Sziasztok! :)

Új szereplő érkezik a történet "mesélői" közé, Mahidevran. Most az ő szemszögéből fog kezdődni a fejezet. :)


15. fejezet

Mahidevran szemszöge:
Csak járkáltam szobámban, aggódva Nigarért. És ha Hatice bántani fogja? Elindultam hát kifelé az ajtón, megkeresni Nigart, hogy jól van-e. Lefutottam a hárembe, hogy ott van-e, de nem volt. Kimentem hát onnan, majd megláttam Haticét elfutni előttem. Megállítottam volna, de ő csak futott. Arrafelé mentem, ahonnan ő jött, gondolván Nigar is ott lesz. Egy sarok felé közeledtem, majd befordultam. Nem hittem szememnek. A földön ott feküdt Nigar, hasában azzal a tőrrel, mit az úrnőnél láttam, s vér mindenütt.
-Allah, irgalmazz... Nigar asszony!-mondtam halkan, mert szólalni is alig tudtam. Gyorsan szóltam az agáknak, majd ők felkapták és bevitték az orvoshoz. Én azonnal utána mentem volna, de nem engedtek be. Nem hiszem el, az egész miattam van! Ha Hatice után megyek és megállítom őt, akkor most nem történik meg ez az egész! És ha meghalt? Sosem bocsájtanám meg magamnak! Körülbelül negyed óra múlva kinyílott az ajtó, mielőtt vártam. Gyorsan lerohantam az orvost:
-Na, mondd már, túléli?-kérdeztem aggódva az asszonyt, kinek keze csupa vér volt. Ő először a földre nézett, majd válaszolt:
-Asszonyom, Allahnak hála szolgád még életben van, viszont....-ekkor nagyon megnyugodtam, de mikor kimondta ezt a "viszont" szót, elbizonytalanodtam...
-Viszont, mi?-kérdeztem halkan.
-Nem tudni, szultánám, míg a seb ki nem tisztul teljesen,hogy felépül-e. nem tudok semmit mondani a gyermek állapotáról sem, kérlek légy türelemmel.-mondta kedvesen. Én ekkor helyeselve intettem neki.
-Bemennék hozzá kicsit ugye lehet?-kérdeztem végül tőle, majd ő, megengedve a dolgot, bebocsájtott Nigarhoz. Ő nem volt eszméleténél, csak feküdt az ágyon, csukott szemmel, hasán erős nyomókötéssel. A tőr a kis éjjeli szekrényen volt, mit én gyorsan elvettem, hogy majd legyen bizonyítékom erre az egészre.  Oda mentem hozzá, majd alaposan megnéztem őt. Szerencsétlen nő, ha elveszítette babáját, abba beleőrül. Ekkor gondolkozni kezdtem. Azon járt elmém, mikor gyermekemet vesztettem el egy szerencsétlenség folytán volt férjemtől. Könnyezni kezdtem, majd kicsit elfordultam az asszonytól. Ha ő, vagy a baba meghal, soha nem bocsájtom meg
magamnak! Ekkor eszembe jutott, hogy írhatnék a pashának levelet erről az egészről.

Ibrahim szemszöge:
Éppen palotámban voltam, s aludtam, mikor megint egy galamb kopogtatott ablakomon. Kinyitotta, majd lehúztam lábáról a tekercset. Biztos voltam benne, hogy Nigar ír majd, de tévedtem, mert látta, hogy nem ő írása, mit olvasni kezdtem. Ez állt benne:
Pashám, borzalmas dolog történt, Nigart az imént jegyesed hason szúrta, ezáltal nem kizárt, hogy nem csak az ő, de gyermeked élete is veszélyben van! Ő nincsen eszméleténél, az orvosok azt mondják, még nem tudnak semmit állapotáról.  Mahidevran Nem hiszem el, az átkozott Hatice, hogy merészelte kedvesem életét, s gyermekemét még ezek után is veszélyeztetni?! Gyorsan lesiettem a lépcsőn, majd lóra ülve vágtattam a palotába. Szinte másfél órája jöttem el, mindig történik kedvesemmel valami, nem bírják békén hagyni! És ha meghalt? Én azt nem élném túl! Ilyenekre még gondolnom sem szabad! Mikor odaértem, gyorsan lepattantam a lóról, majd befutottam a palotába. Fogalmam sem volt, hogy kedvesem merre lehet, így Mahidevrant kerestem fel szobájában, ki ott várt rám ajtaja előtt.
-Pashám, végre!-mondta aggódva. Én idegesen, hevesen verő szívvel kérdeztem rá:
-Nigart hol találom?!-majd már indultam is volna, mikor mondta, hogy tartsak vele, ő is engem várt, hogy megmutassa, hol van. Lesiettünk a lépcsőn, majd egy kisebb szoba elé értünk. Ő bebocsájtást kért az orvostól, ki akkor jött ki.
-Kérlek, engedj minket, ő Ibrahim pasha, a...-kezdett bele, megállt, s rám nézett. Nem volt benne biztos, hogy elmondhatja-e, hogy én vagyok a gyermek apja. Én viszont bólintottam neki, így folytatta:-A gyermek apja.-az orvos elcsodálkozott, de szó nélkül beengedett minket annyival, hogy ne zavarjuk, hisz nincsen eszméleténél. Azt hittem e szavak hallatára, hogy ott helyben esek össze sírva, de mégsem tehettem ilyet. Mikor bementünk én eszemet vesztve Nigarhoz siettem, majd végignéztem őt. Gyönyörű szemei csukva voltak, szája remegett, szeme sírástól volt nedves. Nem hittem szememnek, milyen rossz állapotban volt szegény. Bárcsak engem szúrt volna le Hatice, s most én lennék helyébe! Mondtam magamba, majd könnyezve borultam rá.

Nigar szemszöge:
A nagy sötétség után végre csöppnyi világosságot nyert szemem. Nem értettem, mi van velem s hol vagyok. Csak Ibrahimot láttam, hogy rám borulva sír. Szólítani akartam, de nem volt erőm. Mikor kicsit is megmozdítottam bármimet is, hasamba erős, nyilaló fájdalmat éreztem, eszembe jutott minden. Hogy Hatice hason húrt engem egy sarokban. Hogy azután elfutott, s én rettentően szenvedtem. Ekkor eszembe jutott valami... ha ő engem ott szúrt meg, hol gyermekem nevelkedik, talán ő nem élte túl! Ekkor a legnagyobb erőt véve magamon szóltam a pashához.
-Pashám...-mondtam halkan, erőtlenül. Ő gyorsan felnézett rám, majd megfogta kezem. Én is megszorítottam volna övét, s éreztem volna jelenlétét, de szinte ráfogni is alig tudtam kezére. Ő ezután szemembe nézett, s így szólt:
-Kedvesem, hát élsz, nincsen bajod?!-kérdezte aggódva. Én nem törődve magammal, gyermekemről kérdeztem:
-Gyermekem túlélte, mondd?-kérdeztem tőle, de ő Mahidevranra nézett, nyilván nem tudta.
-Az orvos még nem tudja megállapítani, míg teljesen ki nem tisztul sebed.-mondta Mahidevran. Én erre idegeskedni kezdtem. És, ha gyermekem megsérült, ha halva hozom majd a világra? Sírni kezdtem. Ibrahim homlokomat simogatva próbált nyugtatni.
-Mi a baj, Nigar?-kérdezte kedvesen. Én erre zokogni kezdtem.
-Nem akarom elveszíteni őt, pashám, nem!-majd szörnyen aggódva fogtam meg hasam, hogy érzem-e még gyerekem. Nem tapasztaltam semmi változást ahhoz képest, mielőtt még egészséges voltam. De ez nem jelent semmit. Ibrahim szemembe nézve vigasztalt engem.
-Ne mondj ilyeneket, semmi baja sincs gyermekünknek, higyj nekem!-mondta, saját magát is megnyugtatva. Engem viszont nem sikerült. Míg nem hallok gyermekemről semmit, addig nem lesz nyugtom!
~
Hatice szemszöge:
Már két órája, hogy Ibrahim elment itthonról, ráadásul azt sem tudom, hova! Körülnéztem asztalán, hátha hagyott valami üzenetet, de nem találtam semmit. Leültem kicsit ágyunkra, hogy gondolkozhassak. Most végre vége Nigarnak! Fogtam meg volna szoknyám alatti rejtett helyemen tőröm, de nem leltem. Allah, irgalmazz! Csak nem benne hagytam Nigarba a nagy sietségben? Úgy, talán még élve is megússza! Hogy lehetek ilyen ostoba?! Hátradobtam fejem a párnára. Úgy hallottam, mintha fülem mellett valamiféle papír zörögne. Felkeltem, s egy levelet találtam ott. Gyorsan kitekertem, mi áll benne. Pashám, rettenetes dolog történt... Végigolvastam, hát Ibrahimnak szól, mégpedig Nigar bántalmazásáról, s az is le volt írva benne, hogy én tettem. Akkor megtalálták, s még nem biztos halála! Nem hiszem el! Kerestem, hogy ki írhatta, de mikor a levél végére értem, egyértelmű volt, megpillantottam az alján Mahidevran nevét irdatlan apró betűkkel. Nagyszerű! Most a pasha csak még jobban megutált, s Nigarhoz még jobban kötődik! Ezzel nem értem el sokat. Ez az áruló Mahidevran!!! Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, majd szóltam szolgáimnak, hogy a Topkapi palotába megyünk. Muszáj lesz visszaszereznem tőröm, ha nem akarom, hogy kiderüljön, én tettem. Egész úton azon gondolkoztam, hogy vajon mit mondjak Ibrahimnak. Rettentően utálhat most... Alig telt el egy kis idő, már is ott voltunk. Nagyon belemerültem gondolataimba...
-Asszonyom, itt vagyunk.-szólt rám egy szolga, majd kisegített a kocsiból. Halkan mentem be a palota kapuján, hogy még véletlenül se lásson meg senki. Egyből oda rohantam, hol kést mártottam Nigarba, de sem a tőr, sem az asszony nem volt ott, persze sejtettem. Először az ő, majd Mahidevran lakrésze felé mentem, de sehol sem volt. Akkor mégis hol keressem? Felmentem az emeletre, majd mindenhova behallgattam. Már mentem volna el egy ajtótól a másikhoz, mikor ismerős Ibrahim hangot hallattam meg. Bekopogtam az ajtón, majd vártam. Nagyon elegem lett, mikor senki sem nyitott ajtót. Egyszer csak eszembe ötlött az a gondolat, hogy én szultána vagyok, semmi szükség kopognom, s berontottam az ajtón. Először Mahidevran nézett rám ellenszenvesen, utána Nigar félő tekintetével, végül pedig Ibrahim, azzal az elmondhatatlanul nagy haragjával. Fel is állt, s így szólt:
-Még van merszed idejönni, te kígyó?!-kérdezte üvöltve, majd felém indult, s a falhoz vágott, majd fojtogatni kezdett. Annyira hirtelen ért, hogy még meglepődni sem volt időm. Annyira erősen szorított, hogy szólalni sem tudtam. Ilyet még senki sem csinált velem, s nem is tehetne, hisz szultána vagyok! Neki sem értem, hogy tűrhettem el... Úgy látszik ezt teszi az emberrel a szerelem. Már majd megfulladtam, mikor Mahidevran így szólt:
-Ibrahim, elég, még megölöd!-ekkor elengedte nyakamat. A pasha továbbra is leírhatatlan dühöt érzett, de ez már csak arcán mutatkozott. Én fuldokolva rogytam a földre, s senki sem segített fel onnan.-Meg is ölném, ha nem lenne szultána!-mondta, majd elém állt, s felhúzott erőteljesen.-Mit akarsz te még kedvesemtől?!-kérdezte idegbeteg hangon. Én nem tudtam mit mondani, meglehetősen megijedtem tőle.
-Semmit, csupán látni aka...-szavamba vágott.
-Csak ezt ne mondd!-nevette el magát kínjában.-Hogy érdeklődtél felőle, mikor te akartad megölni. Csakhogy szerencsére nem sikerült, és garantálom, hogy többször nem is fog!-majd visszament a szolgához. Nagyon nagy fájdalmat éreztem, mikor ezeket mondta. Most már biztosan gyűlöl... És ez csakis Mahidevran miatt van! Ha nem küldi azt az átkozott levelet, talán nem is tudta volna meg Ibrahim! Legalábbis nem most, s már Nigar jobban felépült volna, nem hsragudna ennyire. Vagy már halott lenne, s nem keresné többé.
-Kedvesem...-szólítgatta Nigart a pasha, de ő nem felelt, megint elvesztette eszméletét. Hogy szereti őt, milyen kár, hogy nem nekem mond ilyeneket. Ekkor körülnéztem a szobában, hogy mégis hol lehet a tőr, de nem láttam sehol. Talán kidobták? Az lenne a legjobb, senki sem jönne rá. Már kezdtem megnyugodni, s mentem volna ki, mikor Mahidevran így szólt:
-Szultána, mondandóm lenne...-majd kifelé indult, én pedig utána.
-Mit akarsz?!-kérdeztem mérgesen, mire ő elmosolyodott. Ezen meglepődtem.
-Gyere velem.-mondta, majd szobája felé vezetett. Ahogy beléptünk az ajtón ő asztalához lépett, majd egy kis fehér kendőt vett ki alóla.
-Az meg mi?-kérdeztem kíváncsian, mire ő komolyan nézett rám.
-Biztosan ismerős neked...-majd kihajtotta azt. Tőröm volt benne, mi a fehér lepedődarabkán vörös foltot hagyott. Elképedtem.
-Tehát nálad van?-kérdeztem nyugodt hangon, belül viszont majd fel robbantam.
-Úgy ám, szultána. Csak egy szavamba kerül és mindenki utálni fog téged itt...-majd gúnyosan felvonta szemöldökét. Én még ekkor is határozottan próbáltam ránézni de belül egyre inkább féltem. Ekkor közelebb lépett hozzám, majd a fülembe súgta:
-Immár én kezemben van  tekintélyed, s hatalmad! Ha kiderül, hogy egy ártatlan szolgát akartál megölni, vége jó hírednek!-majd visszatette késem asztala alá. Köpni-nyelni nem tudtam, fogalmam sem volt, mit mondjak. Inkább csak kimentem. Nem hiszem el! Egy szultánát hogy mer fenyegetni ez a nő?! Komolyan, nincs semmi rend ebben a palotában! Kimentem hát a kertbe, hol már szolgáim vártak, hogy induljunk. Oda is jött az egyik:
-Asszonyom, indulhatunk?-kérdezte félénken, mert tegnap még leteremtettem, nyilván tartott tőlem.
-Igen, mindjárt...-mondtam, majd kisit elgondolkoztam. Tehát Mahidevran...., Nigar...., Ibrahim.... Mind ellenem vannak?! Úgy, akkor majd én is keresek magam mellé pártolókat, meglátjuk, ki húzza majd a rövidebbet!