Sziasztok!
Bocsánat, hogy késett, és azért is ,hogy rövidnek tűnik. Egyébként nem az, csak tömörebb, kevesebb benne a párbeszéd! Remélem, nem haragszotok! :( Jó olvasást!

16. fejezet

Nigar szemszöge:
Mikor újból feleszméltem, már csak Ibrahim volt ott. Egész végig kezemet fogta, s engem nézett. Ekkor, mivel meglátta, hogy felébredtem, nevetni kezdett, majd homlokon csókolt, s odabújt hozzám. A bába asszony akkor odalépett, majd azt mondta, megvizsgálna engem, hogy mégis hogy van gyermekem. Ibrahimot megkérte, hogy menjen ki, de én nem engedtem:
-Ne, kérlek, ne küld ki őt, szeretném, ha ő is itt lenne, mikor értesülünk gyermekünkről...-néztem szépen a bábára, ki ekkor megértően rábólintott a dologra. A pasha felsegített ekkor, mivel egyedül nem igen tudtam csinálni semmit. Hasam még ő segítségével is rettentően vájt. Ekkor a bába közelebb lépett hozzám, majd vizsgálni kezdett. Nem volt ugyan kellemes, de hasi fájdalmaimmal szemben egészen apró fájdalmat éreztem csak. Mikor a nő végzett, először megtörölte kezét, majd a pashát kicsit félrehívta. Én nagyon aggódtam, miért nem nekem mondja előbb, de hát megvártam míg nekem is szól. Ezután ő kiment, Ibrahim pedig lassan közeledett felém. Szomorú, elkeseredett arcot vágott. Én rettentően megijedtem.
-Na, mondd már? Mi van vele?!-kérdeztem idegesen, őt nézve. Könny csordult ki szeméből. Ekkor könnyezni kezdett, majd így szólt:
-Kedvesem... Gyermekünknek nincs szívverése.-mondta letörölvén könnyeit. Én nem hittem fülemnek... Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy elveszítettem őt. Csak bámultam magam elé ülve, könnyeim pedig folyamatosan szökdöstek arcomról. Másodpercekkel később így szóltam:
-Nem, nincsen semmi baja, biztosan csak téved a bába, te sírj, hallod?! Nincs semmi baja.. Nincs semmi baja!-mondtam ekkor már zokogva, Ibrahim pedig odafutva hozzám, s sírva csókolgatta fejem tetejét az ágy sarán ülve. Még ekkor sem hittem el teljesen, hogy valóban nincsen többé... És mindezt Haticének köszönhetem, miatta történt minden!

Ibrahim szemszöge:
Nigar teljesen összeomlott... Perceken át csak azt hajtogatta, hogy : nem, nincsen baja, nincsen... És közbe rettentően sírt. Persze én is, de valamennyivel jobban feldolgoztam, mint ő. Fogalmam sem volt, hogy ezután mi lesz. És ha beleőrül ebbe? Azt én sem úszom meg egészségesen! Hatice mindent tönkre tett... Esküszöm, hogy haza sem mertem menni, mert ott helyben megöltem volna. Csak kedvesemen járt eszem, hogy semmiféleképp nem szabad most egyedül lennie. Ő szorosan ölelt engem, én pedig simogattam. Képtelen voltam megvigasztalni szegényt. Úgy éreztem, mintha szívem egyik része elhalt volna, s most csak fele lenne működőképes. Ekkor döbbentem igazán rá, mennyire szerettem volna ezt a gyermeket! Nem is hittem volna, hogy ez ennyire fáj. És ha nekem így, kedvesemnek, ki több mint öt hónapig szíve alatt hordta, hogy fájhat? Ekkor erősebben öleltem magamhoz, leírhatatlanul sajnáltam őt. Úgy átvettem volna az ő fájdalmát is, hogy ne kelljen még e miatt is szenvednie, nem elég, hogy majdnem ő maga is meghalt! Simogatni kezdtem hasát, mikor megéreztem valamit. Mintha a baba lett volna, ki apró mozdulatokat végezve odabenn. Hirtelen eltávolodtam kedvesemtől, majd hasára tettem kezem. Ő nem értette, mit csinálok, csak kérdőn nézett rám. Ekkor már biztos voltam benne, hogy a gyermek mozgott odabenn! Elmosolyodtam, majd Nigarra nevettem.
-Kedvesem, nézd!-odatettem kezét hasára, majd ő is megérezte, mit én az előbb. Alig akarta elhinni, csak óriási csodálkozással nézte hasát, majd elmosolyodott, s rám nézett.-Úgy néz ki, gyermekünk életben van!-mondtam, ő pedig nevetve borult nyakamba. Lelkem mint fogságból szabadult madár szárnyalt az egekben. Nigar is rettentő boldog volt, egyfolytában csak nevetett, mintha már is jobban lett volna. Azért behívtuk a bábát, hogy elmondjuk neki tapasztalatunkat.
-Bába asszony!-szóltam neki, majd ő hamar ott is termett. Csodálta nagy örömünket, így rá is kérdezett:
-Pashám, mi történt?
-Gyermekünk él, az imént éreztük mozgását, nézd meg magad is!-majd leült az ágyra, s Nigar hasára tette kezét. Pár másodperc után felnézett, s így szólt:
-Nem értem, hisz ez előbb semmit sem hallottam, ahogy most sem, elnézést kérek tőletek, minden jel arra mutatott, hogy nem él. Asszonyod állapota, a szívverése, akkor csupán szívritmuszavar, de ez ebben az időben mér normális.-mondta, szégyellve magát. Én most még haragudni sem tudtam rá, oly' boldog voltam. Szívem újra teljes lett, s mindent szépnek láttam. Most már viszont semmi sem sodorhatja gyermekünk ekkora veszélybe. Ez már a második, hogy szerencsésen megúszta, s mindkettőt az én "édes" feleségem okozta, kinek óriási szerencséje, hogy gyermekem, s asszonyom is egészségben megúszta ezt az egészet!

Hatice szemszöge:
Úton haza felé egyfolytában Mahidevran szavai jártak fejemben: Immár én kezemben van tekintélyed, s hatalmad! Ha kiderül, hogy egy ártatlan szolgát akartál megölni, vége jó hírednek! Nem hiszem el, hogy megfenyegetett. Engem! Kiben uralkodói vér folyik! Viszont ha ez kiderül, úgy valóban mutogatni fognak majd rám... Mit tegyek... Lassan hazaértünk, bementem palotámba. Olyan üres volt, s elhagyatott, semmi szeretet nem volt benne. Egyedül én töltöttem meg néha e helyet Ibrahim iránt érzett szerelmemmel, de most ezt sem tudom, hisz ő ott maradt Nigarral... Vajon mikor jön haza? Vagy egyáltalán haza jön? Ezt nem tűrhetem tovább! El kell mondanom az uralkodónak viszonyukat! Viszont azt akkor Ibrahim feje bánja, azt pedig nem szeretném. De, hát inkább éljek így, mikor tudom, hogy ő egy másik nőt szeret?! Fogalmam sincs mit tegyek. Ez az átkozott, nyavalyás szolga mindent túl él! Viszont azt még nem is tudom, hogy a gyermek túlélte-e. Ha őt sikerült megölnöm, talán abba Nigar is belehal. Allah, kérlek segíts, hogy így legyen! Ebben a pillanatban, mintha egy varázsszó hangzott volna el, fordult be lovával Ibrahim. Én gyorsan lesiettem elé, majd az ajtó előtt vártam érkezését. Ő hamar be is jött, s becsapta az ajtót maga mögött. Én kérdőn néztem rá, vártam, hogy mondjon valamit. Mivel csak hallgatott, s mérgesem nézett engem, rákérdeztem.
-A gyermek életben van?-ekkor közel lépett hozzám, majd a fülembe súgta:
-Eléred, mit akartál... Most boldog vagy?-majd elsuhant mellettem. Tehát akkor sikerült! A gyermek halott! Allah, köszönöm irgalmasságod, köszönöm!

Ibrahim szemszöge:
Mivel ez már a második, hogy gyermekünk élete veszélyben volt, Nigarral úgy döntöttünk, hogy nem mondjuk el Haticének, hogy a baba életben van, így már nem bánthatja, míg világra nem jön. Az már nehezebb kérdés lesz, hogy azután mihez kezdünk gyermekünkkel, mégis hogyan neveljük fel úgy, hogy azt senki meg ne tudja, és végül hogyan érjük el azt, hogy feleségem se tudjon róla. Nem lesz könnyű, de megoldható. Már alig várom, hogy karomban tarthassam őt!  Kimentem kicsit a kertbe, hogy senki ne zavarjon és egyedül bámulhassam ezt a gyönyörű időt. Mindenütt csak madarak, s az égen szivárvány volt, gyönyörű virágok, hol kék, hogy rózsaszín leplet húzva a kertre. Minden olyan gyönyörű volt. Kivéve egyet. Hogy ezt a szépséget nem kedvesemmel, s születendő gyermekemmel csodálhatom nap mint nap, hanem azzal a nővel, ki mindenkit, kit családomnak tekintek üldöz, s állandó rettegésben tartja őket. Mikor ebbe így belegondoltam, akaratom ellenére sűrű felhő kúszott az égre, eltakarván a nap meleg, fényes sugarait, mi idáig jelen volt. Úgy látszik maga a természet is retteg feleségem elrettentő természetétől. Mivel így már nem is volt olyan szép semmi, bementem inkább. Leültem ágyamra, majd kicsit, mivel szinte egész nap kedvesemre vigyáztam, lepihentem. Álmomban visszatértek a sugarak, a fény, a varázslatos illatfelhő, minden. Komolyan, fel sem ébredtem volna ebből soha többet, ha nem lenne Nigar és nem várna gyermeket. Hatice mellett a mindennapok borzalmasan unalmasak. Még szerencse, hogy ilyen közeli palotát kaptunk a szultántól.

Mahidevran szemszöge:
El sem tudtam mondani, mennyire unatkoztam Nigar nélkül. Semmit sem tudtam csinálni, egész nap csak varrogattam. Remélem hamar felépül. Ekkor valaki kopogtatott ajtómon. Alexandra volt az, majd így szólt:
-Asszonyom, Nigar asszonyt keresem, Dase asszony üzeni, hogy már még a háremben kéne lennie, s mihamarabb menjen is oda.
-Hát az igen nehezen lesz megvalósítható...-mondtam, majd habozni kezdtem. Ő rákérdezett.
-Asszonyom, valami baj van?-én úgy döntöttem, elmondom neki. Közel léptem hozzá, majd megfogtam a vállát.
-Nigar asszonyt támadás érte, mégpedig Hatice által...-mondtam ki végre. Ő rettenetesem megijedt, majd felre téve az illemet letámadott kérdéseivel:
-De, de mégis hogyan, s mikor? Mit tett vele a szultána, hol találom most?-kérdezte aggódva, én pedig lecsillapítottam őt.
-A lenti ápolószobában van, tőrt szúrtak hasába.-ő erre szája elé kapta kezét.- De ne aggódj, nem lett semmi baja, viszont a baba még nem tudni, hogy jól van-e. Meg is nézem őt most,hátha ő már tud valamit erről.Velem tartasz?-ő helyeselve bólintott, majd lekísértem őt a szobába. Nigar éppen aludt. Mondtam is neki, hogy halkan menjünk be. Ő viszont ennek ellenére mást tett:
-Nigar asszony, uram Isten, hogy vagy?-kérdezte, majd odafutott hozzá, ő pedig felkelt.
-Na tessék,hiába beszélek neked, hogy hallgass, te csak azért is üvöltözöl!-tettem szemrehányást neki, de Nigar lecsillapított.
-Nem gond, szultána, eleget aludtam, örülök neked.-erre Alaxandra elszomorodva sütötte le szmét a földre, mivel Nigar csak engem üdvözölt tulajdonképpen. Sajnáltam is a lányt, annyira elkeseredett ekkor. Úgy túnik, Nigar még haragszik rá, pedig én látom rajta, hogy őszintén kedveli, s mellette áll. Szóltam is érdekében pár szót:
-Nigar, Alexandra is, mihelyt meghallotta állapotod, egyből ide tartott, nagyon aggódott érted...-Néztem rá meggyőzően. Ő ekkor megenyhült elgondolkozott, majd ránézett Alexandrára, ki akkor már könnyezett.
-Alexandra...-szólította, majd megsimogatta fejét. Ő felnézett rá, s letörölte könnyeit.-Igaz, elárultál, de annak ellenére mindig kiálltál értem, s most is látom, hogy aggódtál. Ezért megbocsájtom, mit még régebben tettél, s bocsánat, hogy kételkedtem barátságodban...-majd rá mosolygott. Ekkor Alexandra is elmosolyodott, majd elnevették magukat, s megölelték egymást. Én rettentő nagy meghatottsággal néztem ezt végig. Viszont egyszer csak eszembe jutott valami.
-Nigar, tényleg! Mit mondott a bába, gyermeked egészséges?-ő elmosolyodott, majd elengedte Alexandrát.
-Hát, ez bonyolult, mert először a bába asszony azt mondta Ibrahimnak, hogy gyermekünknek nincs szívverése, de pashám, mikor vigasztalt engem, észlelte hasamon, hogy a baba mozog, én megnézettem magam még egyszer a bábával. Ő akkor már azt mondta, hogy elnézésünket kéri, a babánknak csak szívritmuszavara volt, mi ekkor még teljesen normális, de rossz állapotom miatt ő azt hitte, hogy meghalt.-én erre annyira megörültem, óriási kő esett le szívemről, végre már nem gyötört bűntudat, s én is megnyugodtam kicsit. Annyira örülök, hogy minden végre helyre jött!