3.fejezet

Hatice szemszöge:
Következő nap, mikor felkeltem, elgondolkoztam, vajon miért rohanhatott el új Ibrahim.. Nem értem, semmi rosszat nem mondtam felé, csak is jót. Mi baja lehet, és vajon miért volt megrémülve, mikor őt akartam férjemül?
-Asszonyom..-zökkentett ki ábrándozásomból Verona.
-Mit akarsz?! Fáradt vagyok, nincs dolgod?! Inkább hozz nekem valami ennivalót, éhen halok!-szóltam rá indulatosan, mire ő csak habozott.
-Nem hallod, mit állsz ott? Eredj, ne akarj kihozni megint a sodromból! Ma már megszíttalak egyszer, miért kezded megint?!-elegem van ebből a szégyentelen lányból, nem csinál semmit.
-Rendben, de..-hát ez nem igaz!
-Mit nem értesz azon, hogy hagyj?!-majd kiráncigáltam a szobámból. Ostoba némber. Tehát.. Hol is tartottam? Ja igen, Ibrahim... Olyan jóképű, elegáns, udvarias, és művelt.. Hh.. Mily szép is lenne az ő feleségeként az élet.. Ekkor kopogtatott valaki. Biztos Verona az, meghozta az ételt.
-Na, végre, már épp ideje vo..-nyitottam ajtót, de ott nem szolgám állott, hanem anyám, a szultán nagyasszony.
-Jó anyám.. Bocsásd meg hangnememet, nem számítottam rád.
-Haticém! Ölelt át erősen.
-Mi az jó anyám? Tán örömhírt kaptunk?
-Ami azt illeti, igen. Nővéred Sah érkezik ma hozzánk, hát nem nagyszerű?
-Sah?! Mily rég is láttam már őt! Fantasztikus!-öleltük meg egymást újra anyámmal.
-Igen, dél fele érkezik majd meg kocsijuk.
-Kocsijuk? Ki jön nővéremmel?-lepődtem meg, hisz arra számította, hogy egyedül ő jön.
-Jó barátja, Jafar pasha tart vele útján, hogy ott se legyen egyedül.-na ne! Azt a Jafar pashát ki nem állhatom! Mindíg körülöttem legyeskedik, mint egy árnyék!
-Értem.. De ugye mikor ideérnek, a pasha nyomban vissza is fordul?
-Ne butáskodj lányom! Természetes, hogy ha már idáig elkísérte gyermekem, ő is itt vendégeskedik majd.-remek!
-Értem anyám, ha megkérhetlek, most hagyj egyedül..
-Talán valami baj van?
-Baj? Allah óvjon meg tőle, nincsen.
-Akkor hát? Miért lettél hirtelenjében ilyen kedvtelekón? Tán nem örülsz húgod érkezésének?
-Neki igen, csak útitársának nem igazán..-mondtam meg őszintén anyámnak.
-Miért, tán nem kedvelitek egymást?- még hogy kedveljük? Én aztán nem!
-Nem igazán, csak nem szimpatikus ember.. Ennyi az egész!-vágtam rá gyorsan.
-No, miket nem hallok, és miért érzed így? Jafar pasha jó szándékú ember, s mellette nagyon tiszteletes is, ne vélj felőle ilyeneket. Mellette pedig nagyon jó vágású ember, el tudnám képzelni melletted, mint leendő új férjed.-kacsintott rám anyám.
-Anyám, engedelmeddel lepihennék kicsit, kérlek térj vissza lakrészedbe.- mondtam neki indulatosan, mielőtt még tovább áradozik nekem a pasháról..
Jól van megyek lányom,Úgy is Sah mindjárt érkezik, elő kell készülnünk még.-mondta nekem lelkesen, majd visszavonult szobájába. Nem elég hogy Ibrahim nem kedvel, most ezzel a Jafar pasha is itt fog "szórakoztatni". Mikor anyám kiment s ajtómat becsukta, az szinte azonnal kinyílott, ismét.
-Verona!-kiáltottam rá.-Végre, mi tartott eddig, tál nem volt még kész ételem?
-Dehogy is nem úrnőm. csupán Sümbül aga tartott fel..
-Nem érdekel Sümbül! Ha egyszer azt mondom, hogy siess, akkor te sietsz! Értve vagyok?!-kiáltotttam rá teli torokból
-Igen is szultánám..-válaszolta nekem félénk hangon, majd felszolgálta ételemet.


Nigar szemszöge:
Reggel tovább aludtam a kelleténél, így mikor felkeltem alig volt időm magamra. Csak felöltözni tudtam, hajamat csupán kis sapkám díszítette, mit rangom jeléül kaptam. Mikor elkészültem, gyorsan leiettem a hárembe, ahová szerencsére még időben megérkeztem, alig egy öt percet késtem. Persze Sümbül aga azárt megtalált.
-Nigar asszony! Te meg hol voltál?
-Öt percet késtem Sümbül aga! Akkora nagy gond?-kérdeztem tőle ingerülten, hisz még fáradt voltam kicsit.
-Jó,jó,jó! Nem kell mindjárt leharapni a fejem asszony!-hőkölt meg tőlem az aga.
-Ne haragudj Sümbül aga, még fáradt vagyok..
-Tudom én azt jól Nigar asszony, én sem vagyok másképp, de ma nagyon sok dolgunk van.
-Mik lennének azok?-kérdeztem tőle meglepetten.
-A Valide kérésére ma ünnepséget kell rendezzünk az uralkodónak.
-Ah. Értem. És a lányok, ki van már választva közülük nyolc, ki majd táncolni fog?
-Természetesen, azt már Ibrahim pasha megtette tegnap..
- Ohh, balóban, még beszéltem is vele tegnap.. Tényleg fáradt vagyok..
-Mi dolgod volt neked a pashával, Nigar asszonykám?
-Az téged ne érdekeljen.-mondtam Sümbülnek, majd otthsgytam, és végeztem a dolgom.
Nem sokára Alexandrával találtam magam szemben.
-Hát te? Mi dolgod itt? Miért nem vagy a háremben? Neked ide nincs bejárásod.-mondtam neki, mivel a konyhában beszélgetem Sheker ahával.
-Csupán teged kerestelek, Nigar asszony.
No fene. Már nem csak üvölteni tudsz velem?-vontam fel szemöldököm, majd elmolyosodtam.
-Szeretnék kérni tőled valamit..
-No, mi lenne az?-kérdeztem.
-Juttass ki innen, kérlek!-na erre aztán elkaptam a karját!
-Hogy gondolod te lány?! Van fogalmad róla, hogy ennek mekkora következménye lenne?!
-Nem érdekel! Inkább a halál!-szólt hozzám újra ingerülten, és kitépte karját az enyémből, majd elviharzott...
-Alexandra, állj meg, ha mondom! Hallod?!-rohantam utána.
-Hagyjál! Azt hittem te megértesz, de te is olyan vagy, mint a többi barbár!-majd zokogni kezdett.
-Figyelj.. Én megértelek téged, de nem vihetlek ki innen. Mégis hogyan gondoltad?
-Ahogy akarod, csak had menjek el!
-Alexandra, figyelj rám. Én segítenék neked, de nem tehetek ügyedben semmit. Illetve... Egyet azért igen. Én mindenben segíteni foglak, hogy te is úrnő és szultána legyél, érted? Akkor majd soha nem panaszkodsz majd életedre. De ez csak akkor valósul majd meg, ha te illedelmesen és engedelmesen szólsz itt az emberekhez, és tisztelettudóan viselkedsz velük. Érted?
-Igen. De ők nem kedvesek velem! Hogy legyek bárkivel tisztelettudó, és illedelmes, ha ők lenéznek engem?!
-Én kedves vagyok veled, mégis szemtelen vagy velem.. Ez miért van, ha?
-Ez nem ugyan az... Te..te valóban kedves vagy, ahogy én is az leszek veled, de megértheted haragom, hisz alig egy napja raboltak el családomtól, szeretett hazámból! Fel tudod ezt fogni, mekkora fájdalom ez nekem?!-ekkor könnybe lábadt a szemem.
-Nigar asszony.. mi a baj?
-Engem is. Elraboltak egykor családomtól, én is átéltem ugyan ezt. Csupán eszembe hoztad a dolgot, ennyi az egész...
-Kérlek ne haragudj, nem akartam...
-Mindegy, lényegtelen, gyere!
-Hová?-állított meg.
-Hová, hová... A hárembe!-töröltem le könnyeim egyetlen mozdulattal.
-Én oda nem megyek vissza!
-Alexandra! Azt hittem, megértetted szavaim! Tévedtem talán?
-Nem, dehogy, csak.. Mindegy, menjünk.

Ibrahim szemszöge:
Miután felébredtem, már reggel volt. Remélem nem keresett senki azóta, hogy dolgom lenne. Ekkor valaki kopogtatott ajtómon.
-Pashám, Dase asszony bebocsájtást kér hozzád...-szólt egy aga.
-Jöjjön.
-Pashám...
-Jöjj Dase, miben segíthetek? Kázálódtam ki a meleg ágyból.
-Elnézésedet kérem, ha felébresztettelek, de Hatice szultána hívat téged.
-Hatice? Mi okból, tudhatom?-ilyendtem meg.
-Nekem azt nem mondta pashám.-hökkent meg az asszony, majd alsó felemre tekintett.
-Köszönöm, most pedig menj, átöltöznék!-mordultam rá keményen.
~
Mikor elértem Hatice lakrésze felé, kopognom sem kellett, az agák egyből beengedtek, mondván az úrnő már jelentette nekik érkezésem.
Befelé menet Veronával találkoztam, aki látva jövetelem azonnal meghajolt előttem.
-Pashám...Üdvözöllek téged.
-Hatice szultána hol van?
-Az úrnő a fürdőben van, az előbb távozott, nem mondta, hogy érkezel. Jelentsem neki, hogy itt vagy?
-Nem szükséges, ő hívatott.-mondtam neki, majd leültem a párnákra és bekaptam egy szőlőszemet. Nem sokkal később valaki berontott a lakrészbe. Hatice volt az.
-Verona! Hányszor mondjam még, hogy éhes vagyok, azóta sem hoztál ennivalót?-üvöltött rá. Mikor észrevette ottlétemet, azonnal odasietett hozzám.
-Pashám! Már is itt vagy?
-Mint látod. De mit szeretnél, mert sok még a dolgom...-sürgettem az úrnőt, mert nem szívesen vagyok vele egy légkörben. Szegény Veronára is hogy ráordított az imént...
-Csupán tudatni szerettem volna veled, hogy megvan az illető, kit férjemnek nevezhetek majd.-ajjaj.. erre nagyon megijedtem, legszívesebben otthagytam volna, mert tudtam válaszát.
-És mégis ki lenne az?-nyeltem nagyot. Ebben a pillanatban Verona visszajött az ebébbel, de megbotlott és leejtette a tálcát, amire mind a ketten felfigyeltünk Haticével.
-Te ostoba! Eredj és szedd fel!-üvöltött rá. Én, kihasználva az alkalmat, gyorsan előálltam egy hazugsággal:
-Úrnőm, nekem muszáj mennem, látom most neked is dolgod van.Később folytatjuk!
-Ibrahim, várj!
-Szép napot!-siettem ki. Ismét megúsztam! Allah, köszönöm irgalmasságod!