5.fejezet

Nigar szemszöge:
Gyorsan kinyitottam a szemem. Láttam, hogy valaki kifelé fut lakrészemből, de nem tudtam beazonosítani, viszont ennyit tudok, hogy férfi volt, ki ezt a csókot az előbb adta. De ki lehetett? Ki kellett volna nyitnom a szemem, mikor megéreztem, de nem mertem, hátha zavarba jön az illető, meg persze én is. Pedig jobb lett volna, mert most fogalmam sincs, ki lehetett az. Talán Sümbül? Felpattantam az ágyamből, és kirohantam a szobából, hátha még utolérem a "tettest". Az ajtó előtt épp az agával találkoztam. Biztos voltam benne, hogy ő tette.
-Hogy merészelted, Sümbül aga?-förmedtem rá, majd arcon vágtam, erősen, szemeim pedig vérben forogtak.
-Nigar asszony! Mégis mit jelentsen ez? Miért kaptam, és mégis hogy merészelted ezt?!- kérdezte, majd megszorította karom.
-Eressz! Még hogy nem tudod? Miért csókoltál meg az előbb, ha?-vontam őt kérdőre, mire ő elnevette magát.
-Hogy én, téged? Miért tettem volna, benn sem voltam szobádban, asszony! -mondta nekem felháborodva.
-De hát akkor mégis ki lehetett? És akkor te meg minek vagy itt?!
-Én épp hozzád indultam, hogy kérdőre vonjalak, ami az előbbi történteket illeti.
-Ezt mégis hogy érted? Mik történtek, mikor?-kérdeztem őt tudatlanul.
-Afelől érdeklődnék, hogy mit csináltal te Ibrahim pashával az előbb?
-Hogy én? A pashával? Mikor?
-Ne tagadd le Nigar, a saját szememmel láttam!
-De mégis mit, Sümbül aga, mondd már!-förmedtem rá kíváncsian.
-Miért cipeltetted magad a pashával a karjában? Egyébként miért olyan piros az arcod, mi történt?-ekkor eszembe jutott minden. Hatice, a sherbet, Ibrahim... Hogy megvédett...hogy karjába vett... Nyilván ő hozhatott akkor be lakrészembe. De én erre miért nem emlékszem? Talán a pasha, mikor karjába vett, akkor veszthettem el eszméletem. Ami érthető, hisz akkor is majd összeesek, mikor meglátom őt.
-Akkor talán ő...ő adhatta azt a csókot is!-üvöltöttem fel, mikor végre világos lett minden. Így utólag, mikor a lakosztályomból kifutó ember hátára visszaemlékeztem, valóban Ibrahimra emlékeztetett... De mégis miért csókolt meg? Talán.. talán viszonozza érzéseimet? Nem, az lehetetlen... De akkor mégis miért tette? Vagy csak képzeltem volna azt a csókot? Nem értem...
-Hogy micsoda?-eszmélt fel Sümbül.-A pasha megcsókolt téged?-kiáltott fel.
-Halkabban Sümbül aga, még meghallja valaki! Észnél vagy?-fogtam be száját.
-De, hogy lehetséges? Miért tette volna?
-Nem tudom... De mindenesetre.. Várj! Te láttad őt kijönni lakrészemből?
-Igen, az imént távozott, eléggé sietett valahová..
-Nem valahová, hanem tőlem sietett el, hogy fel ne ébredjek! De nem sikerült elmenekülnie.
-Áhh. Értem. Na, de elmondanád végre, hogy miért tűz piros az arcod? Tán ennyire elpirultál a csók miatt?-kuncogott fel.
-Hogy merészeled?-löktem oldalba.-Hatice szultána vágott arcon. Nem is kicsit.
-Hát azt látom. De mégis mi okból tette?
-Elejtettem két sherbetet, ennyi az egész!
-És ezért így felbőszült? Érdekes... Szerintem alapjáratból mérges lehetett rád valamiért. Különben nem tett volna ilyet.
-Ah, csak hiszed! A nő egy hárpia!
-Vigyázz, miket beszélsz, ő egy szultána!-kapott el ismét, de én leráztam karját.
-Nem érdekel, akkor sem helyes így elbánni a szolgáival, a pasha is megmondta!-szóltam el magam.
-No, még védelmedre is kelt, mi fene? Nincs eszénél.
-Már hogy ne lenne. Csupán ő is látja, hogy az úrnő nem normális!
-Nigar! Ne mondd e szavakat! Bajod lehet belőle!
-Tudom... Egyébként... Mit csinált a pasha csak egyszerűen behozott szobámba, vagy,
-Nem, megállt ajtód előtt, és simogatni kezdett téged...
-Hogy mi? Simogatni?-mondtam, majd lezuhantam a földre.
-Nigar asszony jól vagy?-kérdezte, én pedig felálltam.
-Jaj, Sümbül aga!-nevettem el magam örömömbe, majd nyakába ugrottam.
-Na de...-ellenezte először, de végül ő is átkarolt engem.

Hatice szemszöge:
-Ez a szégyentelen...-üvöltöttem fel zokogásomból, mikor ágyamon feküdtem.
Hogy merészelte ezt mondani Ibrahim? Mégis hogy tehette?! És miért azt a szerencsétlen szolgát védte meg?! Nem hiszem el... Még most is hallom fejemben szavait: Hogy merészelted?! Ez a szolga ezerszer kedvesebb és jobb szándékúbb nálad... Nézd meg mit tettél, te szörnyeteg!
Nem hiszem el! Átkozott Nigar! Még hogy nekem való szolgáló, egy igazi átok! Hogy halna meg! Ostoba! Örökre megutáltattam magam a pashával! Ekkor kopogott valaki.
-Ki az?!-kérdeztem az agát, aki erre összerezzenten állt előttem.
-Szultánám, Ibrahim pasha kér tőled bebocsájtást.
-Hogy...Mi? A pasha?
-Igen asszonyom.
-Jöjjön!-mit akarhat? Ekkor az agát Ibrahim váltotta fel. Idegesnek tűnt, mégis mintha félne, vagy elgondolkozna valamin. Rám nézett, majd oda lépett elém.
-Pashám.. Én..-majd szavaimba vágott.
-Csupán Nigar aszony holmijait jöttem elvinni, gondolom nem a szolgád már.
-Te? Miért vinnéd el te? Ő nem tudja? Mi közöd neked hozzá?!-kérdeztem tőle feldúltan.
-Nem engedem be hozzád, még a végén még egyet kapna tőled.-mondta felém gúnyosan, de mégis határozottan.
-Pashám..Én.. Nem tudom mi ütött belém, nem szoktam...
Nem szoktál?! Mindenkivel ezt csinálod, szegény Veronát is mindig bántottad! De őt nem fogod többször, azt garantálom, mert áthelyeztetem szobáját tőled olyan messzire, amennyire csak lehet.
-Miért véded őt ennyire?-kérdeztem rá.
-Ahhoz neked semmi közöd, asszonyom!
-Nekem te ilyet nem mondhatsz, mert fejedet is vehetem!
-Nem fogod, mert szeretsz...
-E-ezt meg honnan tudod?-lepődtem meg.
-Szerinted nem látszik? Csak velem nem üvöltesz állandóan, mindenki mással kegyetlen vagy!
-Nem vagyok, hidd el, kérlek!
-Már bebizonyítottad...
-Akkor sem értem, hogy miért véded ennyire ezt a szolgálót!-förmedtem rá.
-Mert... Mindegy, mondtam, hogy semmi közöd hozzá.
-Csak nem szerettél belé?-nevettem el magam, mire ő elfordult, s a földre nézett.-Ő egy szolga, pashám! Mégis hogy gondoltad, te az oszmán birodalom második legrangosabb embere vagy! Nem szűrheted össze a levet egy ilyen.. Nem tudom minek is nevezzem...
-Semminek, és nem erről van szó. Csupán régóta ismerem, és szeretem annyira őt, hogy nem engedem, hogy bántsák!
-Szóval szereted...Értem...-ráztam a fejem lesajnálóan.
-Nem úgy szeretem, mint asszonyt, de igen nagyra tartom itt, l végzi feladatait, nem szeretném, ha tönkre menne.
-Hát ez tegnap nem látszott...
-Mi?
-Hogy olyan jól végezné feladatait.
-Ostoba vagy, tudod? Miattad történt a baleset, nem kellett volna így felháborodnod rajta!-üvöltött rám. Mi az, hogy ostoba vagyok?
-Hogy mit mondtál?
-Jól hallottad, Hatice. Most pedig, ha megbocsájtasz pakolnék, ezért jöttem, nem cseverészni veled.
-Szánalmas vagy Ibrahim, ugye tudod?-kérdeztem őt, majd megint rámtört a sírás, s a párnáimra vetettem magam. Ő nem sokára készen lett a pakolással, majd meghajlás nélkül kirontott. Nem értem őt. Valóban szerelmes lehet Nigarba? Nem lehet, ő csak egy szolga. Mondjuk, mi tagadás, megmutatta, hogy ő semmibe veszi a rangbeli különbségeket... Velem is hogy beszélt. De ha ez valóban így van, akkor gondoskodom róla, hogy még véletlenül se viszonozza a nő az érzéseit!

Ibrahim szemszöge:
Mikor kimentem Hatice lakrészéből, elgondolkoztam kérdésén: Csak nem szerettél belé? Elképzelhető. De nem is lenne gond, ha végre lenne egy asszony az életemben. Viszont ő ezt biztosan nem viszonozza, így el is felejtem. Pedig mily szép is lenne vele...
-Pashám...-zökkentett ki mély gondolataimból Sümbül.
-Allahra, Sümbül aga! Mit akarsz megint?!-förmedtem rá.
-Ne haragudj pashám, csupán az érdekelt volna, hogy mikor tartjuk a mulatságot az uralkodónak, mert, mint tudod a multkor elmaradt.-érdeklődött az aga.
-Ahh, hagyj már ezzel, nincs most ehhez kedvem, később megbeszéljük!
-Pashám, nem Nigar asszony ruháját fogod kezedben?
-De igen, és? Talán baj? Na eredj!-mondtam, majd otthagytam őt. Miért mindig velem foglalkozik?
~
Megérkeztem Nigar lakrésze elé. Nem tudtam, hogy kopogjak, vagy csak úgy bemenjek. Talán nincs is benn. Mégis, én egy pasha vagyok, ő egy háremvezető, egész egyszerűen csak bementem. Lassan nyitottam ajtót, halkan. Mikor már egészen benn voltam megpillantottam őt háttal nekem, felső teste pedig...szabadon volt. Éppen öltözött. Nem tudtam, mi tévő legyek. Inkább csöndben maradtam, és csak bámultam gyönyörű hátát. Kár, hogy nem előröl volt nekem... Felvette a ruhát, megigazította haját, majd megfordult.
-Pashám!-kiáltott fel. Nagyon aranyos volt.-Te..mióta állsz itt?-elég régóta, hogy lássam, amit nem lett volna szabad.
-Csak most jöttem, Nigar asszony.-füllentettem neki, majd letettem ágyára holmijait.-Ezeket hoztam neked vissza Haticétől, mivel már nem vagy a szolgája... Gondolom tudod.
-Igen, sejtettem pashám.-mondta lesötött szemmel, mikor a szemébe néztem. Eddig észre sem vettem gyönyörűségét. Nem is értem, miért.-Köszönöm neked, nem lett volna szerencsés találkoznom vele...
-Fáj még az arcod? Mutasd.
-Már nem annyira pashám, és...-kezdett bele lelkesen, de ajkába harapott, és csöndben maradt inkább.
-És, mi? Mondd hát.-érdeklődtem, majd felemeltem felét, hogy megnézzem az ütést. Még mindig nagyon piros volt.
-Köszönöm, hogy megvédtél, hálás vagyok érte.-mondta, majd szemembe nézett, de mikor én is visszanéztem rá, elvette tekintetét. Én viszont közelebb mentem hozzá, és már majdnem megfogtam a kezét, de valaki kopogott az ajtaján, ő pedig odasietett. Sümbül aga volt az. Nem hiszem el! Mindig rosszkor van rossz helyen.
-Nigar asszony, Alexandra keres téged, mondván, nem nyugszik, míg nem...Pashám...-hajolt meg, mikor meglátott.
-Mindjárt megyek Sümbül aga, dolgom van!-mondta kissé dühösen, majd kitessékelte az agát. Én odaléptem hozzá.
-Nincs mit Nigar asszony, és ne aggódj, Hatice nem fog többi bántani téged.-majd megsimogattam arcát.-Mától áthelyezzük lakrészed, messzebb az úrnőtől. Ő, mivel még mindíg simogattam arcát, lesütötte szemét, majd megszédült, és elájult. El akartam kapni, de olyan váratlanul ért, hogy nem tudtam.
-Nigar asszony!-kiáltottam fel, majd felsegítettem a földről.-Jól vagy?!-kérdeztem aggódva.
-Igen pashám, csupán megszédültem, előfordul mostanában...
-Nem lenne szabad, meg kéne, hogy nézzen egy orvos.-mondtam neki aggódva, és megérintettem homlokát, de nem volt meleg.
-Lázas nem vagy, úgyhogy nem meghűlés miatt volt ez. De majd az orvosnő kideríti.
-Ne, pashám, nem hűgséges, semmi bajom.-kapta el kezem, mire én szemébe néztem. Ő ekkor gyorsan elengedte.-Ne haragudj, nem tudom mi ütött belém. Majd oldalra nézett, és kilépett a látókörömből.
-Pashám, engedelmeddel mennem kell, Sümbül aga már régen szólt.-mondta, és ismét a szemembe nézett. Azzal a gyönyörű, mélybarna szemével. Én is ránéztem, ő pedig meghajolt előttem. Annyira, hogy éppen rálátást nyertem keblei vonalára.
-Rendben, én is megyek, sok a dolgom.- majd kimentem a szobából.

Nigar szemszöge:
Nem hiszem el... Milyen kár, hogy Sümbül aga hivatott, olyan jól éreztem magam a pashával. Szerintem ő is kedvel engem. Mily szép is lenne.
-Nigar asszony!-szólt oda nekem éppen Alexandra, én pedig éppen lakrészem falánál álltam.
-Alexandra, neked meg mi dolgod itt? Nem a háremben kéne,  hogy legyél?-kérdeztem tőle, mire kérdőn nézett arcom jobb oldalára.
-Veled meg mi történt, nagyon piros az arcod.-ekkor eszméltem fel, hogy mit is mond. Bárki észreveheti, nem szeretném mindenkinek elmondani okát.
-Ne avval törődj, válaszolj inkább!-mondtam neki erélyesen.
-Hozzád indultam csupán, közölni, hogy én mindenkivel kedves vagyok, de ők még lekezelnek engem.-búslakodott.
-Tarts ki, ha így folytatod, hidd el, ők is megváltoznak veled szemben.-mondtam, majd megsimogattam vállát, ő pedig meghajolt előttem és elment. Én utána mentem, mert a hjáremi dolgokhoz még hozzá sem láttam, szinte egész nap a szobámban voltam. Mikor beértem, Sümbül aga fogadott mérgesen.
-Nigar asszony, mit időztél megint a pashával? És mi tartott eddig?!-áhh, Sümbül!!!
-Ő jött be hozzám, mégis mit tehettem volna, tessékeljem ki magamtól? -mert nem tehettem volna, persze nem is akartam. Egész nap vele lennék.
-Tudom is én, de akkor most húzz bele, a lányokat pedig készítsd elő, mert ma bepótolsuk a mulatságot, ami a minap elmaradt.-mosolygott rám már ekkor az aga, majd elment. Én éppen szobámba tartottam, hogy kihozzam az illatos olajokat, mikkel a lányok megfürödhetnek. Bementem, majd kipakoltam szekrényemből a sok illatszert és fürdősót. Egy váratlan pillanatban azonban valaki befogta a szám, és a falhoz vágott. Nem tudtam ki lehetett az, de mikor kinyitottam a szemem megláttam magam előtt Haticét. Nagyon megijedtem tőle. Nem tudtam, mit csináljak, mit mondjak neki.
-Nigar asszony, ugye jobban vagy már?-kérdezte gúnyosan tőlem. Én csak sírva bólogattam neki, mire ő a falhoz vágott, és kezét a nyakamra fogta szorosan.
-Akkor most számíts arra, hogy ismét tönkre teszlek!-és szorosabbra fogta nyakam.
-Úrnőm, kérlek!-köhögtem szinte neki, de ő csak megszorította nyakamat.
-Addig nem eresztem el, míg meg nem ígérsz nekem valamit.-én bólogattam.
-Békén hagyod a pashát, és többé még csak rá sem nézel!-na ne. Szóval ezért ilyen mérges rám. Most már értem...
-Úrnőm, én...-kezdtem bele, de ő annyira rászorított nyakamra, hogy már beszélni sem tudtam.
-Nem beszélsz, hanem figyelsz: Ibrahim az enyém, ne is próbáld elcsábítani megértetted?-ekkor már annyira szorított, hogy elvesztettem egy pillanatra eszméletem, azután újból felébredtem.
-Ha pedig mégis kacérkodnál vele, Allahra esküszöm, hogy addig éltél. Érted?!-majd elengedett, én pedig a földre zuhantam, és sírtam. Ő pedig kiment. Ezt nem gondoltam volna. Én nem is tettem semmit, a pasha jön mindig hozzám, és csavar az ujja köré... Muszáj valamit tennem, ha nem akarok meghalni. De mégis mit, ha szeretem őt... Távol kell maradjak tőle...