Sziasztok!
Mindenkitől szeretnék elnézést kérni, de legfőképpen Renike13-tól, akinek megígértem, hogy tíz percen belül kinn lesz, mégsem raktam is, és sajnos már nem tudta megvárni. Sajnálom, de hosszú részt szerettem volna nektek, kicsit még kibővítettem! Remélem nem haragszotok, és te sem Renike13, nem direkt csináltam:(! Jó olvasást! ♥


23. fejezet

Ibrahim szemszöge:
Ekkor úgy hallottam, mintha a kardos letette volna fegyverét, majd elment volna mögülem. Én hátra néztem, majd láttam, hogy Szulejmánnal beszélget valamit. Mikor befejezték, odajött hozzám, s így szólt:
-Állj fel!-Én felálltam, ő pedig kivitt a kör közepéről. Nem értettem, mi volt ez az egész. Miközben kifelé vezetett én az embereket néztem, ki jött el kivégzésemre. Míg mindenkit megnéztem egyszer vagy megpillantottam Nigart, s hogy Alexandra keltegeti nagy bőszen, mert nem volt magánál. Odasiettem volna hozzá, de az agák nem engedtek. Szulejmán, mikor látta, odaszólt hozzájuk:
-Eresszétek, hadd menjen!-majd elengedtek engem. Nem értettem, hogy az uralkodó miért tette ezt, meg azt sem, hogy végül miért nem hajtotta végre büntetésem, de minden esetre nagyon hálás voltam neki. Tehát odasiettem kedvesemhez, ki még mindig eszméletlenül feküdt a lány kezében.
-Mi történt?-kérdeztem Alexandrát, ki meghajolt előttem, majd mondani kezdte:
-Nem tudom, pashám, téged nézett, majd egyszer csak összeesett, úgy kaptam el őt.-mondta, én pedig átvettem Nigart. Keltegetni kezdtem, de nekem sem ébredt fel. Ekkor hátamra kaptam, majd bevittem a palotába. Ott a régi szobájába vittem, letettem az ágyra, majd megcsókoltam száját. Pont, mint régen... Ezután simogatni kezdtem, s közben szólítgattam:
-Nigar, kedvesem!-Egyszer csak lassan, kinyitotta szemét. Azt sem tudta hol van, majd, mikor látta, hogy én állok felette, felkiáltott.
-Ibrahim!-majd szorosan karolt át. Én is öleltem, olyan erősen, olyan szeretettel, olyan örömmel, mint még soha! Annyira örültem, hogy nem kellett magára hagynom őket! Mikor elengedett, akkor láttam csak, hogy csupa könny szeme.
-Kedvesem, miért sírsz, mondd?-majd füle mögé simítottam haját. Ő aggódva nézett rám, majd mondani kezdte:
-Azt hittem, hogy soha többé nem látlak viszont!-Én erre annyira elérzékenyültem, hogy magam is könnybe lábadt szemekkel néztem őt, majd erősen megcsókoltam száját.
-De itt vagyok, és soha nem hagylak magadra!-szakadtam el ajkától, majd megfogtam kezét.
-Mikor kimentem, és láttalak azon a kőtömbön, azt hittem, ott halok meg én is!
-Ilyet ne is mondj, szerencse, hogy nem lett komolyabb bajod!-majd csókot hitettem homlokára, ő pedig csukott szemmel élvezte ezt.
-A szultán végül miért mondta vissza a dolgot?-kérdezte érdeklődve. Erre viszont én magam sem tudtam válaszolni.
-Nem tudom, én sem értem, mennék is megkérdezni tőle.-majd elindultam az ajtón kifelé Szulejmánhoz. Először a kertben kerestem, de ott már nem volt. Bementem hát vissza, a palotába, majd ajtaja elé érve bebocsájtást kértem hozzá. Ő ott volt, rögtön be is engedett. Meghajoltam előtte, majd köszöntöttem őt.
-Mondjad, Ibrahim, mit szeretnél?-kérdezte, mintha nem lett volna egyértelmű érkezésem.
-Nagyuram, én csak szeretném megköszönni, hogy meghagytad életem, de nem értem miért tetted...-mondtam neki halkan, csodálkozva. Ő közelebb lépett hozzám, majd szemembe nézett.
-Hallottam, mikor kora reggel gyermekedtől búcsúztál, gyönyörű szavak voltak. Éreztem szavaidban, mennyire fontos számodra mind ő, mind pedig Nigar... Mikor már majdnem bekövetkezett a végső csapás,  láttam, hogy kedvesed egy szolgáló kezébe omlott a fájdalomtól. Ezért úgy döntöttem, hogy meghagyom életed, nem öletlek meg, viszont neked egy asszonyt, Nigarnak pedig férjet keresünk. Tudom is, hogy ki lenne mint a kettőtök számára a megfelelő személy!-Erre azt sem tudtam, mit mondjak. Igaz, megkegyelmezett, de nem hittem volna, hogy majd neki is én nekem is párt keres majd.
-Értem, nagyuram, és elfogadom a döntésed...-mondtam, közeben pedig letöröltem a szemem sarkában megjelenő könnycseppet. Az már elfogadom, hogy engem máshoz adnak, de hogy kedvesem más karjaiban legyen élete végéig?! Az nem lehet! A szultán észrevette, hogy könnyezem, majd így szólt:
-Ne aggódj, barátom! Hidd el, hogy leendő feleségednél nem is találnál magam mellé jobbat!-mondta, majd megveregette vállam. Hát, én ezt kötve hiszem... Ezután kimentem az ajtaján, majd egyből Nigarhoz siettem. Az ajtaja előtt kicsit még elgondolkoztam... Talán valóban itt érne véget viszonyunk, s ezután soha többé nem ölelhetem majd őt? Rettenetes... Lassan nyitottam ajtót, éppen, hogy csak kinyílt. Nigar egyből letámadott, majd kérdezősködni kezdett:
-No, mit tudtál meg?-majd rám mosolygott. Mivel látta, hogy könnyezem, s hogy elemészt a bánat, ő is elszomorodott.-Mi történt, mondd?-majd megsimogatta arcom. Én, a még az arcomon levő kezére tettem enyém, majd ajkamhoz húztam, s megcsókoltam azt.
-Kedvesem... A szultán úgy döntött, hogy mind téged, mind pedig engem összeházasít valakivel...-majd lesütöttem tekintetem. Ő csak lassan reagált, s fejét kezdte rázni, szeme pedig bekönnyezett.
-Nem, az nem lehet! Miért teszi ezt, mondd? Miért?!-majd átöleltem őt, mert nagyon szétesett szegény. Soha nem lehetünk boldogok együtt...
-Nem tudom Nigar, nem tudom....
~
Aznap délután egész nap együtt voltam Nigarral, hogy minden egyes percet kihasználjunk. Ő is csak annyi időre ment el, hogy elmondja Mahidevrannak, mi történt. Állítólag nem is volt annyira meglepve tőle, szinte nem is érdekelte, ami kicsit rosszul esett Nigarnak. Én sem értettem, pedig általában mindig mindent átéreznek egymás közt... Érdekes.
~
Már nyolc óra lehetett, mikor valaki benyitott az ajtón. Meglepetésünkre maga, Szulejmán szultán volt az. Nigar épp ölemben feküdt, úgyhogy gyorsan felállt, majd meghajolt előtte. Én is követtem példáját, üdvözöltem őt.
-Ibrahim, Nigar! Szép napot! Valahogy gondoltam, hogy mind a ketten itt lesztek majd!-mondta, majd ránk mosolygott. Én elé siettem, majd gyorsan meghajoltam.
-Nagyuram, mit szeretnél?-majd szemébe néztem. Ő engem ott hagyott, majd Nigarhoz lépett, s méregetni kezdte, majd megfogta állát, s felemelte fejét.
-Gyönyörű teremtés, jövendőbelid odáig lesz érted...-mondta, majd rámosolygott. Nigar lesütötte tekintetét, nem válaszolt semmit. Én erre kissé ideges lettem, majd oda mentem hozzájuk.
-Nagyuram, kinek szánod Nigart?-kérdeztem rá finoman arra, hogy kit fogok megfojtani.
-Az legyen a kettőnk dolga Nigarral, rendben, pasha?-nevetett rám, majd felém lépett.
-Neked is gyönyörű asszonyt szánok, ne félj! Minden nap ölelheted majd karodban!-mondta. Erre Nigar féltékenyen nézett rám, vérben forogtak szemei, hogy kit fogok én majd ölelgetni. Ekkor a szultán tőlem is ellépett, majd így szólt mindkettőnkhöz:
-Holnap este lesz mind neked Nigar, mind neked Ibraim esküvőd!-mondta, majd az ajtó felé vette az irányt. Nigar ahogy kiment zokogva hullott az ágyra. Én sietve mentem oda hozzá, majd nyugtatni próbáltam őt.
-Kedvesem ne aggódj, én rajtad kívül soha senkihez nem fogok érni!-csókoltam meg nyakát, ő pedig felnézett rám.
-És ha egy világszépe hercegnőt adnak feleségül, hozzá sem érsz majd?-törölte le könnyeit. Én közelebb mentem hozzá, majd fülébe súgtam:
-Számomra nálad semelyik nő sem szebb, Nigar!-Ő erre már elmosolyodott, majd megcsókolt végre engem.
~
Másnap reggel nagyon későn keltünk, Nigar majdnem elkésett a háremből. Én összekaptam magam, majd az uralkodóhoz siettem, hátha szolgálnom kell neki valamivel.
-Ibrahim!-köszöntött, majd elém rohant.-Ma van esküvőd napja, ügye várod már?-Legszívesebben arcon vágtam volna erre a kérdésre. Szerinte várom?! Ő is tudja, hogy Nigart szeretem!
-Nem mondanám, nagyuram.-mondtam ki végül idegesen, majd inkább kimentem a szobából, mivel semmire nem volt szüksége.

Nigar szemszöge:
A háremben voltam szinte egész nap, de alig tudtam valamit csinálni, csak azon járt eszem, hogy vajon ki lesz jövendőbelim. Hol lakom majd ezután, mi lesz velem és Ibrahimmal, valóban kitart szerelmünk mellett? Egyszerűen nem tudtam nyugton maradni. Mikor minden dolgom elvégeztem, kicsit bementem Sheker agához, hogy egyek valamit. Ő látta rajtam, hogy valami nincsen rendben, rá is kérdezett:
-Nigar asszony, olyan letört vagy, mi a baj?-nézett rám sajnálkozva, miközben én épp süteményt falatoztam. Én elmondtam neki.
-Jaj, ne is mondd Sheker agám, mától nem a Topkapi palota szolgája leszek!-Ő erre értetlenkedve nézett rám.-Kiházasítanak egy pashához...-világosítottam fel őt. Erre eléggé meglepődött.
-Micsoda? Pont téged?-Ez eléggé rosszul esett, olyan lealacsonyítón mondta.
-Köszönöm szépen, Sheker aga, én is szeretlek!-majd kimentem volna, de megállított.
-Jaj, ne értsd félre, nem úgy értettem, épp ellenkezőleg! 22 évesen már kiházasítanak? Nem értem.
-21 vagyok, Sheker aga!-mondtam rá mosolyogva, majs ismét szomorú hangra váltottam.
-Pláne!-csapta oldalának kezét.
-Nem tudom, de ez van, el kell fogadjam a szultán döntését.-Erre nagyot nézett.
-A szultán külön kérése volt?
-Igen.-mondtam, majd kimentem, mert amúgy sem szerettem az esküvőről beszélgetni. Mivel mindennel kész lettem, kicsit beszélgetni kezdtem Alexandrával. Mahidevranhoz most nem volt kedvem, kicsit rosszul esett, hogy nem érdekelte problémám. Én is mindig meghallgatom, s átérzem övéit. 

Ibrahim szemszöge:
Már este nyolc óra volt, mikor Szulejmán kéretett. Ő, mikor meglátott, örömmel fogadott.
-Ibrahim, jöjj!-majd kitárta kezét. Én meghajoltam előtte, ő pedig folytatta:-Esküvői szertartásodon a tanúk vesznek részt, te csak a nászéjszakán látod majd asszonyod.-mondta. Én ezt nem értettem, hisz ez csak a szultánnál volt szokás, én csak pasha vagyok. Mindegy, elfogadtam.-Kérlek, közöld Nigarral is, mert neki is így lesz majd!-mondta. Na, erre már nagyon meglepődtem, hisz Nigar csak egy szolga, mégis szultán módjára házasodik? Valami itt nincs rendjén... Ezután kimentem, majd Nigarhoz indultam, hogy mondjam neki, mit megosztott velem az uralkodó. Bementem szobájába, halkan, hátha alszik. Hát tévedtem. Valóban az ágyban feküdt, de nem aludt, hanem párnájának dőlve zokogott.
-Nigar!-rohantam oda hozzá, majd simogatni kezdtem hátát.
-Kérlek, ne sírj!-Ő erre megfogrult, majd így szólt:
-Már hogy nem sírnék? Ma látlak talán utoljára! Te is és én is külön palotába kerülünk, aligha közel egymáshoz!-Ebbe még bele sem gondoltam, mielőtt nem mondta nekem. Próbáltam valahogy nyugtatni.
-Ha az uralkodónak szüksége van rám, számtalanszor visszajövök ide.-mondtam, de erre ő csak ingerültebb lett.
-És én hogy fogok idejönni, én nem vagyok közvetlen bizalmasa a szultánnak!-Erre már nem tudtam mit mondani, hisz teljesen igaza volt, mindenben. Ezek az utolsó perceink együtt! Ekkor közel léptem hozzá, majd szemébe néztem.
-Nigar! Lehet, hogy most látlak utoljára egész életemben, de hidd el, nekem te voltál az elő és az utolsó asszonyom, s kedvesem! Soha nem foglak sem elfelejteni, sem pedig elárulni téged, örök hűséget fogadok neked!-majd megcsókoltam kezét.-Neki erre könnybe lábadt szeme, ő folytatta tovább:
-Ne mondj ilyeneket, kérlek, én abba belehalok!-mondta, majd folytatta a zokogást. Nem tudtam, hogy mit tegyek, hisz ebbe én is bele fogok őrülni, nem lesz ez így jó!

Nigar szemszöge:
Úgy éreztem, mintha folyamatosan tőr volta szívemben... Egyszerűen sehogy sem tudtam feldolgozni, hogy nem láthatom többé Ibrahimot, s hogy mással kell élnem örökre! Akkor én megölöm magam! Később el kellett, hogy küldjem a pashát, mert át kellett öltözzek esküvői ruhámba, miben leszek majd nászéjszakámon. Ott is, mit tegyek majd? Nem fogom elárulni szerelmünket! Inkább a halál! Lassan kivettem kis ládikámból azt a ruhát, mit még, mikor Hatice és Ibrahim házasodtak össze, tettem el magamnak a többi ruha közül. Nem hiszem el... Ezt a gyönyörű ruhaneműt egyedül Ibrahimbak vettem volna fel, mikor majd asszonyául vesz. Ami persze nem következik be soha! Ekkor rángatózva a sírástól hulltam a földre, teljesen elvesztve fejem. Legszívesebben ott helyben megöltem volna magam, de semmi alkalmas dolog nem volt rá. Már azon gondolkoztam, hogy visszatartom  levegőm, de mindig kitört belőlem a zokogás. Végül aztán, mikor kicsit összeszedtem magam, felvettem a ruhát. Belenéztem tükrömbe, majd, mikor megláttam majd mikor megláttam magam, elborzadtam. Borzalmas, hogy ezt a ruhát ma nem Ibrahim miatt vettem fel. Mivel nagyon ingerült voltam fogtam Mahidevrantól kapott gyertyatartóm, majd belevágtam a tükörbe. Ekkor megfogtam egy darabot, majd úgy döntöttem, hogy azzal vetek véget életemnek. Már ereimfel nyúltam, mikor kinyílt az ajtó. Gül aga volt az.
-Nigar asszonyom...-köszönött szomorúan, majd mikor meglátta, hogy mire is készülök, gyorsan ode sietett elém. Én nyakam elé tetem az üvegdarabot, majd így szóltam:
-Hagy, ne gyere közelebb, mögölöm magam, akérmit is teszel!-üvöltöttem neki határozottan, remegő hangon. Ő erre hátrébb állt, majd így szólt:
-Ezt tennéd? Itt hagynád gyermeked egyedül? Ha te most megölöd magad, vele mi lesz? Nem lehetsz ilyen szívtelen...-mondta, majd felém nyújtotta kezét, kérte a szilánkot. Én lassan végiggondoltam, mit is mondott, majd belátva, hogy igaza van, odaadtam neki, majd átkaroltam őt.
-Gül aga, ez így nem , miért nem lehetek boldog csak egy kicsit?!-kérkeztem tőle üvöltve, szinte félholtan. Ő erésen szorított engem, s próbált vigasztalni.
-Higyj nekem, egyszer boldog leszel! Allah visszaadja azt a sok időt, mit kedveskedéssel törtöttél el!-majd elengedett, s leültünk az ágyra.-Kérlek most gyere, utasítást kaptam, hogy hajad még nem készült el, vigyelek megcsináltatni.

-Nem érdekel, hogy milyen a hajam, az egész nem érdekel!-mondtam toporzékolva, mint egy kisgyerek.
-Nigarom, kérlek, ne rám haragudj e miatt, nekem csak parancsot adtak, nem tehetek róla.-mondta, majd lenézett a földre. Én megsajnáltam szegényt, hogy az előbb úgy leteremtettem, hisz ő nem tehet semmiről.
-Ne haragudj Gül agám, tudod, hogy veled semmi bajom.-majd rámosolyogtam, s megfogtam kezét.-De nekem ez nem megy, én Ibrahim szeretem!-Ekkor eszembe jutott valami, amin eddig nem is gondolkoztam.-Gül aga, Gyermekemre ki vigyáz majd?!-kiáltottam el magam, mire ő kissé megijedt.
-Nem tudom, Nigar, magaddal biztosan nem viheted.-Erre már teljesen kilátástalannak véltem helyzetem, így szóltam az agához:
-Kérek tőled egy szívességet...-mondtam, majd odasiettem a bölcsőhöz, majd magamhoz vettem Melihát, s Gül aga kezébe nyomtam.
-Vidd őt Mahidevranhoz, és mondd meg neki, hogy rábízom gyermekem, csak annyit mondjon neki meg, ha nagy lesz, hogy van egy anyja...-töröltem le másik kezemmel könnyeim-egy anyja, ami szereti őt...-Gül aga gyermekemmel együtt szinte szomorúságomat is átvette, ő is ugyan olyan letört volt. Én viszont, mintha jobban lettem volna most, hogy legalább Meliha rendben lesz. Elindultunk hát együtt kifelé. Én a hajamat csináltatni, Gül pedig Mahidevranhoz, hogy átadja gyermekem nevelését neki. Mikor mindennel kész lettek rajtam, már elől állt kocsi a kertben. Mikor kimentem megpillantottam Ibrahimot. Együtt szálltunk be, csak persze nem ugyanabba. Előtte felém integetett, majd láttam, hogy könnyeivel küszködik. Mivel én épp az előbb hagytam abba, gyorsan beszálltam, majd elindultunk. Hosszú volt az út, sokkal hosszabb, mint mikor Hatice palotájába mentünk a Topkapiból. Ibrahim pedig valószínűleg az ellenkező irányba ment. Vajon direkt akar minket a szultán szétválasztani?!

Ibrahim szemszöge:
Nagyon sok időbe telt, míg odaértünk, de végül csak megállt a kocsi. Útközben csak arra gondoltam, hogy vajon mit csinálhat Nigar, odaért-e már, s hogy ha igen, akkor mit csinálhat vele az a férfi?! Végre, mikor odaértünk, kiszálltunk, majd bementünk egy óriási palotába. Meg kell hagyni, nagyon gyönyörű volt, de ez érdekelt most a legkevésbé. Az agák utam közben elhagytak, majd az ottani őrök egy termet nyitottak ki a számomra. Már vártam, hogy mikor látom meg jövendőbelimet, kinek mellettem szomorú, unalmas, szeretet nélküli élete lesz, de egy piros esküvői ruhába öltözött hölgy helyett maga a szultán állt előttem. Nagyon meglepődtem, hirtelen el is felejtettem, hogy meg kéne hajolnom.
-Nagyuram...-kaptam aztán észbe. Ő közelebb jött hozzám, majd mosolyogni kezdett.
-Ibrahim, gyere, meg kell beszélnünk valamit...

Nigar szemszöge:
Végre megállt a kocsi, majd kiszállítottak belőle. Én jól körülnéztem, hogy hol lehetek, ha netán szökni próbálnék, de nem találtam semmi ismerős dolgot. Végül aztán bementem az agák után a palotába, hol rengeteg szolga volt. Én egyre kellemetlenebbül éreztem magam, a sírógörcs kerülgetett, de tartani kellett magamat. Végül aztán egy szobába kísértek, hol magamra hagytak. Én erre egyből sírni kezdtem, mert eszembe jutottak a régi szép idők, mikor Ibrahim először csókolt meg, és mikor először töltöttük együtt az éjszakát... Most pedig ez mind szerte foszlott. Mindennek vége, örökre! Ekkor minden kitört belőlem, úgy imádkoztam Allah-hoz.

Szöveg a videóhoz:-Allah.. Miért nem hagyod, hogy egyszer boldog legyek az életben?! Miért büntetsz engem folyamatosan minden tetteddel?! Miért nem tudsz nekem valamit adni, hogy békében élhessek végre?! Mi a célod velem, miért csinálod ezt?!
-Pashám, te itt? Mégis hogyan lehet ez?

(A szöveg a blog történései alapján készült)

Ekkor mindent elmondott nekem:
-Nigar... Az imént, mikor én is ide jöttem, az uralkodóval találkoztam. Ő azt mondta, hogy menjek be az ajtón, mert ott vár majd életem egyetlen szerelme. De... mivel téged is ide küldtek, valószínű, hogy az uralkodó nem külön párt keresett nekünk, hanem egymásnak szánt minket!-nevette el magát. Én nem tudtam szólalni, csak bámultam rá...
Szöveg a videóhoz: Érted már?
-Igen, tehát...akkor most... te vagy a férjem?