Sziasztok!
Elnézést a kési új fejezetért, aki még esetleg nem olvasta volna annak mondom: anyukám kórházba került, e miatt nem tudtam írni. De most már jól van, így meg is tudtam írni a fejezetet! Még egyszer elnézést a várakoztatásért, jó olvasást! ♥



19. fejezet

Nigar szemszöge:
Reggel, mikor felkeltem, Ibrahim még midig ott volt, mellettem feküdt. Én, mikor megláttam, rámosolyogtam, majd kikeltem az ágyból. Rögtön a bölcső felé vettem az irányt, majd kivettem gyermekem, ki akkor még aludt. Nagyon gyenge voltam még, így visszaültem az ágyra, ott nézegettem őt. Meliha, életem! El sem tudom mondani, mekkora öröm vagy a számomra. Rettentően szeretlek téged, és midig vigyázni foglak majd, óvni, nem hagyni, hogy bárki is bántson téged. Ne haragudj rám majd később, hogy nem láthatod testvéred, ki életét vesztette miattam. Ígérem, hogy téged viszont őrizni foglak, s életemet is bármikor feldobom, hogy megvédjelek. Apád is nagyon szeret, s ő is mindent megtesz, hogy egészséges, s jó életed legyen majd!-mondtam magamban, a csöppséget bámulva, ki ekkor felkelt, majd kis szemeivel bámult engem, s kezét emelgetve nyúlt arcom után. Nekem örömkönnyek csordultak ki szeméből, majd megfogtam kezét, s számhoz érintettem, úgy puszilgattam. Allahra, fogalmam sem volt, hogy az anyaság ekkora öröm, s ekkora kötelék. Mikor szívemhez tettem őt, együtt vert enyémmel, szinte a részemként dobogott. Lélegzetünk is egyszerre ment be és ki. Felálltam, majd visszatettem a bölcsőbe őt. Ibrahim éppen akkor kelt fel, majd látva, hogy éppen Melihát helyezem vissza fekhelyére, odasietett, s kikapta kezemből. Én hátra fordultam, majd pajkosan néztem rá.
-Ibrahim!-szóltam rá, majd elnevettem magam. Ő megcsókolta homlokom, majd gyermekünkkel együtt leültünk az ágyra. Egyszer csak felém fordult, majd mosolyogva így szólt:
-Szeretlek!-én elmosolyodtam, majd meghatottan csókoltam őt meg finoman, mivel a kicsi kezében volt még.
-Én is, Ibrahim!-mondtam ki végre igazi nevét, mi nagy előrelépés volt, hisz idáig mindig "pashának" szólítottam őt. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy gyermekünk születése még erősebbé tette kapcsoltunk, s most már valóban csak egymásnak /és persze Melihának/ éltünk.
~
Ibrahim egész délután ott volt, el sem mozdult mellőlünk egyetlen percet sem. Már kissé aggódtam, hisz Hatice beteg. Ekkor megsimogattam vállát, majd így szóltam:
-Ibrahim, menned kéne...-ő erre kicsit furcsán nézett rám.
-Miért, talán zavarok? Nem látsz szívesen talán? -majd elengedett engem. Én rögtön ellent mondtam ennek, hisz nem erről volt szó.
-Dehogy is, csak, ha jól tudom, Hatice gyengélkedik, mellette lenne most helyed...-mondtam neki szomorúan. Ő erre aggódva így szólt:
-Életem, pont te aggódsz miatta? Hisz meg akart ölni téged, s gyermekünk gyilkosa is!-én lecsillapítottam, majd nyugodtan így szóltam:
-Igen, de attól még feleséged, s nem szeretném, hogy baja legyen. Mégis csak beteg, kérlek, segítsd most őt!-majd megfogtam kezét. Ő ekkor rám mosolyodott, majd megsimogatta arcom.
-Mily szeretet, mily bölcsesség lakozik benned, én egyetlenem?-én erre elpirultan sütöttem le szemem, majd felnéztem, s szemét bámultam szerelmesen. Ő erre megfogta arcom, közel húzott magához, majd megcsókolt. Ezután gyorsan összekapta magát, majd elindult tanácsomra Haticéhez. Én persze nem szívesen engedtem el, hisz ha velem van, mindig nagyobb biztonságban érzem magam, de jobban féltettem őt a szultántól. Ha megtudja, hogy a pasha nincs húga mellett, s csak "tehetetlenkedik itt", annak semmiféleképpen nem lesz jó vége. Meg hát az úrnőt is sajnálom most, hiába van folyamatosan ellenem, ha beteg, nem szabad őt egyedül hagyni. Ekkor bejött a bába asszony, majd kivette alvó gyermekem a bölcsőből, s odaadta nekem.
-Asszony, vigyázd kicsit őt, kicserélném alatta lepedőit.-mondta, majd kiment a szobából. Én ekkor ránéztem gyermekemre, majd megpusziltam homlokát. Ő sajnos erre felébredt, majd sírni kezdett rögtön. Kissé megijedtem, hisz nem tudtam, mit csináljak. Gyorsan szívemhez tettem őt, majd énekelni kezdtem. Ő lassan lecsillapodott, majd újra aludni kezdett. Egészen meglepődtem magamon, mily' természetesen reagáltam erre az egészre. Úgy látszik még sem kell tartanom attól, hogy nem boldogulok majd egyedül vele, ilyenkor ösztönösen cselekszik az ember.

Ibrahim szemszöge:
Nigarnak szót fogadna visszamentem a palotába Hatice mellé. Nem szívesen ugyan, de ha ő így látta jónak, megfogadom, kicsit vele leszek. Felmentem az emeletre, épp ágyában feküdt. Mikor meglátott felült, majd örülve mondta:
-Ibrahim! Már annyira aggódtam érted!-odarohant volna hozzám, de nem volt rá képes, szinte még rosszabbul volt mint mikor elmentem. Én odamentem hozzá, majd megnéztem, hogy lázas-e. Hát, az volt, méghozzá nagyon. Szinte megégette kezem. Én kicsit aggódni kezdtem, hisz ha az uralkodó rájön, hogy nem voltam mellette, mikor ő ily' rossz állapotban van, nem fog örülni.
-Hatice, mi van veled?-kérdeztem, majd távolabb mentem tőle, nehogy én is elkapjam.-Az orvosok mit mondtak, mi bajod?-kérdeztem egész kedvesen. Nem tudom ugyan, hogy miért, hisz dühös kéne hogy legyek rá, amiért megölte  gyermekem! Viszont annyira örültem Melihának, hogy még haragudni sem voltam képes egy árva lélekre sem. Ő kicsit meg is lepődött kedvességemen, rákérdezett:
-Inkább téged mi lelet? Miért nem üvöltesz velem, vagy miért ne fordítasz hátat?-kérdezte. Én erre nem tudtam mit mondani, inkább elmosolyodtam. Ő tovább kérdezősködött:-Mi tartott eddig, Nigarnál voltál?-erre már kicsit bedühödtem, s komor hangon folytattam.
-Ne érdekeljen téged, hol, s mit csináltam, főleg Nigar ne!-majd kimentem volna, de ő megfogta kezem, hisz elég közel álltam hozzá, könnyen elérte azt. Meglepetten pillantottam rá, majd szemébe néztem. Ő vágyakozva nézett enyémbe, majd így szólt:
-Miért nem tudsz engem is úgy szeretni, mint őt? Miben vagyok nála kevesebb? Miért hasítod ketté a szívem nap mint nap apróbb darabokká? Nekem szerinted ez így élet? Élet ez, hogy naponta ötször kapom meg tőled a sértő, lenéző szavakat, csak a kerttel foglalkozol, hozzám se szólsz, s kinn alszol az ebédlőben? Én nem ilyen házasságra vágytam, Ibrahim!
-Mit hittél, szultána? Hogy majd minden egyes pillanatban veled leszek, s bókokkal halmozlak el, s nevetek veled, miközben te tudtad, hogy mást szeretek, s úgy kényszerítettél bele ebbe?! És hogy miben különbözöl kedvesemtől? Szerintem ő még egyszer sem beszélt gorombán ok nélkül az emberrel, s nem próbált megölni senkit! Nem láncolt magához, szabad akaratomból szerettem belé, egyszer sem tett felém lépéseket, mikor tudom, neki is én képviseltem már hosszú idők óta a szerelmet! Te mindezt, mit ő megtesz, vagy megáll, miért nem teszed? És szerinted én ilyen életre vágytam, hogy szerelmemtől távol veled legyek egész hátralévő időmben?! Hát közel sem! Ebbe az egészbe te kényszerítettél bele, ne várd most, hogy ezért hálás legyek, s hogy kedveljelek téged!-majd, mint általában, ott hagytam őt. Kifelé menet arra gondoltam, hogy mi lesz ezután? Nigar hogy fog egyedül boldogulni, mikor nem tudom őket meglátogatni? Egyedül nem nevelheti gyermekünket. Egy csöppségnek apára is szüksége van, ki fogja így megvédeni őket? Ezeken az elgondolkoztató tényeken eléggé felháborodtam, lassan ott tartottam, hogy mindent elmondok a szultánnak őszintén, de erről hamar lemondtam. Sem nekem, sem Nigarnak, sem pedig  a kicsinek nem lenne jó, az is könnyen lehetne, hogy mindhármunkat kivégeztet. Nem sodorhatom veszélybe őket csak azért, hogy én boldog legyek!

Hatice szemszöge:
 Elgondolkoztam azon, amiket Ibrahim mondott... Valóban én okoztam magamnak ezt a helyzetet, s még én panaszkodom itt neki. Nem értem, miért csináltam, hisz ez így valóban nem jó, sőt... Azóta, mióta összeházasodtunk még jobban neheztel rám. Semmi értelme nem volt ennek! Talán el kéne, hogy váljak tőle? Lehet, hogy az lenne a megoldás, talán akkor nem is utálna úgy... Felkeltem nagy nehezen az ágyból, majd kimentem a szobából. Lementem a lépcsőn, majd egyenest az ebédlőbe. Azt hittem, hogy ott lesz Ibrahim, de nem találtam... Kimentem a kertbe, hátha ott tevékenykedik valamit. Először a szökőkúthoz siettem, majd megnéztem a virágoknál is, leggyakrabban ezen a két helyen tölti a napokat. Odasiettem, de nem láttam őt. Végül aztán dolgozószobájában bukkantam rá, asztalára dőlve aludt, így nem is akartam zavarni. Odamentem, megsimogattam fejét, majd csókot adtam rá. Ezután kimentem, s visszamentem szobámba.
~
Másnap, mikor felkeltem egyből őt kerestem, feltétlen meg akartam vele osztani döntésem, ekkor viszont már sehol nem leltem. Már megint a Topkapiba ment volna? Úgy, én is odamegyek!

Ibrahim szemszöge:
Már korán reggel fel kellett kelnem, az uralkodó keresett engem, feladatot kaptam, hogy bízzam meg Kazal pashát egy lázadás leverésére. Máskor örültem volna, ha inkább engem küld, de most eszem ágában sem lett volna otthagyni Nigart és Melihát! A dolgom után gondoltam egyet, kicsit ott maradtam a palotában, az uralkodó úgy sem tudja meg. Bementem abba a szobába, hol ő, s a gyermek volt. Éppen aludtak, talán még túl korán volt érkezésemhez. Mindegy, odaöltem mellé, s gyönyörködtem szépségében. Ő nem sokkal később felébredt, majd mikor meglátott, mosolyogva kinyújtózott.
-Áldott reggelt, Ibrahim!-mondta aranyos, még kissé fáradt hangon. Én nem bírtam magammal, közelebb hajoltam, majd csókot loptam ajkáról. Ő elnevette magát, majd kérte, hogy hozzam ide gyermekünket. Én eleget tettem kérésének, felálltam, majd kivettem Melihát a bölcsőből, s kezébe adtam.
-Gyönyörű gyermek!-mondta, majd rám mosolygott. Én kacéran így szóltam:
-Persze, hisz te vagy az anyja, kedvesem.-ő erre megint elnevette magát, most pedig ő csókolt meg engem. Csodálatos pillanatok voltak, imádtam vele lenni. Már csak ezért is volt értelme életemnek, ezek a percek egy hosszú nap után Haticével mindig felvidítottak. Mint egy varázsszóra nyílt ki ekkor az ajtó, mi ekkor őrizetlen állt. Mi, mivel nem számítottunk másra azt hittük, hogy a bába, Mahidevran, vagy esetleg Alexandra, de meglepetésünkre maga Hatice lépett be a szobába. Teljesen ledermedtünk, főleg Nigar, hisz az úrnő egyből rá, majd kezére nézett, miben Melihát tartotta. Nem tudtuk, mit tegyünk, mit mondjuk ezután.

Hatice szemszöge:
Nem hittem szememnek... Már éppen mondtam volna az elválás gondolatát, mikor megpillantottam Nigart, ahogy hálóingben fekszik az ágyban, egy gyermekkel kezében.
-Az a ti gyermeketek?-kérdeztem tőlük erélyesen, de ők nem feleltek semmit. Ekkor nyilvánvalóvá vált... Nigar mégis megszülte Ibrahimnak azt a szörnyeteget, csupán engem vertek át ezzel. Nem hiszem el!-Mégis hogy képzelted, hogy elhallgatod ezt előlem? Minden egyes szavad hazugság volt ezzel kapcsolatban! És még nekem volt bűntudatom, a semmiért!-mondtam szinte lángolva a dühtől. Erre már a pasha felállt az asszony mellől, majd felém kezdett jönni indulatosan.
-Azért azt nem mondanám, Hatice! Kedvesem ugyanis két gyönyörű iker gyermeket hozott a világra, csak neked köszönhetően egyikük halva született!-mondta szinte köpve szavait. Én erre nem tudtam sajnálkozó ábrázatot mutatni nekik.
-És? Örülj, hogy egy élve megúszta!-mondtam,de utólag eléggé megbántam.
-Hogy te milyen szívtelen szörnyeteg vagy!-mondta, majd odasietett Nigarhoz, ki előző szavaim hallatán sírni kezdett. Ekkor eszembe jutott, miért is jöttem ide.
-Ibrahim....-szóltam hozzájuk ekkor nyugodt hangon.-Azért jöttem ide valójában, hogy közöljem, felbontom frigyünket...-Erre mindketten csodálkozva nézek rám, majd mindketten elmosolyodtak. Erre gyorsan javítottam szavamon. Eredetileg valóban csak egyszerű elválás volt a tervem, de most, hogy tudom, átvertek, eszem ágában sem volt csak úgy eleget tenni gondolataiknak.
-Persze ennek komoly ára van... Elválok tőled, ha te bevallod bátyámnak Nigarral való viszonyodat, s hogy gyermeketek is van.-erre már elbizonytalanodtak mint a ketten.
-Miért jó ez neked, Hatice?! Miért nem tudsz csak egyszerűen elválni tőlem?!-kérdezte egészen őszinte, ártatlan ábrázattal, de nem hatott meg.
-Vagy kitálalsz mindent a szultánnak, vagy örökre mellettem maradsz, Ibrahim!-mondtam neki gúnyosan, majd kimentem, hadd gondolkozzanak tovább. Ha benne lesznek, s elfogasják ajánlatom, as szultán biztosan kivégezteti Nigart és azt a kis szörnyet! Ibrahimot majd megmentem én bátyámtól, midig meg tudom győzni őt! Ekkor eszembe jutott, hogy ideje lenne kicsit meglátogatni Mahidevrant is, muszáj lesz tőle megszereznem tőröm!

Nigar szemszöge:
Már annyira megörültem, mikor az úrnő kijelentette, elváll Ibrahimtól, de mikor a feltételt hozzámondta mindketten megijedtünk...
-Most mi legyen, pashám?-kérdeztem tőle aggódva.- Ibrahim fel-alá járkált a szobában, mikor végre megszólalt.
-Nem tudom, kedvesem, fogalmam sincs...-Én gondolkozni kezdtem...
-Talán meg kéne próbálni beszélni az uralkodóval, lehet, hogy nem is haragudna meg rám emiatt, hisz tudod, hogy mennyire kedvel téged.
-Ez kizárt dolog, ezt még nekem sem nézné el, egészen biztos, hogy kikelne magából.-ekkor odajött hozzám, majd megfogta kezemet.-Inkább élek mellette, s látogatlak, ahogy tudlak, közben levéllel ellátva, minthogy ezért életetekkel fizessetek!-mondta határozottan, mégis kedvesen. Én helyeselve néztem rá, majd megcsókoltam őt. Igaza van, idáig is megoldottuk, most is meg fogjuk, viszont ha az uralkodónak mindent elmondunk, valószínű, hogy soha többé nem láthatjuk egymást...

Hatice szemszöge:
Megérkeztem Mahidevran lakrésze elé, majd bebocsájtás nélkül bementem hozzá. Ő éppen haját fésültette szolgájával, mikor megérkeztem. Ezután meglátott, majd felállt, erőltetett mosoly ült ki arcára.
-Üdvözöllek, szultánám...-hajolt meg előttem.
-Kérlek, hagyjatok magunkra!-mondtam a szolgáknak, kik meghajoltak, majd kimentek a lakrészből. Én ekkor közelebb mentem Mahidevranhoz, majd kedvesen néztem rá.
-Mahidevran, hogy vagy?-kérdeztem, ő pedig látva, hogy nem ezt szeretném félretette kedves stílusát.
-Mit akarsz tőlem, Hatice?-kérdezte kikezdve velem, szemöldökét felvonta, s maga elé fonta karját.
-Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, add vissza tőröm, míg jó kedvemben találsz!-mondtam erélyes hangon, majd közelebb léptem hozzá. Ő nem rettent meg tőlem, tovább folytatta.
-Kellene neked, jól tudom... Én viszont nem fogom neked odaadni, ugye tisztában vagy vele, szultána?-majd gúnyosan elmosolyodott. Én, kikelve magamból a földre löktem, majd fojtogatni kezdtem.
-Ne játszadozz velem, Mahidevran, mondd meg, hol van a tőröm, különben Allahra megöllek!-mondtam erősebben szorítva nyakát. Ő nem tudott szólalni, csak a szekrényére mutatott. Én odasiettem, hogy kivegyem onnan, mire váratlan meglepetés ért... Felállt, majd míg én háttal voltam neki megfogta asztaláról gyertyatartóját, majd fejen vágott vele, mire én elvesztettem eszméletem.

Mahidevran szemszöge:
Miután elintéztem Haticét gyorsan bezártam rá az ajtót, én pedig Nigarhoz siettem, hogy elmondjam neki mi történt. Nála Ibrahimot is megtaláltam, éppen beszélgettek valamiről, mikor berontottam hozzájuk. Ők meglepve nézek rám, hisz látták, hogy halálra rémültem, s alig kapok levegőt.
-Szultánám, mi lelt téged?-kérdezte tőlem Nigar, majd felállt, s hozzám sietett.
-Nigar, Ibrahim, Hatice az előbb nálam járt, s azt a tőrt, mit hasadba szúrt, s most nálam van vissza akarta szerezni. Én nem adtam neki, így fojtogatni kezdett, védekezésként gyertyatartómmal fejen vágtam, most szobámban fekszik eszméletlenül...-mondtam gyorsan.
-Micsoda, nálad van a tőr?-kérdezte Nigar meglepetten, nyilván nem tudta a tőr hollétét. Én bólogattam, majd elmondtam neki, hogy mikor őt megszúrták, és én behozattam, a tőrt magamhoz vettem, mielőtt Hatice elvenné. Mondtam azt is, hogy máskor is kereste már rajtam, de akkor még nem támadt rám. Ibrahim rögtön válaszolt is erre.
-Szóval nálad is járt? Eszméletlen! Minden rendben van?-kérdezte. Én bólogattam.
-Miért, nálatok is? Mégis miért?-kérdeztem csodálkozva, mert azt hittem, egyedül engem jött boldogítani.
-Azzal keresett meg minket, hogy elválik tőlem, ha én mindent elmondok a szultánnak Nigarról, s gyermekünkről.-mondta elkeseredetten.
-Én ezt nem értem. Nem úgy volt, hogy neki nem szóltok róla?-kérdeztem furcsállván az előbbit.
-Igen, csakhogy mikor bejött meglátta gyermekünk. A lényeg, hogy most már tudja, s én nem fogok semmit elmondani a szultánnak, mert azzal Nigart és Melihát is veszélyeztetném. Nehezen, de megoldjuk valahogyan...-mondta büszkén, de mégis szomorúan. Nekem eszembe jutott valami...
-Értem... Pashám, én viszont mennék is, el kell intéznem ezt a dolgot...
-Ne segítsek?-ajánlkozott a pasha, de én ellent mondtam ennek.
-Nem, megoldom magam köszönöm! További szép napot!-mondtam, majd kimentem a szobából. Gyorsan lakrészem felé vettem az irányt. Először behallgattam, hogy a szultána felébredt-e már, de nem hallottam semmit. Benyitottam, majd leguggoltam hozzá, mivel még mindig a földön feküdt. Elővettem egy szagosított kis fecnit, majd az orra alatt húzogattam. Ő először fintorogni kezdett, majd köhögött, s magához tért. Rögtön rám nézett, majd össze-vissza kalimpált, de én lefogtam kezét, s befogtam száját.
-Pszt! Nyughass, szultána!-mondtam, majd elengedtem. Ő felállt, és megigazította ruháját.
-Mégis mit képzelsz magadról, Mahidevran?! Ezért fejedet vehetném!-háborodott fel, de én gyorsan a lényegre tértem.
-Halgass most, és figyelj rám! A tőr kell neked, igaz? Odaadom neked, tessék!- vettem azt elő ágyam mögül, majd felé nyújtottam, de mielőtt elvette volna elhúztam előle.-Odaadom neked, ha elválsz Ibrahimtól!-mondtam neki hirtelen, határozottan. Ő idegesen pillantott rám, nem mondott semmit. Ha tehette volna, szemével gyilkolt volna meg ott helyben. Végre megfogtam őt, s ha ezt most elfogadja, talán sikerül megállítanom őt!