18. fejezet

Nigar szemszöge:
A pasha szinte betörte az ajtót, mikor az ápolószobába értünk, majd az ágyra tett és hívta a bábát.
-Megindulta a szülés, segíts!-mondta, majd rohant vissza vele együtt.
Én csak a levegőt fújtattam, beszélni sem tudtam a fájdalomtól. Ők becsukta az ajtót, s az ablakokat is besötétítették, hogy senki ne tudja, mi folyik itt. A bába gyorsan hozzám rohant, majd alám tett egy lepedőt. Ekkor a pashához fordult.
-Pashám, kérlek te most ment ki!-mondta a bába, majd elhelyezkedett. Ibrahim először nem szeretett volna, vitatkozott is az asszonnyal, de végül is szót fogadott. Én ezután azt hittem, nagyobb fájdalmaim nem jöttek, de tévedtem. Egyre rosszabb, s rosszabb lett. Kicsit ideges is voltam, amiért Ibrahim nem volt velem, bár most ez foglalkoztatott legkevésbé. Már a halált kívántam volna, egyedül a bába tartott életben szavaival:
-Asszony, most nem szabad elvesztened erőd, kérlek nyomj!-mondta nekem, mert érezte, hogy majd elvesztem eszméletem, s nem segítek a baba kijövésében. Ekkor, rettenetesen nagy erőt véve magamon nyomni kezdtem, újra és újra. Üvölteni is alig tudtam, annyira fájt. Hosszú ideig szenvedtem, mikor végre a bába egészben ki tudta venni gyermekemet. Alig tudtam fújtatni, kicsit, mikor újabb fájdalmak jöttek. Azt hittem, vége van, de, nem így lett. A bába gyermekemet fogta, de gyorsan le kellett őt tennie az ágy másik oldalára, mikor észrevette, hogy még mindig szenvedek. Odasietett hozzám, majd észbe kapva így szólt:
-Asszonyom,  most erőltesd meg magad, benned van még egy gyermek!-mondta, én pedig alapjáraton örültem volt, de mivel akkor fel sem fogtam, csak annyit, hogy nincs vége fájdalmamnak. Alig tudtam már éberen maradni, de muszáj volt. Sokkal tovább tartott, mint a másik baba. Már éreztem, mindjárt ki fog jönni a gyermek, mikor a bába kicsit furcsán nézett, majd kicsit húzni kezdte gyermekem. Utolsó erőmet felhasználva nyomtam ki őt is, ekkor éreztem csak meg, hogy fájdalmaim megszűnnek, s megnyugodva vetettem hátra magam, majd elvesztettem eszméletem.
~
Mikor végre felébredtem, immár hálóingben, betakarva feltápászkodtam, majd egyből gyermekemet kerestem. A bába épp azt a lepedőt hajtogatta, mit alám terített.
-Gyermekeim hol vannak?-kerestem őket az asszonyon. Ő odarohant hozzám, majd aggódva így szólt:
-Asszony, feküdj vissza, pihenned kell!-mondta, majd mikor visszadőltem egy mellékhelyiségből  hozta elő egyik gyermekem, majd kezembe adta.Kimondhatatlan boldogságot éreztem ekkor, minden még megmaradó kisebb fájdalmamat elfelejtve. Szívem majd kiugrott helyéről. Arcomra önkényes mosoly szökött, hiába akartam volna leplezni bárki előtt is ezt az örömöt, most nem ment volna.
-Egészséges leány gyermeknek adtál életet, asszonyom.-én erre felkaptam fejem, nagyon örültem neki. Ekkor eszembe jutott valami:
-Másik gyermekem hol van? Kérlek, hadd lássam őt is.-mondtam rámosolyogva a bábára, de nem hiszonozta ezt, csak lesütötte tekintetét. -Mi az, nem láthatom?-kérdeztem szomorúan, de ő nem mondott semmit. Erre már megijedtem, majd felülve az ágyból szóltam neki idegesen, rettenetesen aggódva.-Hol van?- ő így szólt:
-Asszony, kérlek csillapodj, és ne kelj fel az ágyból, gyenge vagy még...-terelte a szót, de én ellökve kezét, másik kezemben gyermekemmel löktem őt el magamtól, mielőtt visszanyom az ágyba.
-Nem érdekel, látni akarom őt!-mondtam mérges hangra váltva.  Ő erre megfogta vállam, s kicsit elvette gyermekem.
-Asszony, most jól figyelj rám...  Másik gyermeked-vett nagy levegőt, majd szemembe nézve így szólt:-gyermeked halva született...-elállt lélegzetem. Ha nem vette volna el kezemből a babát valószínűleg elejtettem volna szegényt... Könnyezve kezdtem rázni fejem, nem hittem fülemnek.
-Nem... Nem!-üvöltöttem rá indulatosan, majd elüvöltöttem magam.-Nem, az nem lehet, hazudsz, hadd lássam őt, kérlek!-mondtam üvöltve, mire Ibrahim, nem bírva tovább berontott a lakrészbe.
-Kedvesem!-majd mikor látta, hogy sírok, s elvesztettem fejem odarohant hozzám, majd kérdőre vont, de én nem tudtam semmit mondani. A bába asszony törte meg ezt a csendet.
-Pashám, asszonyod két gyermeket hozott világra, de egyiket elvesztette.-erre a Ibrahim szája elé kapott, majd nem értve a dolgot kérdezni kezdte őt:
-De, de hát mégis ,mi történt, bába asszony?-ő hamar mondani kezdte.
-Emlékszel, mikor én nem hallottam gyermeketek szívverését, és valójában semmi a baja nem volt?- a pasha bólogatott.-No, én nem az ő szívét nem hallottam verni, hanem a másik magzatét, de ezt nem tudhattuk, hogy asszonyod két gyermeket vár. Nyilván ezért nem halt bele maga ebbe az egészbe, gyermeke fogta fel a szúrást.-erre én, feleszmélve erre az egészre dühösen, sírva mondtam oda nekik:
-Inkább vesztem volna én el, mint hogy ő! Gyermekem gyilkosa vagyok, én tehetek mindenről!-mondtam kitörve, majd még jobban zokogni kezdtem. Ibrahim erre aggódva rohant hozzám, majd vállamat megfogva így szólt:
-Ilyet még csak ne is mondj, kedvesem! Abba én magam is belehalnék, hagyd ezt abba!-majd átölelt engem.-Ez egyedül Hatice bűne, mit még meg se próbálj átvállalni tőle, hallod!-mondta idegeskedve látva szétesettségem.-Én, igaz belátta, hogy nem az én hibám, mégis csak magamat okoltam miatta. Borzalmas érzés volt, el sem tudom mondani, mennyire... Nem tudtam, mégis mit érzek. Egyrészt rettentő boldog voltam egészséges leány gyermekemért, másrészt viszont kimondhatatlan fájdalmat éreztem életem másik darabjának elvesztése miatt. Végül összeszedtem maga, majd elfogadva ezt kértem a bábától lányomat. Ő odahozta nekünk, majd kezembe adta. Ekkor erősebb lett bennem a boldogság érzése, s rájöttem, Allah akarta így, ha őt nem veszítem most el, egyetlen gyermekem sem születik és magam, ezzel együtt Ibrahimmal lévő kapcsolatunk is halott lenne. El kell fogadnom ezt a borzalmas áldozatot, mit máshogyan aligha lehetett volna megoldani... Ekkor Ibrahimnak is jobb kedve támad, majd sírástól apró mosoly, majd mikor átadtam neki gyermekünk nevetés ült ki arcára.
-Én drágám...-mondta, majd homlokon csókolta az akkor még üvöltő gyermeket. Nem lett volna szép ennek a gyönyörű gyermeknek nem örülni, háttérbe szorítani fájdalmunk miatt...-Mi legyen neve?-kérdezte, majd izgatottan nézett rám. Én gondolkoztam, majd így szóltam:
-Döntsd el te, pashám.-majd hozzá, s gyermekünkhöz bújtam. Ő kicsit gondolkozott, majd így szólt a kicsihez.
-Meliha, életem.-mondta, majd magához ölelte. Nagyon tetszett nekem ez a név, mit választott a gyermeknek. Csodás pillanat volt ez, de én mégsem feledtem el rossz felét sem ennek az egésznek... Viszont ha Hatice őt is elveszi tőlem, esküszöm, magam állok bosszút rajta!

Ibrahim szemszöge:
Rettentő boldog voltam, másrészt viszont nagyon dühös is. Hatice tehát valóban megölte gyermekem. Ezt már soha nem fogom neki megbocsájtani. Haza sem merek menni, hisz kezem között ölném meg őt. Nigar ekkor kivette kezemből Melihát, majd mondta, hogy szóljak Mahidevrannak. Én kimentem, majd az úrnő lakrészéhez siettem. Ő azonnal bebocsájtott engem. Én meghajoltam előtte, majd így szóltam:
-Úrnőm...- ő meglepődött érkezésemen.
-Ibrahim, te itt? Nigarral találkoztál már, igaz?-majd nevetve jött közel hozzám.
-Igen, ami azt illeti...-ő erre megijedt.
-Csak nem valami baj van?
-Az imént hozta világra gyermekünket.-mondtam nevetve, mikor eszembe jutott a rossz hír is.-ő erre elnevette magát.
-Micsoda? De hát ez fantasztikus!-én ekkor viszont elmondtam neki valamit.
-Igen, de... Nigar két gyermeket vért, és az egyiket elveszítette...-majd könny csordult ki szememből.
-Oh... Pashám, sajnálom, szóval ezért nem esett komolyabb baja...-mondta, majd megsimogatta vállam.
-Köszönöm, szultána...-mondtam, majd indultunk is kedvesemhez. A báva már rögtön megengedte minket, hisz Mahidevran, mikor Nigar még sebe miatt feküdt pár napja sűrűn járt ide.
-Úrnőm...-köszöntötte kedvesem a szultánát, majd ő odafutott hozzád.
-Nigar, hallattam, gyermeked megszületett, láthatnám?-ő bólintott, majd átadta neki az alvó gyermeket. Mahidevran teljesem elájult tőle.
-Gyönyörű gyermek.-mondta, a kis pólyába becsomagolt apróságra.- Mi a neve?
-Meliha, szultánám, pashám választósa volt.-mosolygott rá Nigar.
-Tehát kislány.-mondta megpuszilva a gyermeket, majd visszaadta kedvesemnek. Sokáig hallgattak, mikor Mahidevrannak eszébe jutott valami...
-Nigar... Hallottam, hogy másik gyermeked életét vesztette, sajnálom...-majd megfogta kezét, s simogatni kezdte. Nigarnak könny csordult ki kezéből, majd később így szólt:
-Allah akarata volt, mit el kell fogadjak, szultána. Bár kimondhatatlanul fáj, nem tehetek ellene semmit, hálát adok urunknak, hogy így Melihát megmentette legalább.-mondta bölcsen, majd letörölte könnyeit, s sokáig hallgatott. Milyen erős asszony, hogy tartja magát. Látszik, hogy hozzászokott a rideg élethez. Majd, ha egyszer valóban feleségem lesz, s nyíltan szerethetem őt semmi miatt nem kell aggódnia, én mindent megteszek neki, nem lesz többé keményen fogva, lágy, s puha élete lesz majd örökre.
~
Már este nyolc tíz volt, mikor én még mindig Nigar mellett voltam, s Melihára vigyáztam, míg ő pihent. Egyszer csak felébredt, majd így szólt:
-Pashám, te még itt? Későre jár, menned kéne, Hatice már biztosan...-én szavába vágtam.
-Kedvesem... Ugye te sem gondolod komolyan, hogy magadra hagylak most? Itt magadok veled, gyermekünkkel.-majd fölé hajoltam, s csókot leheltem ajkára. Ő elmosolyodott.-aludj csak, vigyázok  rátok.-majd megsimogatott, s kezemet fogva aludt el újra. Nem akartam őt itt hagyni, de nem is tudtam volna. Már nem csak ő, Meliha is idekötött, kinek lenne most kedve itt hagyni őket?  Ekkor odamentem a bölcsőhöz, s ránéztem a babára. Aludt, akár csak anyja. Már most mennyire hasonlít rá... Megsimogattam fejét majd, mivel én is fáradt voltam, odabújtam Nigar mellé.

Hatice szemszöge:
Már tizenegy óra lehetett, és Ibrahim sehol. Annyira unatkoztam egyedül a palotában... Én azért századszor is szóltam szolgáimnak, hogy nézzék meg, nem érkezett-e meg már, s lenn van, de nem volt.Anyám sem, hisz tudtam, a pasha sokáig lesz távol, most, hogy újra láthatja Nigart, így hazaküldtem, mondván mindjárt itt lesz, ne aggódjon, nem lesz semmi baj. De azt viszont nem mondta, hogy eddig távol lesz! Minek is engedtem el? Én szerencsétlen! És még én ajánlottam fel neki! Viszont azt, hogy még ilyenkor sem lesz itt, nem gondoltam volna! Mégis csak egy szultánával és, kihez köteles alkalmazkodni, s hűséges maradni! Ha ezt tudná anyám, vagy bátyám... Talán egész este haza sem jön, s Nigarnál marad? Vagy talán baja esett az úton? Nem, az nem lehet, erős férfi, biztosan csak haragszik rám, mit őszintén szólva, meg is értek kicsit. Rettenetes vagyok... Viszont azt, hogy ő titokban mással legyen, mikor felesége vagyok, nem engedhetem! De, ha elmondom, akkor valóban meghal... A szultán biztosan nem kegyelmez neki... És nem is mondhatnám el, hisz akkor Mahidevran is beszélni kezd, mit én szintén nem szeretnék... Fogalmam sincs, mi lenne a legjobb megoldás erre. Felálltam az ágyból, ahol eddig voltam, majd székembe ültem, ott gondolkoztam tovább. Miért játszik minden ellenem? Egyetlen támogatóm sincs, talán Alexandra is kibékült már Nigarral... Mindenki annak a szolgának az oldalán áll. Nem is értem. Korábban senki és semmi sem állhatott elém, eddig bárkit legyőztem, ki utamba állt. De ő... ő nem könnyű feladat. Szereznem kell magam mellé olyan megbízható embereket, kikre bármikor számíthatok, s felhasználhatom majd ellene.  Viszont ez lehetetlen. Talán mégsem egy egyszerű szolga, mit én azt addig hittem, hanem egy igen komoly akadály. Egy akadály, mivel még korábban nem találkoztam... Mindenki kedveli, így mindenkire számíthat. Senkitől, egyetlen rossz szót sem hallottam még róla... Ez ellen viszont nem tehetek sokat....Ezek után viszont fogalmam sincs, hogy hogyan tudnám végleg legyőzni őt...