11. fejezet

Ibrahim szemszöge:
Nem hiszem el! Asszonysom gyermeket vár! Ennél jobb hír nem is jöhetett volna. Mikután kiörültem magam, letettem őt, majd csókot adtam neki. A bába persze nagyon nézett, de nem igazán izgatott. Sokkal jobban gyermekem anyja. Milyen szép az élet! Ezután kiküldtem a bábát, hogy egyedül maradhassak kedvesemmel.
-Kíváncsi vagyok, hogy lány lesz, vagy fiú. -mondta, majd hasát kezdte simogatni.
-Én is.-pusziltam meg hasát.
-Te melyiket szeretnéd jobban?-kérdezte kedvesen.
-Mindegy, csak egészséges legyen!-mondtam kedves hangon, majd megcsókoltam őt, magát is. Ő átkarolt, majd így szolt:
-Pashám...
-Hm?
-Félek.. Félek, hogy ez csak egy álom, egy gyönyörű álom, és nem sokára felébredek, akkor pedig vége lesz ennek...-mondta aggódva. És megfogtam kezét.
-Ettől nem kell tartanod, asszony. Ez a valóság. Mi ketten szeretjük egymást és valóban kisbabánk lesz!-világosítottam fel őt.
-Olyan jó ezt hallani, pashám.-mondta, majd újból átölelt. Viszont hamar szája elé kapott.
-Pashám, és Hatice? Ha megtudja, hogy várandós vagyok megöli gyermekünket!-kezdett sírni hamar. Én megnyugtattam őt.
-Nigarom... Emiatt nem kell félned, nem hagyom, hogy bármi bajos essen se neked, sem pedig a kicsinek.-simogattam meg arcát.
-Nem tudom, bármire képes...
-Ne aggódj, kérlek. A magzatnak is árthat..-mondtam neki.
-Igazad van, pashám, abba kell ezt hagynom. Milyen napod volt egyébként?
-Jobb nem is lehetett volna, hisz gyermekünk lesz, s újból az enyém vagy. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem.-majd megfogtam kezét, és azt csókoltam tovább. Szívesen töltöttem volna vele napom, dolgom volt az uralkodóval. Miután kimentem, velem együtt Nigar is én egyből oda is mentem elé.
-Szultánom.-hajoltam meg előtte mélyen.
-Ibrahim! Gyere, sok dolgunk van.-de jó.-Mik, nagyuram?
-Jashef Effendi megkezdte hadjáratát Edirnéból, s most Szlovákiába tart csapataival. Kérlek, kísérd el őket útjukra, erősséged, bátorságod segítheti a csatát.-Na ne! Épp, hogy asszonyom várandós? Nem megyek sehová!-Nagyuram, engedelmeddel, nem tudnál mást küldeni, mert..
-Mert?-kerekedett ki szeme.
-Már egy hete gyengélkedem, nagyon nem vagyok jól. A minap el is ájultam, lázam is van. Tudod, hogy én mindig elvállalom-e feladatokat, de most nem lenne szerencsés, még jobban megbetegednék...-ő erre felugrott asztalától.
-Ez nem kérés, hanem parancs, Ibrahim! Holnap reggel indulsz, ne magyarázd ki magad!-mondta keményen felém. Nem hiszem el. Mi lesz így Nigarral? Ki vigyáz majd rá?!

Hatice szemszöge:
Éppen szobámban voltam, mikor Alexandra bejött ajtómon.
-Mit szeretnél?-kérdeztem tőle.
-Asszonyom... Nigar asszony neheztel rám, miért... miért nem segítettem neki a gyilkos legyőzésében, így nem tudok információkkal szolgálni neked tovább...-tudtam, hogy hazudik.
-Alexandra... Ne tedd itt a tehetetlent, tudom, hogy beszéltél vele, s van, mit elhalgatsz, látom, ismerlek már.-ő erre eléggé ideges lett.-No, gyere, s mondd el, mit mondott, s mit tudsz pontosan róla.-Ő odajött hozzám, majd próbált valamit mondani, de végül azt is elhallgatta.
-Nem tudom, mire gondolsz, asszonyom, nem mondott nekem semmit...-ekkor már ideges lettem.
-Alexandra. Én kedvellek téged, de ha felidegesítesz, téged sem kíméllek. Ő erre már nagyon félt, s mondott valamit.
-Úrnőm... Én... én... Úgy hallottam, hogy Ibrahim és ő... Kibékültek. Sümbültől hallottam, még csókolóztak is...-mondta végül el nekem.
-Köszönöm, hogy elmondtad.- majd adtam neki ekkor már egy karkötőt is, hogy növekedjen hűsége felém.
-De ugye nem bántod?-ijedt meg hirtelen.
-Nem tehetem, észre vennék...-megnyugodott.-Majd, mikor senki sem keresi elviszem a palotából, ott ontom vérét.
-Asszonyom...Kérlek, ne tedd. És, ha mondanék még valamit? Bizalmas, de elmondom, ha megígéred, hogy nem esik baja.-felcsillant a szemem. Mit tud még, amit én nem? Ekkor nem volt már választásom, azt hazudtam, nem esik baja. Persze, nem volt igaz.
-Rendben, csak mondd már!-mondtam. Ő végül kinyögte.
-Hát, ha jól hallottam, Nigarnál az előbb járt a bába, s örömhírrel szolgált neki. Nem tudtam először mivel, így hallgatóztam, először csak annyit, hogy a pasha örül valaminek, nyilván ott volt ő is. Egyszer csak azt hallottam, hogy ezt mondja Nigarnak a pasha: Vigyázz magadra, mostmár kettőtök életéért felelsz. Majd azt is mondta, hogy nem hagyja, hogy a babának baja essen. Így, gondolom terhes..-Na ne! Hogy micsoda?!
-Hogy...Nigar terhes?-kérdeztem kigülledt szemekkel.
-I-igen, asszonyom... Úgy hallottam...-mondta félénk hangon. Nem hiszem el... Nem elég, hogy összejöttek, még gyermekkel is megajándékozza Ibrahimot?! Szánalmas...
-Vesznie kell mindkettőnek!
-No, de asszonyom, azt mondtad, hogy Nigarnak nem esik baja!-ellöktem magamtól. Nagyon ideges voltam.
-Hagyj, Nigar meghal! És vele együtt gyermekük is! A pasha az enyém! Takarodj!-üvöltöttem rá. Szegény, így utólag bánom már.
-I-igen is, asszonyom...-mondta, majd gyorsan kiment. Ez az átkozott némber! Azt hiszi, hogy elveheti tőlem Ibrahimot? Hát nagyon téved! Ócska szolga!

Nigar szemszöge:
Rettentő rettentő boldog voltam. El sem hiszem... Gyermekem lesz Ibrahim pashától! Mily' csodás ezt kimondani, Allah... Ekkor, emlékeztetőül elolvastam kis versemet, mit tőle kaptam, mennyire szeret. Éppen ő csókolt meg hátulról, miközben én azt olvastam.
-Pashám!-ugrottam nyakába.
-Nigar!-csókolt ő is meg ekkor. Hogy szeretem őt!
-Minek köszönhetem látogatásod?-kérdeztem kedvesen.
-Rossz hírem van, kedvesem...-mondtam neki.
-Ne ilyesztkess, Ibrahim, mondd hát!
-Az uralkodó kijelentette, hogy nekem kell Jahsef Effendi után menjek, hogy erősítsem őt a csatában.-mondta szomorúan.
-Pashám...Ne tedd, kérlek...-sírtam el magam.
-Kérlek, ne sírj, hamar visszajövök, pár hét az egész. Legfeljebb hónap.-mondta, de nem hangzott túl bíztatóúl, ő is rájött utólag.
-No és gyermekünkkel mi lesz? Ki védi meg őt az úrnőtől?
-Nem tudom, kedvesem...-kezdett ő is sírásba.-Vigyáznod kell addig magadra, sietek vissza. Holnap reggel indulunk útnak. Most, hogy Mahidevran szolgája vagy, esetleg nem bánt téged.
-Ne legyél ebben olyan biztos, pasha...-mondtam, majd megöleltem őt szorosan. Könnyeim ő ruhájára folytak.
-Nigar. Kérlek, légy erős, gyermekünk élete most a legfontosabb. Nem szabad szomorkodnod, és egyén rendesen. Miattam pedig ne aggódj. Hamar visszatérek egészségben.-majd megsimogatta fejem.-Most mennem kell, a szultánnal még elő kell készülnöm.-mondta, utolsó csókot hintett számra. Kiment az ajtón. Ahogy ezt megtette, máris biztoság nélkül éreztem magam... Mi lesz így gyermekemmel?! Lementem a  hárembe, ott váltottam pár szót Sümbül agával, elmondtam neki a jó hírt, hogy babát várok. Meg azt is, hogy Ibrahim csatába megy. Ennek nem örült. Mikor mindennel végeztem, megnéztem kicsit Mahidevrant, hogy nincs-e szüksége valamire. Nem volt. A pashán, s gyermekemen járt fejem. Olyan kíváncsi vagyok már, hogy milyen nemű is lesz! Kis drágám. Kaptam hasamhoz ekkor. Átfutott fejemen, mit élt át anyám, mikor húgomat vesztette el... Nem szeretném én is ezt az érzést... Meg szeretném őt szülni, és meg is fogom! Teszek róla, hogy bántódása ne essék! Senkinek nem szabad megtudnia.
~
Két hónap telt el azóta, hogy Ibrahim elment. Semmi hírem nem volt róla, levelet pedig nem küldhettem neki. Már annyira hiányzott. Hasam kicsit már nagyobb lett, mióta utoljára látott. Nem értem, mi tarthat eddig, azt mondta, maximum egy hónap. Hát már kettő is mindjárt kettő is eltelik... Mindegy, türelemmel várok. Remélem, nem esik baja! Egyszer, mikor épp Mahidevrannal voltam a fürdőben beszélgettünk kicsit:
-Mi van a csatával, mikor térnek vissza a sereggel?-kérdezte.
-Hát, azt én is szeretném már tudni, asszonyom. Már nagyon hiányzik a pasha!-sírtam el magam. Mit ő is észrevett, mikor könnyem a vállán folyt végig.
-Nigar, ne búslakodj, hisz csak mindjárt hazatérnek!-nyugtatgatott.
-Asszonyom. Elnézést, de...-rohantam a toalett felé, és hánytam.
-Nigar, mi a baj?-kérdezte.
-Semmi, semmi, csupán hányinger kerülget mostanában...
-Mitől?
-Hát...-mosolyogtam rá.
-Csak nem?-nevette el magát.
-De, várandós vagyok!-mondtam neki boldogan.
-Nigar asszony, hisz ez csodás hír!-mondta, majd odasietett hozzám és megölelt.-És Ibrahim már tudja?-kérdezte ezután.
-Igen, asszonyom. Még a csata előtt mondtam el neki. Rettentően boldog volt.
-Nem csodálom. De... ugye Hatice szultána nem tudja?
-Allah óvjon tőle, asszonyom!-mondtam neki.
-Értem. Úgy, ne is tudja.-kacsintott rám. Ezzel egyetértettem vele. Nem lenne szerencsés, ha az úrnő megtudná valahonnan.

Ibrahim  szemszöge:
Mi lehet kedvesemmel? Már hónapok óta nem láttam. Vajon meglőtt már hasa? Él-e még gyermekem? Nem tudom... Megvan! Levelet írok neki! Hozzá is kezdtem:
Szívem szerelme, életem asszonya!
Hiányod már alig bírva harcolok szerelmünkért, s hogy gyermekünk egészségesen felnevelhessük, boldogan. Hogy vagy, gyermekünknek ugye semmi baja? Nem bírnám ki azt a fájdalmat, hogy elveszítem őt. Kettőnkért küzdve le a gyaúrok földrét járom, s várom, hogy mihamarabb visszatérhessek hozzád Ibrahim. Ezt írtam neki, szerintem jó lesz. El is küldtem neki, persze postagalambbal, nem hivatalos úton. Ekkor Bali bég fogadott engem.
-Pashám, a csata úgy néz ki eltolódik, sokáig tart még. Pontosan nem tudni, de ne lesz könnyű leszámolni ellenségeinkkel.
-Értem. Köszönöm, most kérlek menj.-Nem hiszem el... Meddig tart még ez az egész?!

Hatice szemszöge:
Egyfolytában azon járt a fejem, hogy hogyan tudnék leszámolni Nigarral. Most, hogy Ibrahim távol van, könnyebb lesz, az biztos. Muszáj tennem valamit, hogy még időben tegyek valamit, hogy Ibrahim ne érkezzen haza.
-Alexandra! Gyere ide!-mondtam neki, majd ő jött is gyorsan hozzám.
-Asszonyom, mit óhajtasz, mondd?-kérdeztem.
-Hozz egy tőrt, de azonnal!
-Asszonyom, mire készülsz? Ezt már egyszer elrontottuk, nem lenne szerencsés még egyszer ezzel próbálkozni...
-Igazad van. Úgy, kérlek ennivalót hozz, mert éhes vagyok!-mondtam nyugodtan. Nem tudom hogy intézzem el Nigart és gyermekét. Meg kell, hogy haljanak. Ekkor egyembe jutott valami!-Alexandra, mégsem kell ételem, gyere ide! Kísérj ki a folyosóra, és kérlek szólj Nigarnak, hogy hívatom őt.
-Igen is, asszonyom.

Nigar szemszöge:
Már alig tudtam elviselni a pasha hiányát. Nem tudotam, mit csináljak, semmit nem tudtam róla. Ekkor kopogtatást hallottam, de nem ajtót, valakiféle kisebb, végonyabb hangot. Ablakomra néztem, láttam, hogy egy kis fehér galamb kopogtat ott. Kinyitottam, majd beemeltem a madarat. Megláttam rajta egy kis tekercset. Elengedtem az állatot, majd kitekertem a papírt. A pasha levele volt, felismertem írását. Gyermekemről, s rólam érdeklődött, hogy vagyunk. Gyorsan írtam is volna vissza, de ekkor valaki kopogtatott ajtómon. Oda siettem ,kinyitottam. Alexandra állt az ajtóban.
-Mit akarsz?-kérdeztem könnyeden.
-Nigar asszony, Hatice szultána óhajt veled beszélni, mondta, hogy siess. A folyosón vár téged.-majd meghajolt előttem.
-Mit akar?
-Nem tudom, nem mondta.-majd vele tartottam úrnőjéhez.  Mikor odaérkeztem, eléggé tartottam attól, hogy valami bajom esik nekem és gyermekemnek. Még szerencse, hogy róla nem tud.
-Nigar asszony...-szólított meg, meglepetésemre kedves hangon. Persze nem tarott sokáig.-Mit mondtam neked? Nem volt elég figyelmeztetés, hogy majdnem meghaltál, még tovább folytatod játékodat?
-Nem értelek asszonyom, hogy érted?
-Ibrahimról beszélek és rólad, hogy nem szállsz le róla, s hogy nem távolodtok el egymástól!
-No, és az téged miért zavar?-kérdeztem ekkorra már idegesen.-Elegem van, hogy beleszólsz, mit hogy csináljak, asszonyom! Ibrahim szeret engem. Engem, nem téged, ez ellen nem tehetsz semmit!
-Hogy mersz velem ilyen hangnemben beszélni, te szolga?!-ekkor kezemhez kapott, de elhúztam előle.
-Nem érdekel, elegem van! Hagyj minket békén!-ekkor így szólt:
-No, és hogy vagy a kicsi?-elcsodálkoztam. Honnan tudhatja ezt?
-Ezt te mégis honnan tudod, szultána?
-Mellékes, a lényeg, hogy tudom. És nem hagyom, hogy megszüld őt!
-Mégis miért bünteted őt?! Mit ártott neked? Egy ártatlan kisbabát bántanál?-kezdtem hátrálni a lépcső felé. Ő utána jött. Megálltam, mivel nem tudtam tovább menni, a lépcső sarkán álltam.
-Mert a pasha az enyém, más ne szüljön neki gyermeket!
-Ez ellen nem tehetsz semmit!-mondtam neki üvöltve, majd így szólt:
-Óh, dehogynem!-mondta gúnyosan, majd felemelte a kezét, és meglökött erőteljesen. Én háttam lefelé kezdtem lefelé zuhanni a lépcsőn. Egészen a talajig gurultam. Mikor földet értem elvesztettem eszméletem. Csak arra emlékszem már, mikor Alexandra próbált felvakarni engem onnan.
-Nigar asszony! Allahnak hála, jól vagy?!-kérdezte. Én ekkor félre tettem ellentéteim vele, s így szóltam:
-Igen, kérlek segíts felkelni.-majd felállított. Ekkor nagyot nyögtem.
-Nigar, mi a baj?!-hasamhoz nyúltam, majd a földre néztem lassan. Az, mintha véresen csillogott volna. Leguggoltam, s láttam, valóban az volt.
-Ne!!!!!!!!-üvölöttem fel, majd zokogni kezdtem.-elvesztettem gyermekem.
-Ne, kérlek ne!!!!! Allah, ne tedd ezt velem!!!!- majd a földet ütögettem. Alexandra kezdett magamhoz téríteni, miközben rettenetesen üvöltöttem, s teljesen elvesztettem fejem....