták. Igaz, rossz dolgok is történtek ott, de ennek ellenére igazán szerettük azt a szobát. Nigar és Mahidevran az ágyra ültek, némán hallgatták el gondolataikat. Pár perc után e szavakat mondták egymásnak:
-Én tehetek róla, miattam halt meg.-mondta Mahidevran, majd Nigarra nézett.
-Nem, miattam történt, ha nem lennék, akkor nem akart volna visszajönni a Topkapiba, hogy elmondja, mindent megbánt!-mondta Nigar, majd mindketten a földre néztek. Én nem bírta már tovább, eléjük léptem, majd mindkettőnek megfogtam a kezét.
-Asszonyaim, kérlek, ne magatokat okoljátok emiatt, hisz ti semmiről nem tehettek!-Mivel semmit nem reagáltak erre, elengedtem őket, majd egyesével próbáltam meggyőzni kedélyüket. Először Nigar mellé ültem, majd átkaroltam őt.
-Kedvesem...Te soha, semmit nem vétettél ellene, mikor ő fenyegetett, s megölni próbált, te szó nélkül tűrted, nem vágtál vissza. Soha, egyetlen rossz dolgot nem tettél vele, az ég világon semmit, pedig tudjuk, hogy neked aztán lett volna rá okod!-majd csókot hintettem homlokára. Ekkor felálltam, majd Mahidevran mellé ültem. Neki is szemébe néztem, majd hátát simogattam.
-Szultána, te is mindig kedves voltál hozzá. Az, hogy most az elmúlt időben te is ellene fordultál az csak annak köszönhető, hogy rájöttél, milyen rettenetes ember. És azzal, hogy nem adtad oda a tőrt a szultánnak, csak azt bizonyítottad, hogy nem akartál neki bajt, csupán megváltoztatni akartad, segíteni, hogy jobb emberré váljon, és sikerült! Igaz, már nincsen többé, de arra ő is rájött, hogy ti tulajdonképpen semmi rosszat nem tettetek vele, egyedül engem ítél meg rosszul, mert én viszont soha semmi jót nem tettem vele, egyedül én bántottam állandóan, megállás nélkül szavaimmal. Szóval ha valaki okolhatja magát a történtek miatt, az egyedül én lehetek, nem ti.-mondtam, majd felálltam az ágyról. Ekkor, mintha átvettem volna róluk a bűntudatot. Rossz érzésem támadt, mintha magamnak is bebizonyítottam volna, hogy én vagyok a felelős haláláért. Ekkor valaki átölelt hátulról, majd megcsókolta nyakam. Nigar volt az.
-Ibrahim, erről nem te tehetsz, hidd el! Igaz, nem voltál vele sohasem kedves, de nem ez okozta halálát sem. Allah akarta így, rossz tetteit tisztázta le ezzel.-mondta, majd Mahidevran is felállt.
-Ez így van, Ibrahim, valóban, mi is butaságokat beszéltünk, egyikőnk se tehet semmiről, hagyjuk is ezt!-majd elmosolyodott, s letörölte könnyeit.
-Csak kár, hogy pont most, mikor úgy helyre jöttek volna a dolgok köztünk!-mondta Nigar. Ekkor varázsszóra nyílt az ajtó, majd egy aga lépett be, s hozzám fordult.
-Pashám, már mindenütt kerestelek!-mondta lihegve felém.
-Úgy, most itt vagyok,mit szeretnél?-kérdeztem, majd közelebb mentem hozzá.
-Az uralkodótól jövök, látni kíván téged.-majd kiment. A szívem hirtelenjében rettentő gyorsan kezdett verni, nagyon féltem, mi lesz most velünk. Nigar felém fordult, majd megfogta kezem.
-Ibrahim, kérlek, próbáld meggyőzni őt ártatlanságodról, mond, hogy én kezdeményeztem, te nem tehetsz róla!-mondta önzetlenül, persze én azonnal megtagadtam ezt.
-Ilyet még csak ne is mondj! Hogy fognám már rád, mit egyébként is én kezdtem el? De ha nem így volna, inkább haljak meg én!-majd megcsókoltam, s kimentem az ajtón. Utam közben azon gondolkoztam, hogy vajon Nigarnak és Melihának is baja lehet-e ebből, vagy csak nekem? Ha nekik is, azt nem fogom kibírni! Az ajtó előtt nagy levegőt vettem, majd bebocsájtást kértem. Az uralkodó azonnal beeresztett, asztalánál ült, ujjával piszkálta levelit. Én meghajoltam előtte, majd köszöntöttem őt:
-Nagyuram, kérettél engem...-mondtam a lehető leges leghalkabban ahogyan csak lehetett. Ő fel sem nézve rám hallgatott, majd rákezdett végre.
-Miért, Ibrahim?-kérdezte ő is halkan, majd rám nézett csalódottan.-Miért árultad el bizalmam feléd?-Én nem mertem ránézni, csak a földet bámultam.-Azt hittem, testvéremnek tekinthetlek, te voltál legfőbb bizalmasom, a birodalom második legnagyobb férfija! Még húgom kezével is megajándékoztalak téged, te pedig egy ócska szolgával megcsalod őt?!-mondta ezt, erre már felállva székéről. Én is dühös lettem, mikor Nigart ezzel az "ócska szolga" jelzővel illette. Felnéztem rá a földről, egyenesen a szemébe. Rettentő nagy bátorságot vettem magamon, majd így szóltam:
-Nagyuram, megértem, hogy haragszol, s el is fogadom, vedd el minden rangom, vagy akár életem! De Nigar nem tett semmit, csupán viszont szeretett, én közeledtem felé! Kérlek, hagyd meg életét, vagy csak küldd el őt de kérlek, de bántsd se őt, se gyermekemet!-ő erre kérdőn nézett rám, majd folytatta:
-Mégis hogy képzeled, pasha? Alkudozol velem? Én szultán vagyok, nem holmi piaci kufár! És mégis hogy gondoltad ezt az egészet, ő egy szolga, te egy pasha! Mit hittél, hogy majd feleségedül veszed?! Mégis mit gondolsz?!-kérdezte ekkor már nagyon ingerülten, de én tovább folytattam:
-Tudom, nagyuram, én csupán, mint barátot kérlek, hogy ne tégy vele semmit, kérlek, értsd meg, hogy számomra ő jelenti az életet!-majd lerogytam elé, s kaftánját csókoltam.-Kérlek, ölj meg engem, de őt ne bántsd!-Ekkor meglepetésemre ő így szólt:
-Ne aggódj, Ibrahim, őt nem büntetem semmivel, hisz csak egy asszony, szerelem vakította. De te, neked uralkodnod kellett volna magadon, tudni, hogy ha feleséged van, elengedni a szerelmet, s nem a szíved, hanem fejed után menni!-mondta, majd felállított a földről.-Ezért holnap reggel kard általi halálra ítéllek téged!-Nem lepődtem meg, tudtam, hogy ez lesz. Boldog voltam inkább, hogy Nigart és Melihát épségben hagyják meg! Szemébe néztem, majd így szóltam:
-Megértelek, nagyuram, és köszönöm, hogy kedvesem és kislányom életét nem veszed el!-majd megcsókoltam kaftánját. Szomorúan mentem vissza a folyosón, félve, hogy asszonyom mit szól majd a dologhoz. Megérkeztem az ajtó elé, majd lassan mentem be az ajtón. Már csak Nigar volt ott, éppen pakolt valamit. Mikor meglátott odasietett, épp egy vázát tartott kezében. 
-Na, mi az, megértette, ugye?-fogta meg másik kezével az enyém mosolyogva. Én szemébe néztem, majd lassan nyögtem ki e szavakat:
-Igen, titeket nem bánt, megkímél mindentől. Engem viszont kard általi halálra ítélt, mit holnap reggel hajtat végre.-Ekkor Nigar meredten nézett rám, a mosoly lefagyott arcáról, majd kiejtette a vázát kezéből. Később megszólalt.
-Hogy... mi?!-majd könny csordult ki szeméből.-Nem, az nem lehet!-üvöltötte el magát.-Nem, neked élned kell!-majd zokogni kezdett. Én csillapítani próbáltam:
-Kedvesem, kérlek...-mondtam, megfogva kezét, majd magamhoz öleltem. Mind a ketten sírtunk, de ő jobban. Tisztán éreztem szívének heves dobbanásait, s összes hirtelen, ideges mozdulatát. Szinte remegett a sírástól, nem tudtam mit tegyek, nem hagyta abba. Csak szaporán csókolgattam nyakát, s simogattam hátát, mi egyfolytában rángatózott a zokogástól. Szegény drágám, teljesen kikészítettem őt, bele fog őrülni halálomba! Ekkor elengedtem magamtól, próbáltam értelmesen beszélni vele:
Nigarom, egyetlenem! Erősnek kell most lenned... Igen, holnaptól én már nem leszek, de neked attól még tartanod kell magad, s fel kell nevelned Melihát! Nem hagyhatod őt magára, csak mert engem elveszítesz. Rá is gondolnunk kell most! Úgyhogy kérlek, ne sírj most többet, élvezzük ki hátralévő időnket, mit még kettesben tölthetünk, nem szabad ezt szomorkodással tölteni! Ezzel tehetnél ma utoljára boldoggá engem...-mondtam, majd letöröltem könnyeit. Ő rám mosolygott, majd átölelt olyan szorosan, mint még soha! Mintha így próbált volna magához láncolni örökre, soha nem elengedni többé. Legszívesebben egész hátralévő időmben így lettem volna, de beszélnem kellett még vele, hisz tudtam, ha elmegyek ő elveszti fejét, összezavarodik majd, nem tudja, mit tegyen, végül pedig öngyilkosságba menekülnie, úgy pedig nem szívesen hagynám őt itt magára. Viszont, ha beszélek vele, tudom, sokadszorra megérti majd, s erős marad, hogy Meliha és ő egészségben élhessenek tovább!
~
Egész este öleltük egymást, én pedig milliószor elmondtam neki, hogy nem lesz semmi baj, nélkülem is boldogul majd, de ő semmit sem szólt, csak ölelt, erősen ölelt. Perzse, megbeszéltük, hogy nem fogunk sírni, ő nem állta szavát. Akárhányszor elnéztem róla, állandóan zokogni kezdett. Alig bírtam elviselni, hogy így látom őt. Másnap reggel nagyon korán keltem, hogy Nigar még ne legyen fenn. El akartam búcsúzni Melihától... Odaléptem a bölcsőhöz, majd a fejét simogattam.
-Én édes kislányom! Kérlek, bocsáss meg, hogy apa nélkü kell majd felnőnöd, de tudd, hogy én nagyon szeretlek téged, és mindig is szeretni foglak! Ha majd nagyobb leszel, és megérted, kérlek segítsd anyádat, ki bizonyára nagyon szoromú és letölt lesz halálom miatt évekig. Mikor majd nagy leszel, védd meg őt mindentől helyettem, legyél ott mindig vele, emlékeztesd rá, hogy van miért élnie! Legyél mindig mellette, akármivel is bánt majd meg! És végül pedig szeresd őt helyettem, és soha ne hagyd el úgy, ahogyan most én nekem kell titeket!-mondtam, majd könnyezni kezdtem. Ekkor felkaptam a fejem, úgy hallottam, mintha valaki becsukta volna az ajtót, de mikor odanéztem, nem volt ott senki sem. Ekkor odaléptem Nigahoz, majd megcsókoltam fejét. Ne akartam, hogy felkeljen, mikor mennem kell, jobb lesz, ha átalussza az egészet. Ki is mentem, hogy nehogy felkeljen rám. A folyosón álltam, nem tudtam mit tegyek. Csak úgy járkáltam, mikor hirtelen megálltam. Nigar régi szobáját pillantottam meg. Emlékszem, mikor először csókoltam őt meg. Kezemben vittem be szobájába, majd az ágyára tettem, s szájon csókoltam őt. Akkor ébredtem rá, hogy ő jelenti számomra az életet! Milyen szép is volt, mikor bementem utána a fürdőbe, s ott szerelmeskedtünk titokban. És, mikor megtudtam, hogy gyermekünk lesz, milyen csodás pillanatok voltak ezek! Elnevettem magam És még hány ilyen varázslat lehetne még, ha nem kellene itt hagynom őket. Ah, rettenetes ez az egész! Nem szeretném, hogy ennyivel vége legyen! Majd nevetésről komor ábrázatra váltottam.
~
Mikor már tíz óra körül volt, egy aga jött velem szemben, s meghajolt előttem.
-Pashám, az uralkodó üzeni, hogy menj le a kertbe, már előkészültek.-majd elment. Én ekkor már elfogadtam sorsom, lassan mentem lefelé a lépcsőn, egészen a kertig.

Nigar szemszöge:
Már rettentő világos volt, mikor kinyitottam szemem. Magam mellé néztem, kerestem Ibrahimot, de nem volt ott. Megnéztem, hátha felkelt már, de a szobában egyedül gyermekünk és én voltam. És mi van, ha... Nem, az nem lehet! Gyorsan kipattantam az ágyból, és még hálóingben futottam ki az udvarra. Ott volt már mindenki. Szulejmán, Mahidevran, rengeteg őr, a Valide, Dase asszony és... Ibrahim is. Épp két aga hurcobálta őt középre, egy kőtömbre tették fejét, majd odaszorították őt. Azt hittem ott helyben esek össze, mikor így láttam szerelmem. Odarohantam volna, de Alexandra mögöttem állt, s megfogott engem.
-Nigar asszony, ne, nem tehetsz semmit!-majd kérve nézett rám, hogy maradjak. Én eleget tettem kérésének, ottmaradtam mellette, közben pedig elfojtottam zokogásom. Szívem egyre hevesebben vert, én pedig szinte lángoltam. Rángatóztam az idegtől. Ekkor egy piros ruhás férfi ment hozzá, karddal a kezében, majd felemelte, s méregetni kezdte a helyzetet. Én ekkor már teljesen elvesztettem fejem, ott helyben elájultam, Alexandra fogott meg, hogy ne essek a földre.

Mahidevran szemszöge:
Egész végig Nigart néztem, el sem mertem képzeni, mekkora fájdalmat érezhetett. Egyszer csa azt láttam, hogy Alexandra fogja kezében, s próbálja felkelteni őt. Szegény asszony, biztosan sokkot kapott, azért ájult el. Ekkor Szulejmánra néztem, kit hiába próbáltam egész este meggyőzni, hogy hagyja életben a pashát, nem tett eleget kérésemnek. Ekkor, meglepetésemre épp Nigart nézte, hogy próbálják felkelteni ájulásából szegényt.Ekkor középre néztem. A kardmester akkor mérte ki a csapását Ibrahimra, majd lesújtani készült.

Ibrahim szemszöge:
Az a pár másodperc, mit a kőtömbön töltöttem, nem tudva, mikor ér utol végzetem, óráknak túnt. Mikor láttam, hogy az előttem lévők nagyon néztek, tudtam, most következik a végső csapás. Összeszorítottam fogam, így vártam a kardsuhintásra. Az utolsó pillanatban kedvesemért, s Meliháért imádkoztam, s azért, hogy felejtsenek el, had éljenek békében tovább, mikor valami így szólt, hangosan kiabálva:
-Állj!